Ilyen hát alkotmányuk és életmódjuk, ezt tartják alkalmasnak a tökéletesség eléréséhez. Ajánlom figyelmében a XXI.ik századi vezéreinek. Van mint tanulniuk.

Ilyen hát alkotmányuk és életmódjuk, ezt tartják alkalmasnak a tökéletesség eléréséhez. Ajánlom figyelmében a XXI.ik századi vezéreinek. Van mint tanulniuk.

Kürosz apja – így mondják – a perszeidák nemzetségéből származó Kambüszész volt, a perzsák királya. A perszeidák Perszeuszról kapták nevüket. Anyja – egybehangzó vélemény szerint – Mandané volt, Asztüagésznak, a médek királyának leánya.

A barbárok még ma is emlegetik és éneklik Kürosz szépségét, emberszeretetét, tudásszomját, becsvágyát: bátran vállalt minden veszélyt, minden megpróbáltatást, csak azért, hogy dicséretét zengjék.

Így beszélnek külsejéről és jelleméről. Perzsa törvények szerint nevelték, amelyek szemmel láthatóan másra alapozzák a közjóról való gondoskodást, mint a legtöbb államban.

Ezek ugyanis polgáraikra bízzák, miként neveljék gyermekeiket, a felnőttek is élhetnek kényük-kedvük szerint, de megszabják nekik: ne lopj, ne rabolj, idegen házba ne törj be, ne üss senkit igaztalanul, ne légy házasságtörő, engedelmeskedj a vezetőknek, és így tovább.

Aki pedig megszegi e tilalmakat, azt megbüntetik.

A perzsa törvények ezzel szemben már eleve olyan polgárokat nevelnek, akik soha nem is vágyódnak rá, hogy aljas vagy gonosz tetteket kövessenek el.

Erről pedig a következőképpen gondoskodnak.

Városaikban van egy tér, a szabadok terének nevezik. Itt emelkedik a királyi palota és a többi középület. A közönséges piaci árusokat, a lármát, a gorombáskodást távol tartják ettől a helytől, hogy a nyüzsgő forgatag ne zavarja a művelt emberek nyugodt és rendezett életét.

A középületek körül elterülő tér négy részre oszlik. Az egyik a kisfiúké, a másik az ifjaké, a harmadik a felnőtt férfiaké, az utolsó pedig azok számára van fenntartva, akik már teljesítettek katonai szolgálatot.

A törvény szabta időben mindenkinek meg kell jelennie a maga területén.

Az ifjaknak és a felnőtt férfiaknak már hajnalban ott kell lenniük, az idősebbek pedig akkor mennek, amikor kedvük tartja, kivéve bizonyos napokat, amikor számukra is kötelező a megjelenés. A könnyűfegyverzetű ifjak ott is alusznak a középületek körül, kivéve a házasembereket.

Ezeknek – hacsak nem kaptak előzőleg utasítást – nem kell ott lenniük. Igaz viszont, hogy hiányozni sem illik túl sokat. Mindegyik csoportnak tizenkét vezetője van, minthogy a perzsák tizenkét nemzetségre oszlanak. A kisfiúknak az idősebbek közül választanak vezetőket, mégpedig olyanokat, akik feltehetően a legjobb eredményt érhetik el velük.

Az ifjak élére a legkiválóbb nevelőket állítják, a felnőttek vezetőinek pedig azokat teszik meg, akik a parancs teljesítésére és a hatóságok rendeleteinek megtartására szorítják embereiket.

Még az idősebbeknek is vannak vezetőik, akik gondoskodnak róla, hogy azok is teljesítsék kötelességüket. Most pedig elmondom, mit kell tenniük a különböző korosztályoknak, és így világosabbá válik, miképpen gondoskodnak róla a perzsák, hogy polgáraik minden erénnyel ékeskedjenek.

Az iskolás gyerekek számára egyetlen és állandó tantárgy az igazság, úgy tanulják, mint a mi gyerekeink a betűvetést. Nevelőik a nap legnagyobb részében igazságot osztanak.

Mert akárcsak a felnőttek, a gyerekek is szüntelenül panaszkodnak egymásra lopás, rablás, csalás, erőszakoskodás, rágalmazás vagy hasonló dolgok miatt. A vétkest megbüntetik.

De megbüntetik azt is, aki igazságtalanul vádaskodott. Megtorlás jár náluk a hálátlanságért is, azért a vétekért, amely miatt az emberek oly nagyon tudják egymást gyűlölni, de a legkevésbé sem torolják meg. Szigorúan megbüntetik tehát azt, akiről kiderül, hogy nem rótta le háláját, pedig módjában lett volna.

Mert úgy gondolják, hogy a hálátlan ember nem fog törődni az istenekkel, szüleivel, hazájával és barátaival sem. A hálátlanság után az arcátlanságot tartják a legnagyobb bűnnek, mivel ez is joggal tekinthető mindenféle bűn forrásának.

Józan erkölcsre is tanítják a kisfiúkat. Az oktatás eredményességét fokozza az öregebbek józan erkölcsű magatartásának minden áldott nap látható példája.

Megtanítják a gyermekeket arra is, hogy engedelmeskedjenek vezetőiknek. E tanítás sikeréhez is nagyban hozzájárul az öregebbek példamutatása.

Megtanulják a kisfiúk azt is, hogy mértékletesek legyenek az evésben és ivásban. Az öregebbek viselkedése itt is útmutatásul szolgál: hiába éhesek, a felettesek engedélye nélkül nem távoznak el. A gyerekek nem anyjukkal, hanem tanítójukkal étkeznek, és csakis akkor, amikor a vezetők jelt adnak rá.

Táplálékul kenyeret hoznak otthonról, hozzá ízesítőnek zsázsát, van egy cserépkorsójuk is, azzal merítenek a folyó vizéből, ha megszomjaznak. Mindezeken kívül még nyíllövést és dárdavetést is tanulnak.

Tizenhat-tizenhét éves korukban átkerülnek a fiatal férfiak csoportjába, akik a következőképpen élnek. A gyermekkorból kilépve – ahogy már az előbb is említettük -, tíz évig a középületek körül alszanak, amit egyrészt a város védelme követel meg, másrészt az erkölcs.

Erre a korosztályra kell ugyanis a legjobban vigyázni. Napközben ők is vezetőik rendelkezésére állanak, ha a közérdek megköveteli. Ha szükséges, mindannyian a középületek körül maradnak, havonta többször pedig az is megesik, hogy a király vadászatra viszi az őrt álló fiatalok felét.

A vadászatra vonulóknak nemcsak íjat kell magukkal vinniük, hanem szablyát vagy harci bárdot is, amelyet a tegez mellett hüvelyben viselnek. Fegyverzetükhöz tartozik még egy kis négyszögű pajzs és két dárda: az utóbbi hajítófegyver, a másikat pedig a közelharcra tartalékolják.

Az államnak érdeke, hogy az ifjak jól tudjanak vadászni, és a király, akárcsak a harcban, itt is elöl jár. Maga is űzi a vadat, de még a többiekre is ügyel, mert a perzsák szerint a vadászat fejleszti legjobban a harci erényeket.

Valóban: hozzászoktatja őket a korai keléshez, edzi őket a fagy és hőség ellen, és módot ad arra is, hogy a menetelést és a futást gyakorolják. És amikor felbukkan a vad, íjuk és dárdájuk sem pihenhet.

És milyen bátorságra van szükség, ha egy-egy hatalmas fenevaddal kerülnek szembe: a rájuk rohanó állatot valamiképpen le kell teríteni, a támadni készülő vaddal szemben pedig résen kell lenniük. Talán nincs is olyan harci erény, amire a vadászatnál ne volna szükség!

Az ifjak, amikor vadászatra indulnak, magukkal viszik a reggelit, amely bőségesebb, mint a gyerekeké, de ugyanabból áll. Amíg a vadászat tart, nem esznek, de ha valamilyen okból elhúzódik – akár egy nehezen elejthető vad miatt, akár mert egyszerűen tovább van kedvük vadászni -, a reggelit ebédre eszik meg, majd tovább hajtanak egész másnap délig, és a két napot egynek számolják, hiszen csak egynapi élelmet fogyasztottak el. Mindezt pedig azért teszik, hogy megedződjenek, s ha bármi adódik is harc közben, fel legyenek készülve.

Ha elejtenek valami állatot, megkapják a húsát, ha eredménytelen a vadászat, zsázsát esznek kenyerükhöz.

Ne higgye azonban senki, hogy kelletlenül eszik a zsázsát a kenyérhez, vagy nem szívesen isszák a tiszta vizet.

Emlékezzünk csak rá, milyen ízes az éhezőnek az árpavagy búzakenyér, és milyen jólesik a tiszta víz annak, aki szomjas.

Azok a csoportok, amelyek nem vesznek részt a vadászaton, eközben szorgalmasan gyakorolják mindazt, amit gyerekkorukban tanultak, nyilaznak, dárdát vetnek, néha nyilvános versenyeken mérik össze erejüket értékes díjakért.

Azokat a csoportokat, amelyeknek tagjai a legképzettebbek, a legderekabbak és a leginkább engedelmesek, a polgárok elhalmozzák dicsérettel, és nemcsak akkori vezetőiknek adóznak elismeréssel, hanem gyerekkori nevelőiknek is.

Az otthon maradt ifjak a hatóságoknak is tesznek szolgálatokat.

Őket veszik igénybe, ha őrizni kell valamit, ha gonosztevőket kell lefülelni, rablókat ártalmatlanná tenni, vagy általában, amikor erőre, gyorsaságra van szükség. Így töltik tehát idejüket az ifjak.

Tíz év után átkerülnek a felnőtt férfiak csoportjába, itt az első huszonöt évet a következőképpen töltik. Mindenekelőtt – akárcsak ifjabb korukban – mint okos és erős férfiak a közjó érdekében a hatóságok rendelkezésére állanak. Ha pedig hadba kell vonulniuk, már nem íjat vagy hajítódárdát visznek magukkal, jóllehet ennek használatára nevelték őket, hanem a közelharcra alkalmas fegyvereket.

Mellüket vért övezi, baljukban kis négyszögű pajzsot tartanak – így is ábrázolják a perzsa harcosokat -, jobbjukban kard vagy szablya. Közülük kerülnek ki a tisztségviselők is, a gyermekek nevelőinek kivételével.

Ily módon töltenek el huszonöt évet, tehát több mint ötvenévesek már, amikor átkerülnek az idősebb férfiak csoportjába. Ezeket így is nevezik: „idősebbek”.

Már nem vesznek részt hadjáratokban a haza határain túl, hanem otthon bíráskodnak mindenféle állami és magánügyben. Ők döntenek élet és halál felett, ők választják a tisztségviselőket, és ők hallgatják ki, ők ítélik el azokat a fiatal és felnőtt férfiakat, akiket a törzs vezetője vagy valaki más törvénysértés miatt feljelentett.

Akit egyszer elítélnek, az élete végéig kitaszított és becstelen marad. Hogy jobban megvilágítsam a perzsák életmódját, kissé vissza kell térnem ahhoz, amiről már szólottam.

Az eddig elmondottak alapján igen röviden végezhetek. A perzsák száma körülbelül százhúszezer volt. A törvény egyetlenegyet sem tilt el közülük bármilyen tisztség viselésétől vagy bármilyen állami hivatal betöltésétől. Minden perzsának jogában áll gyermekét nyilvános iskolába járatni, ahol megtanulhatja az igazságosságot.

A gazdag szülők, akik nem szorulnak rá, hogy fiaik dolgozzanak, élnek is ezzel a joggal, a szegényeknek azonban nincs erre módjuk. Azok az ifjak, akiket állami tanítók neveltek, a serdülők közösségében tölthetik fiatalságuk éveit, a többiek ki vannak rekesztve.

A férfiak csoportjába szintén csak az léphet, és csak az viselhet tisztséget, tölthet be állami hivatalt, aki a fiatalok között megállta a helyét, és teljesítette kötelességét.

Aki nem a serdülők körében töltötte fiatalsága éveit, nem kerülhet a férfiak közösségébe. Az idősebbek csoportjába is csak az juthat be, aki érett éveit feddhetetlenül töltötte.

Így aztán az öregebb férfiak társadalma olyanokból áll, akik minden szépnek és nemesnek birtokosai.

Ilyen hát alkotmányuk és életmódjuk, ezt tartják alkalmasnak a tökéletesség eléréséhez.

Mi is láthatjuk, milyen mértékletesen étkeznek, milyen egyenletes a kiválasztásuk.

A perzsák még ma is csúf dolognak tartják, ha valaki köpköd, szipákol vagy szellent. Az sem illik, hogy mások szeme láttára kimenjenek vizelni vagy hasonló dolgukat végezni.

Mindezt pedig csak azért tarthatják csúf dolognak, mert mértékletesen étkeznek, és annyit dolgoznak, hogy a nedvek más úton is távozhatnak testükből.

Ennyit akartam elmondani a perzsák összességéről.

Most pedig Küroszról fogok beszélni, ifjúságától kezdve, hiszen ezért is kezdtem ebbe az elbeszélésbe.

Küroszt is így nevelték tizenkét éves koráig vagy még tovább. Gyorsan elsajátította a szükséges tudnivalókat, feladatát mindig ügyesen és bátran végezte, és így magasan túlszárnyalta kortársait.

Asztüagész egyszer üzent leányáért és Küroszért. Látni kívánta unokáját, mert hallotta, milyen szeretetre méltó és derék gyerek. Mandané elment tehát apjához, és magával vitte fiát is.

Amikor megérkeztek, és Kürosznak elmondták, hogy Asztüagész az ő édesanyjának apja, a barátságos természetű gyerek azonnal a nyakába ugrott, mintha régen ismerné és szeretné.

Kürosz nagyapja méd divat szerint erősen fel volt cicomázva, szemhéját festette, arcát pirosította, sőt álhajat is viselt.

Méd szokások ezek mind, akárcsak a bíborszínű alsóruhák és köntösök, a nyakláncok és karkötők.

A perzsák viszont odahaza még most is sokkal szegényesebb öltözéket viselnek, és életmódjuk is egyszerűbb.

Kürosz, látván nagyapja pompázatos külsejét, így szólt: – Anyám, milyen szép is az én nagyapám! Anyja megkérdezte, kit tart szebbnek, apját vagy nagyapját.

Kürosz így válaszolt: – Anyám, az én apám a legszebb perzsa férfi, de a médek között, akiket az úton és a királyi udvarban láttam, az én nagyapám a legeslegszebb. Asztüagész is megölelte a fiút, majd gyönyörű ruhába öltöztette, és nyakláncokkal, karkötőkkel ékesítette fel.

Amikor kilovagolt, magával vitte Küroszt is, ugyanolyan aranyzablás lovon, mint az övé.

Kürosz, mint minden gyermek, szerette a díszt és a csillogást, örült a ruhának, és igen boldog volt, hogy lovagolni tanulhat.

A hegyes vidékű Perzsiában, ahol bajos dolog lovat tartani és lovagolni, ritkán láthatott lovat.

Asztüagész, amikor együtt étkezett leányával és Kürosszal, nyalánkságokat, mártásokat és mindenféle más ételt tálaltatott fel, mert azt akarta, hogy a gyermek minél finomabb lakomát kapjon, akkor talán kevésbé vágyódik haza.

Kürosz egyszer kijelentette: – Nagyapa, milyen fáradságot is okozhat neked egy ilyen lakoma, hiszen oda kell nyúlnod minden tálacskáért, és minden fogást meg kell ízlelned! – Hogyhogy – felelte Asztüagész -, hát nem sokkal pompásabb ez a lakoma, mint az, amit otthon kapsz? Kürosz így válaszolt: – De nem ám, nagyapa. Mi sokkal természetesebben és egyszerűbben lakunk jól, mint ti. Kenyérrel és hússal verjük el éhünket.

Ti is ugyanerre törekedtek, de igen sok kitérővel, tévelyegve és nagy nehezen érkeztek el oda, ahová mi már régen eljutottunk. – Igazad van, gyermekem – mondta Asztüagész -, csakhogy a mi tévelygésünk korántsem rossz ám nekünk.

Kóstolj bele, és meglátod, milyen nagyszerű dolog! – De én úgy látom, nagyapa – felelte Kürosz -, te is undorodsz ezektől a fogásoktól. – Miből gondolod ezt, gyermekem? – kérdezte Asztüagész. – Abból – felelte Kürosz -, amit látok: amikor a kenyérhez nyúlsz, nem törlöd meg a kezed, de amint e sok étel valamelyikéhez érsz, azonnal megtisztogatod a kezed a kéztörlővel, mintha bosszantana, hogy bepiszkoltad velük a kezed.

Erre így felelt Asztüagész: – Hát ha így gondolod, fiam, akkor arra kérlek, legalább pecsenyével lakj jól, hogy jó erőben térhess haza. És mindenféle húst tálaltatott a fiúnak, vadat és háziállatot egyaránt.

Kürosz ránézett a sok pecsenyére, és így szólt: – Szóval ez mind az enyém lehet, nagyapa, és azt csinálhatok vele, amit akarok? – Istenemre, fiam, azt tehetsz vele, amit akarsz – felelte a király.

Ekkor Kürosz fogta a sok húst, és szétosztotta nagyapja belső szolgái között, a következő szavak kíséretében: – Tessék, ez a tied, mivel olyan lelkiismeretesen tanítasz lovagolni; ezt a darabot neked adom, minthogy dárdával ajándékoztál meg, és most már végre van hajítófegyverem; ez meg a tied, mert híven szolgálod nagyapámat; ez pedig legyen a tied, mert anyámmal szemben tiszteletet tanúsítasz.

Így folytatta mindaddig, amíg szét nem osztotta az elébe helyezett húst. – És Szakasznak, a pohárnokomnak, akit olyan nagyra becsülök – kérdezte Asztüagész -, neki nem adsz semmit?

Ez a Szakasz daliás férfi volt. Tiszte szerint ő vezette Asztüagész elé azokat, akik kihallgatást kértek.

Azt is ő döntötte el, mikor nem szabad látogatót bebocsátani a királyhoz.

Kürosz, mint afféle gyermek, aki nem fél semmitől, azonnal megkérdezte: – Miért tartod őt oly nagy becsben, nagyapa? Asztüagész tréfásan így felelt: – Nem látod, milyen ügyesen és tetszetős mozdulatokkal tölti a bort?

Ezek a királyi pohárnokok valóban nagyszerűen látják el tisztüket.

Először is óvatosan kitöltik a bort, majd három ujjukkal tartva a kelyhet, úgy nyújtják át, hogy minél jobban keze ügyébe essen annak, aki inni akar. – Parancsold meg Szakasznak, nagyapa – szólt Kürosz -, hogy adja ide a poharat, hogy én is ügyesen tölthessek neked, és én is elnyerjem a kegyeidet, ha tudom.

Asztüagész megparancsolta Szakasznak, hogy tegyen úgy. Kürosz fogta a kelyhet, jól kiöblítette, ahogy Szakasztól látta, majd nagy komolyan és kecses mozdulatokkal odavitte nagyapjának, és átnyújtotta.

Ezen aztán anyja és Asztüagész harsány kacajra fakadt.

Kürosz is elnevette magát, nagyapja nyakába ugrott, és hízelkedve így szólt: – Véged van, Szakasz, kitúrtalak a tisztedből; nemcsak ügyesebben töltöm a bort, mint te, de még csak bele se kóstolok.

A király pohárnokai ugyanis, amikor átnyújtják a kelyhet, megmerítenek benne egy kis edényt, a tartalmából a bal kezükbe loccsantanak, és megkóstolják az italt, nehogy ép bőrrel megússzák, ha történetesen mérget kevertek az italba. – És mondd csak, Kürosz – kérdezte erre Asztüagész tréfásan -, ha már mindenben utánzod Szakaszt, miért nem iszol te is az italból? – Mert, bizony isten, félek – felelte a fiú -, hogy mérget csempészett bele.

Hiszen amikor születésnapodon megvendégelted a barátaidat, tisztán láttam, hogy mérgezett bort adott nektek. – És hogyan vetted észre, gyermekem? – kérdezte Asztüagész. – Ezzel a két szememmel láttam, hogy testben és lélekben megháborodtatok. Először is olyan dolgokat műveltetek, amit nekünk, gyerekeknek, sohase engednétek meg. Összevissza kiabáltatok, nem értettétek egymás szavát, borzasztó nevetségesen ordibáltatok, és noha oda sem figyeltetek arra, aki danolt, mégis esküdöztetek, hogy csodálatosan énekel.

Testi erejével kérkedett mindenki, de amikor táncba kezdtetek, szinte lábon állni sem tudtatok, nemhogy ritmusra léptetek volna.

És mindenki elfeledkezett magáról: te arról, hogy király vagy, a
többiek meg arról, hogy te vagy az uralkodójuk.

Akkor jöttem rá igazán, hogy ez az a bizonyos szólásszabadság, mert egyetlen pillanatra sem állt be a szátok. – Na és a te apád, az nem szokott berúgni, amikor iszik? – kérdezte Asztüagész. – Isten a megmondhatója, hogy nem! – És miért nem? – Mert csak a szomját veri el, de nem issza magát betegre.

És ez alighanem azért van, mert nincs Szakasza, aki a bort töltögetné. Anyja ekkor így szólt: – Miért üzensz hadat Szakasznak, gyermekem? – Mert, szavamra mondom, gyűlölöm őt! – felelte Kürosz. – Hányszor akartam odafutni nagyapámhoz, de ez a gyűlöletes ember mindig visszatartott.

Könyörgök, nagyapa, csak három napra engedd meg, hogy én parancsolhassak neki! – És mit parancsolnál neki? – kérdezte Asztüagész. – Akárcsak ő, ott állnék a bejáratnál, és amikor jönne, hogy veled reggelizzen, azt mondanám: most nem lehet, a király el van foglalva.

Ha ebédelni jönne, így szólnék: a király éppen fürdik.

És ha már nagyon kínozná az éhség, közölném vele, hogy a király az asszonyok termében tartózkodik. Egyszóval állandóan gyötörném őt, mint ahogy ő gyötör engem, amikor távol tart tőled.

Így mulattatta a felnőtteket étkezés idején. Ám napközben, ha észrevette, hogy nagyapjának vagy anyja fivérének valamire szüksége van, mindenkit megelőzve sietett szolgálatukra, mert oly nagyon örült, ha valamiben kedvükre tehetett.

Amikor Mandané haza akart térni férjéhez, Asztüagész megkérte, hagyja nála Küroszt. Mandané azt felelte, hogy mindenben kedvére járna apjának, de úgy véli, nehezen tudná Küroszt akarata ellenére maradásra bírni. Asztüagész akkor így szólt Küroszhoz: – Ide figyelj, gyermekem!

Először is, ha nálam maradsz, Szakasz soha nem fogja utadat állni. Akkor jöhetsz hozzám, amikor akarsz, sőt hálás leszek, minél gyakrabban benézel hozzám.

Aztán meg kedvedre használhatod lovaimat és minden holmimat, és amikor hazamész, azt vihetsz magaddal, amit akarsz. Ehetsz a magad ízlése szerint mértékletesen.

Kertem minden állatát neked adom, és még sok más fajtát is melléjük, hamarosan megtanulsz lovagolni, aztán űzheted majd nyíllal és dárdával a vadat, leterítheted, akár a felnőttek. Játszótársaid is lesznek, és bármit kérsz tőlem, megkapod.

Így beszélt Asztüagész, Mandané pedig megkérdezte fiát, marad-e, vagy inkább vele megy, Kürosz habozás nélkül rávágta, hogy marad. – Miért? – kérdezte az anyja. Kürosz így felelt: – Azért, anyám, mert otthon, társaim között, engem tartanak a legjobb íjazónak, a legjobb dárdavetőnek, és ez így is van.

Lovagolni azonban, bevallom, korántsem tudok úgy, mint az itteni korombeli fiúk. És tudd meg, anyám, ez nagyon bánt. De ha itt maradhatok, megtanulok lovagolni, akkor aztán Perzsiában könnyen túlteszek a legjobb gyalogosokon, a médek soraiban pedig a jó lovasok legjobbjaként harcolhatok nagyapám mellett.

Anyja tovább kérdezte: – És hogyan tanulod meg itt az igazságosságot, fiam, amikor tanítóid ott vannak? – Azt már megtanultam, anyám – felelte Kürosz. – Hogyan tanulhattad meg? – kételkedett Mandané. – Tanítóm engem tett meg bírónak a többi fölé, mert annyira értem az igazságosságot. Helytelen bíráskodás miatt mindössze egyszer kaptam verést.

Ez az eset pedig a következőképpen történt. Volt egy magas fiú, akinek túl rövid volt az inge, és volt egy alacsony, aki viszont túl hosszút viselt.

A magas fiú lehúzta az alacsony fiúról az inget, és azt öltötte fel, társának pedig odaadta a magáét. Amikor igazságot kellett tennem köztük, úgy véltem, mindkettőjüknek jobb, ha ki-ki a megfelelő inget viseli.

Erre aztán tanítóm elnáspángolt, mondván: ha divatkérdésekben kell döntenem, így járok el helyesen, de ha a tulajdonjog ügyében ítélkezem, kizárólag arra kell figyelemmel lennem, hogy jog szerint kié az ing. Azé-e, aki erőszakkal szerezte, vagy inkább azé, aki készítette, vásárolta.

Minthogy minden, ami törvényes, egyben igazságos is, és minden, ami törvénytelen, egyszersmind önkényesnek mondható, arra intett, hogy a bíró mindig a törvény figyelembevételével ítéljen.

Látod, anyám, én már pontosan tudom, mi az igazság, de ha valamit mégsem értenék, nagyapám majd megmagyarázza – fejezte be Kürosz. – Jaj, gyermekem – szólt Mandané -, nagyapád igazsága nem egyezik ám a mienkkel.

Látod, ő kikiáltotta magát minden médek urának, a perzsák pedig egyenlőségben élnek, mert azt tartják igazságosnak. Apád első ember a perzsák között, de őrá is ró kötelességeket az állam, és jogait is az állam szabja meg. Az ő cselekedeteinek is a törvény a mércéje, nem pedig a saját kényekedve.

Csak aztán vigyázz, halálra ne korbácsoljanak, ha nagyapád iskolájából nem mint király, hanem mint zsarnok térsz haza.

Mert a türannosz legfőbb célkitűzése az, hogy ő uralkodjék mindenki felett. – Csakhogy apád nem uralkodásra tanítja az embereket – felelte Kürosz -, hanem engedelmességre.

Kitűnően ért hozzá. Vagy talán nem látod, minden méd megtanulta tőle az engedelmességet?

Nyugodj meg, apád sem engem, sem mást nem fog hatalmaskodásra tanítani.

Így csacsogott össze Kürosz mindenfélét. Anyja végül hazament, ő pedig nagyapjánál maradt, és ott nőtt fel.

Hamarosan összeszokott kortársaival, barátságot kötött velük, sőt pajtásai iránt tanúsított szeretetével, és naponta megnyilvánuló ragaszkodásával a szülőket is annyira megnyerte magának, hogy ha valamit akartak a királytól, szóltak fiaiknak, hogy kérjék meg Küroszt, járjon el ügyükben.

Az emberséges és becsvágyó ifjú pedig mindent megtett, hogy társai kérését elintézze.

Asztüagész meg Kürosz egyetlen kérésének sem tudott ellenállni, hiszen amikor a király megbetegedett, Kürosz a világért sem tágított mellőle, szüntelenül csak zokogott, és mindenki láthatta, mennyire reszket nagyapja életéért.

Éjjel is elsőnek neszelte meg, ha Asztüagésznak szüksége volt valamire, és mindenkinél fürgébben ugrott talpra, ha úgy gondolta, hogy a kedvére tehet valamit.

Ezzel aztán teljesen megnyerte magának nagyapját.

Kissé talán túl beszédes volt.

Ez egyrészt neveltetéséből fakadt.

Tanítója ugyanis arra késztette, hogy számot adjon tetteiről, és bíráskodás közben másoktól is számadást követeljen.

Másrészt tudásvágyból is szüntelenül kérdezősködött – miképpen van ez vagy az -, és gyors eszű lévén, mások kérdéseire is azonnal készen volt a válasszal. Ezért lett ilyen beszédes.

De ahogy a hosszúra nyúlt kamaszokon is látszik, hogy kamaszok, Kürosz bőbeszédűsége sem szemtelen fecsegés volt, szavaiból egyszerűség és közvetlenség áradt, s ezért jobban szerették, ha beszélt, mint ha hallgatott. Telt-múlt az idő, Kürosz megnőtt, és elérte a kamaszkort.

Már nem beszélt olyan sokat, hangja is nyugodtabban csengett. Idősebbek jelenlétében szégyenlős volt, gyakran elpirult, és már nem szaladt oda válogatás nélkül mindenkihez, mint a kiskutya. Csendesebb volt ugyan, de a társaságban még jobban kedvelték.

A fiatalok gyakorta versenyeztek, de ő soha nem hívta ki társait, amikor erősebbnek érezte magát, csak olyankor, ha biztosan tudta, hogy ő a gyengébb, s közben egyre mondogatta, hogy ebben a számban is győzni fog.

Például korántsem ült még biztosan a nyeregben, amikor már lóra pattant, és úgy nyilazott vagy vetett dárdát, ha pedig legyőzték, ő kacagott a legjobban.

A vereség sohasem riasztotta vissza, inkább arra sarkallta, hogy újra meg újra próbálkozzon, hátha másodszorra sikerül. Nemsokára éppolyan kiválóan ülte meg a lovat, mint a korabeli ifjak, sőt hamarosan túl is szárnyalta őket, mert oly lelkesen gyakorolt.

A vadaskertben élő állatokat addig űzte és pusztította dárdával, amíg hírmondó sem maradt belőlük, és Asztüagész képtelen volt több állatot felhajtani számára.

Kürosz, látva, hogy nagyapja a legjobb akarattal sem tud több élő állatot szerezni, így szólt hozzá: – Sose bajlódj azzal, nagyapa, hogy nekem állatokat szerezz.

Engedj ki engem is vadászatra, nagybátyámmal együtt, és azt fogom gondolni, hogy mindegyik vadat, amely a szemem elé kerül, nekem nevelték.

Nagyon vágyott rá, hogy vadászni mehessen, de már nem könyörgött oly kitartóan, mint gyermekkorában: sokkal félénkebb lett. Mennyire szidta azelőtt Szakaszt, hogy nem engedi nagyapjához!

Most önmaga Szakasza lett.

Nem közeledett Asztüagészhoz, ha nem látta az időt alkalmasnak, sőt megkérte Szakaszt, mindig jelezze, mikor mehet be.

Ezért most már Szakasz is úgy imádta, mint a többiek. Asztüagész, látva, milyen hevesen vágyódik rá Kürosz, hogy a szabadban vadászhasson, megengedte neki, hogy elkísérje nagybátyját.

Idősebb lovas testőröket rendelt melléje, hogy vigyázzanak rá a nehéz terepen, és védjék meg a vadállatoktól.

Kürosz buzgón érdeklődött kísérőitől, mely állatokhoz nem tanácsos közelíteni, és melyeket lehet nyugodtan üldözőbe venni.

A medve, a vadkan, az oroszlán és a párduc már sokszor okozta halálát annak, aki a közelébe merészkedett – felelték a kérdezettek -, a szarvas, az őz, a vadjuh és a vadszamár azonban ártalmatlan állat.

Arra is megtanították, hogy az állatoknál nem kevésbé veszélyes a rossz terep. Hányan zuhantak már szakadékba lovastul! Kürosz figyelmesen meghallgatta őket, de amikor az első szarvas feltűnt, egyszeriben elfelejtett mindent, és csak azt nézte, merrefelé menekül az állat.

Lova a vágta közben hirtelen felszökellt, aztán térdre bukott, és kis híja, hogy le nem vetette lovasát.

De Kürosz nagy nehezen nyeregben maradt, a ló pedig felállt. Így aztán a síkságon utolérték a szarvast, és a fiú leterítette dárdával. Gyönyörű, nagy példány volt.

Kürosz végtelenül örült, kísérői azonban, amint odaértek, nagyon megszidták, és közölték vele, hogy el fogják mondani a királynak, milyen veszélynek tette ki magát.

Kürosz leugrott lováról, és bűnbánóan hallgatta őket.

De ahogy állatüvöltést hallott, megszállottan ismét lóra pattant, és amikor meglátta, hogy vadkan csörtet feléje, nekivágtatott, jól megcélozta, homlokon találta, és leterítette.

Ekkor már nagybátyja is szidta vakmerőségéért, amelynek szemtanúja volt.

Kürosz azonban mit sem törődött a szidással, csak arra kérte haragvó nagybátyját, engedje meg, hadd vigye haza nagyapjának a zsákmányt.

– De ha megtudja, hogy üldözőbe vetted az állatokat, nemcsak téged fog megszidni, hanem engem is, hogy hagytalak – mondta a nagybácsi. – Akár korbácsoltasson meg, csak odaadhassam neki!

Te is büntess meg, ahogy akarsz, de ezt az egyet engedd meg – könyörgött Kürosz. – Csinálj, amit akarsz – egyezett bele végül Küaxarész -, hiszen már úgy viselkedsz, mintha te volnál a királyunk.

Így aztán Kürosz hazavitte a zsákmányt, odaajándékozta nagyapjának, mondván, hogy az ő számára ejtette el a vadakat.

A vértől csepegő dárdákat nem mutatta meg, de olyan helyre tette, ahol remélte, hogy Asztüagész meglátja. – Mindent örömmel fogadok tőled, fiam – szólt Asztüagész -, de nem akarom, hogy veszélynek tedd ki magad. – Ha nem kell, akkor arra kérlek, nagyapám, add nekem a zsákmányt, hadd osszam szét pajtásaim között – kérte Kürosz. – Annak adod, fiam, ezt is meg a többit is, akinek akarod – felelte Asztüagész.

Kürosz elvitette, szétosztotta a zsákmányt pajtásai között, és ekképpen mesélt nekik: – Most látom csak, fiúk, milyen komolytalan dolog volt, amikor a kertben vadásztunk!

Akárha bilincsbe vert állatokat hajkurásztunk volna.

Először is az a kis terület! Aztán meg milyen sovány és rühes vadak!

Az egyik sánta, a másik korcs.

Hozzájuk képest milyen szépek, hatalmasak és kövérek a hegyekben és a réteken élő vadak! A szarvas úgy szökell az ég felé, mintha szárnya volna, a vadkan pedig olyan bátran rohamoz, ahogy a vitéz katonákról regélik. És olyan nagyok, hogy egyszerűen nem lehet elhibázni őket.

Holtukban is szebbek, mint a rab állatok élve. De mondjátok csak, vajon apáitok titeket is elengednek vadászni? – Bizonyára nagyon szívesen – felelték a fiúk -, ha Asztüagész megparancsolja. – De hát ki fogja a mi dolgunkat Asztüagész elé terjeszteni? – kérdezte Kürosz. – Hát te!

Ugyan ki tudná Asztüagészt ügyesebben rábeszélni?! – felelték a pajtások. – Jaj, fiúk, isten bizony magam sem értem, mivé lettem! – mondta Kürosz. – Nem tudok én már nagyapámmal beszélni, sem úgy a szemébe nézni, mint régen! Ha ez így megy tovább, attól félek, teljesen bamba és együgyű leszek.

Pedig kiskoromban úgy tartottak számon, mint akinek be nem áll a szája. – Kétségbeejtő, amit mondasz. Talán már értünk sem tehetsz semmit? Fontos ügyben sem? Hát mást kérjünk fel arra, ami a te dolgod volna? – így a gyerekek.

Kürosznak lelkébe martak ezek a szavak. Egy szót sem szólt többet, otthagyta pajtásait, és lélekben felvértezte magát a merész tettre. Kitervelte, miképpen adhatná elő nagyapjának a legkíméletesebben a dolgot, és hogyan segíthetné elő a maga és társai vágyának megvalósulását.

Aztán bement a palotába. – Mondd csak, nagyapa – kezdte -, mit tennél, ha valamelyik szolgád megszökne, és te elfognád? – Mi mást, mint hogy bilincsbe veretném, és munkára hajtanám. – De ha magától visszatérne, mit tennél vele? – Mit?

Hát megkorbácsoltatnám, hogy többé ilyet ne csináljon, és újból munkára fognám.

– Akkor ideje, hogy előkészületeket tégy az én megkorbácsoltatásomra – mondta Kürosz -, mivel éppen azon mesterkedem, hogy megszökjem tőled, és pajtásaimat vadászni vigyem. – Jó, hogy előre szóltál – felelte Asztüagész. – Megtiltom, hogy kimozdulj. Mondhatom, szép dolog lenne, ha egy darabka húsért vesztébe hagynám rohanni leányom fiát. Kürosz megértette nagyapja szavait, engedelmeskedett, és maradt.

De többé hangját sem lehetett hallani, búskomoran töltötte napjait. Asztüagész, látva a fiú nagy bánatát, hatalmas vadászatot rendezett, hogy felvidítsa.

Rengeteg gyalogost és lovast gyűjtött egybe, meghívta Kürosz pajtásait is, a vadakat pedig lovaglásra alkalmas területre hajtatta.

A vadászaton ő is megjelent királyi pompával, és megparancsolta: addig senki ne hajítson dárdát, amíg Kürosz be nem telt a vadászás gyönyörével.

De Kürosz nem hagyta, hogy a többiek csak nézzék. – Ha azt akarod, nagyapa, hogy örüljek, engedd meg, hogy pajtásaim is vadászhassanak és küzdjenek, ahogy erejükből telik. Asztüagész megengedte.

Ott állt, és nézte, ahogy a fiúk versengve rontanak az állatokra, s nagy becsvággyal űzik és terítik le a vadakat. Gyönyörködve szemlélte Küroszt, aki alig tudta visszatartani ujjongását, mint nemes vérű, csaholó kölyökkutya rohant rá minden vadra, és a nevüket kiáltozva hívta ki őket küzdelemre.

A fiú hol nevetett a társain, hol pedig minden irigység nélkül magasztalta egyiket vagy másikat.

Ennek is örült Asztüagész.

A király végül dús zsákmánnyal tért haza.

Erre a kellemes időtöltésre később is oly gyönyörűséggel emlékezett vissza, hogy amikor csak lehetett, Kürosszal együtt ment vadászni, és unokája kedvéért a kísérőkön kívül a gyerekeket is magával vitte. Kürosz így töltötte ideje nagy részét.

Mindenkinek csak kellemeset és jót nyújtott, rosszat soha senkivel nem tett.

Tizenöt vagy tizenhat éves lehetett, amikor az asszír király fiának, aki éppen házasodni készült, arra támadt kedve, hogy maga ejtse el a menyegzői lakomához szükséges vadakat.

Hallván, hogy a szír-méd határ területén a hadiállapot következtében háborítatlanul élnek a vadak, elhatározta, hogy odavonul. Gazdag zsákmánnyal akart hazatérni, ezért sok lovast és könnyűfegyverzetű gyalogost vitt magával, hogy kihajtsák neki az állatokat a bozótból a megművelt és könnyen járható terepre. Amint a határon felállított őrhelyekhez érkezett, megvacsorázott, mert már korán reggel indulni akart.

Lassan leszállt az este, megjött a váltás a városból, lovas és gyalogos őrök vegyesen.

Hirtelen azt képzelte, hogy hatalmas sereg áll a rendelkezésére: hiszen ott volt a két őrség, és maga is rengeteg lovast és gyalogost hozott magával. Sokkal pompásabb lenne – gondolta -, ha betörnének méd területre, és ott ejtenének zsákmányt.

Ezzel fényesebb tettet hajtanának végre, mint holmi vadászat, meg aztán sok áldozati állatot is szereznének.

Másnap korán reggel megkezdte a hadműveletet.

A gyalogososztagokat a határvonalon hagyta egy csoportban, maga pedig lovasaival a méd őrállások felé indult.

Hogy a médek ne indulhassanak a portyázók ellen, lovasai nagyobb és megbízhatóbb részével az erődítményeknél maradt. A többieket, akik erre a feladatra voltak alkalmasabbak, rajonként szétküldte mindenfelé, megparancsolva nekik, hogy verjék fel a vidék vadállományát, és tereljék hozzá. A katonák így is cselekedtek.

Asztüagész, amikor jelentették neki, hogy ellenséges csapatok portyáznak földjén, kíséretével együtt nyomban felkerekedett, csatlakozott hozzá fia is, és minden rendelkezésére álló lovassal elindult a határ felé, de a többieknek is megparancsolta, hogy vonuljanak utánuk.

A tekintélyes számú asszír gyalogság rendezett sorokban állt, és nyugodtan várakoztak lovasaik is.

Ezt látván a médek is megálltak. Amikor Kürosz észrevette, hogy az emberek tömegesen vonulnak hadba a király megsegítésére, ő is velük tartott, és – amiről korábban nem is álmodhatott – magára öltötte fegyverzetét.

Hogy vágyott már rá, hogy végre fegyvert foghasson!

Mert csodálatosan szép fegyverei voltak ám, nagyon jól álltak neki, hiszen nagyapja külön az ő méretére csináltatta őket.

Így aztán teljes fegyverzetben lovagolt ki. Asztüagész csodálkozott ugyan, kinek a parancsára érkezett oda a fiú, de aztán megengedte, hogy mellette maradjon.

Kürosz, megpillantva a szemben álló lovasokat, nagyapjához fordult: – Ellenséges harcosok ezek, nagyapa, akik ilyen nyugodtan ülnek lovaikon? – Azok bizony. – És azok is, akik amott lovon vágtatnak? – Azok is. – Szedett-vedett népség ez, nagyapa, a lovaik is nyomorultak, mégis elhajtják jószágunkat. Bizony isten rájuk kellene rontanunk. – Nem látod, fiam, hogy milyen hatalmas lovascsapat áll itt harcra készen?

Ha most rájuk rontanánk, bekerítenének bennünket.

Nincs még itt a derékhadunk. – Igen, de ha te itt maradsz, és megvárod az erősítést – felelte Kürosz -, akkor ezek félelmükben moccanni sem mernek, a portyázók pedig, ha néhány ember megtámadná őket, nyomban eleresztenék a zsákmányt.

„Milyen okos ez a fiú, milyen kiváló a megfigyelőképessége!

Bizony, igazat szól!” – gondolta Asztüagész csodálkozva, és megparancsolta fiának, hogy egy lovascsapattal törjön a fosztogatókra. – Én pedig – mondta – ezeket támadom meg, ha egyetlen lépést is tennének feléd. Így aztán kénytelenek lesznek teljesen miránk figyelni.

Küaxarész egy csapat kiváló lovassal a portyázókra rontott.

Kürosz, amikor meglátta, hogy elindulnak, megsarkantyúzta lovát, és azonnal a csapat élére tört, nagybátyja és a többiek a nyomában.

A fosztogatók, mihelyt észrevették közeledésüket, azonnal szélnek eresztették a zsákmányt, és elmenekültek.

Kürosz és társai azonban útjukat állták: aki a kezük ügyébe került, azonnal lekaszabolták – ebben is Kürosz járt az élen -, aztán azokat vették üldözőbe, akiknek sikerült kereket oldaniuk.

Nem is álltak meg addig, amíg néhányat foglyul nem ejtettek. Kürosz úgy száguldott, mint egy nemes vérű, de tapasztalatlan fajkutya, amely meggondolatlanul ront a vadkanra, nem látott, nem hallott, csak ütötte-vágta, akit ért. Az ellenség, övéi szorult helyzetét látva, megindult, hogy rohamával elvegye a médek kedvét az üldözéstől.

De Küroszt ez sem riasztotta vissza, tovább űzte-hajtotta az ellenséget, mámorosan rikoltozva biztatgatta nagybátyját, nem tágított, és sikerült is megfutamítania az ellenséget.

Küaxarész sem akart lemaradni, bizonyára szégyellte volna apja előtt, és a többiek is szorosan a nyomukban vágtattak; ilyen vezérrel az élen még azok is lelkesen rontottak az ellenségre, akik különben nem nagyon tűnnek ki a harcban.

Asztüagész, látva, hogy övéi meggondolatlanul összevissza üldözik a menekülőket, az ellenség pedig rendezett hadsorral vonul ellenük, azonnal megindult, hogy fia és Kürosz veszélybe ne sodródjon.

Az asszírok, mihelyt a médek közelébe értek, dárdáikkal, íjaikkal harcra készen csatasorba álltak. Azt remélték, hogy a médek – szokásuk szerint – szintén meg fognak állni nyíllövésnyire. Hiszen valahányszor ütközetre került sor közöttük, a médek csak lőtávolságra közeledtek, és gyakran napestig csupán nyilaztak egymásra.

Ám az ellenséges csapatok rémülten látták, hogy az övéik fejvesztetten hátrálnak, nyomukban egyfelől Kürosz és kísérői, másfelől pedig Asztüagész és lovasai, akik már át is lépték a nyíllövésnyi távolságot.

Több se kellett az asszíroknak: hátat fordítottak, és hanyatt-homlok elmenekültek a vad iramban közelítő médek elől. A médek sok menekülőt beértek, ütötték-vágták az útjukba kerülő lovasokat és paripákat, aki pedig lebukott a lóról, azt felkoncolták. Nem is hagyták abba, amíg az asszír gyalogsághoz nem értek.

Ekkor azonban helyesebbnek tartották megállni, nehogy valami nagyobb tartalék sereg csapdájába kerüljenek. A lovasság győzelmétől mámoros Asztüagész visszarendelte csapatait.

De nem tudta, mit csináljon Kürosszal. Mert igaz ugyan, hogy neki köszönheti a győzelmet, de azt is látta, hogy a fiú vakmerősége már az esztelenséggel határos. Hiszen Kürosz még akkor is csak az elesettekkel foglalkozott, amikor a többiek már hazafelé tartottak.

Fel s alá száguldott a csatamezőn, a hullákat bámulta, úgyhogy az érte küldött lovasok csak üggyel-bajjal tudták Asztüagész elé vezetni. Látva, hogy nagyapja komoran szemléli viselkedését, messze a kísérők mögé húzódva mert csak színe elé menni.

Ez történt hát a médeknél.

Mindenki Küroszt emlegette, róla beszéltek, róla szólt az ének, Asztüagész pedig, aki eddig is nagyra becsülte, most már egyenesen bálványozta.

Kürosz apja, Kambüszész is boldog volt e hírek hallatára, de amikor megtudta, hogy fia már felnőtt férfihoz méltó cselekedeteket visz végbe, üzent neki, hogy térjen vissza Perzsiába, és ott is tegyen eleget kötelességeinek.

Kürosz engedelmeskedett: nem akarta, hogy apja megharagudjon, sem hogy a perzsák megnehezteljenek. Asztüagész sem tehetett mást: el kellett engednie.

Kürosz annyi lovat vihetett magával, amennyit akart, nagyapja temérdek más ajándékkal is ellátta, és úgy bocsátotta útjára. Mert szerette unokáját, és erősen hitte, hogy nagy ember lesz belőle, barátai reménysége, ellenségei félelme.

A távozó Küroszt lóháton kísérték el: ott voltak a gyerekek és a serdülők, a férfiak és az öregek, és természetesen maga Asztüagész is, és mint mondják, senki sem tért vissza száraz szemmel.

Kürosz is zokogva búcsúzott. Mesélik, hogy a nagyapjától kapott ajándékok nagy részét szétosztotta a fiatalok között, végül méd ruháját is levetette, és az egyik fiúnak adta, ezzel is megmutatva, hogy őt szerette a legjobban.

A fiúk elfogadták és átvették Kürosz ajándékait, de aztán visszaadták Asztüagésznak, a király meg utánaküldte Kürosznak.

De a fiú újra csak visszaküldött mindent Médiába, és a következőket üzente: – Ha azt akarod, nagyapa, hogy majdan szégyenkezés nélkül térhessek vissza közétek, engedd, hogy mindenki megtartsa, amit neki adtam. Asztüagész ezek után úgy cselekedett, ahogy Kürosz meghagyta.

És most hadd meséljek el még egy kis történetet a fiú-szerelemről. Küroszt búcsúzáskor rokonai, perzsa szokás szerint, sorra szájon csókolták, mielőtt útjára bocsátották volna.

A perzsáknál még ma is ez a szokás. Volt a médek között egy derék és kiváló férfiú, akit régen rabul ejtett Kürosz szépsége. Most távolról figyelte a rokoni csókváltásokat, majd amikor a többiek eltávoztak, odalépett Küroszhoz, és így szólt: – Csak engem nem ismersz el rokonodnak, Kürosz? – Talán te is rokonom vagy? – álmélkodott a fiú. – Az vagyok bizony. – Ezért szoktál hát oly kitartóan nézegetni! Többször feltűnt már, hogy szemmel kísérsz.

– Hányszor akartam már odamenni hozzád, de tudja isten, valahogy restelltem. – Nem kellett volna szégyenkezned, hiszen rokonom vagy – felelte Kürosz, ezzel odalépett hozzá, és megcsókolta.

A méd a csók után tovább kérdezősködött: – Perzsiában is szokás megcsókolni a rokonokat? – Akkor – válaszolta Kürosz -, ha sokáig nem látták egymást, vagy elutaznak. – Hát akkor most ideje, hogy újra megcsókolj, mert amint látod, távozóban vagyok. Kürosz megint megcsókolta, aztán a méd elvált tőle, és Kürosz is útnak indult.

De alig tettek meg egy kis utat, máris lohol vissza a méd, a lova is beleizzadt. – Mi történt – kérdezte Kürosz, amint meglátta -, talán elfelejtettél valamit megmondani? – Ó, nem, de sokáig nem láttalak. – Nem volt ez olyan hosszú idő, kedves rokon. – Nem volt hosszú?

Tudd meg, Kürosz, még az is hosszú idő számomra, amíg pislantok egyet, mert addig sem láthatom szépségedet.

Kürosz, bár szeme még nedves volt a búcsú könnyeitől, felkacagott, és így szólt: – Menj csak haza bátran, nemsokára visszatérek közétek, és akkor kedvedre nézhetsz majd, s nyugodtan pisloghatsz is.

Kürosz hazatérve még egy évet töltött a gyermekek csoportjában.

Társai eleinte kicsúfolták, hogy biztosan nagy ínyenc lett a médek között, de amikor látták, hogy ugyanolyan étvággyal eszik, iszik, mint ők, sőt az ünnepi lakomákon nemhogy kevesellné a porcióját, hanem el is ajándékozza egy részét, amellett minden téren kimagaslik közülük, újra a régi tisztelettel vették körül.

Mikor a gyerekek közül kinőtt, az ifjak csoportjába került.

Itt is ő mutatkozott a legjobbnak, mert lelkesedéssel és kitartással végezte feladatait, tisztelte az öregeket, és engedelmeskedett feljebbvalóinak.

Telt-múlt az idő. Médiában meghalt Asztüagész, és fia, Küaxarész, Kürosz anyai nagybátyja lett a médek királya.

Az asszír király, aki már leigázta a szíreket, ezt a hatalmas népet, alattvalójának mondhatta az arabok királyát, uralma alá hajtotta a hürkániaiakat, sőt Baktriát is szorongatta, arra gondolt: ha sikerülne meggyengítenie a médek hatalmát, könnyen leigázná a többi környező népet, minthogy a szomszédos törzsek közül a médet tartották a legerősebbnek.

Ezért követeket küldött mindazon népekhez, amelyek hatalma alá tartoztak, Kroiszoszhoz, a lüdek királyához, Kappadokiába, kis és nagy Phrügia lakóihoz, továbbá a paphlagónokhoz, az indekhez, a károkhoz és a kilikiaiakhoz azzal, hogy feketítsék be a médeket és a perzsákat, mondják el, hogy két nagy, erős néppel állnak szemben, akiket még szövetségi szálak és rokoni kapcsolatok is egymáshoz fűznek, tehát ha idejekorán meg nem gyengítik hatalmukat, félő, hogy sorra megtámadják a népeket. A népek hallgattak rá, és szövetséget kötöttek vele.

Némelyiket már az üzenet is meggyőzte, másokra a pénz és az ajándék hatott.

Mert temérdek kincse volt.

Küaxarész, Asztüagész fia, értesülvén az asszír király alattomos szándékáról és az ellene szövetkezett népek készülődéséről, azonnal megtette a szükséges ellenintézkedéseket.

Egyebek között követeket küldött Perzsiába a nép elöljáróihoz és sógorához, Kambüszész perzsa királyhoz.

De követeket küldött Küroszhoz is: ha a perzsa nép katonákat bocsát a médek rendelkezésére, legyen rajta, hogy ő vezesse majd a csapatokat.

Kürosz, miután letöltötte a maga tíz évét a fiatalok között, ekkor már a felnőtt férfiak csoportjába tartozott.

És minthogy Kürosz vállalta a vezetést, az öregek tanácsa őt állította a Médiába induló sereg élére, és felhatalmazták, hogy válasszon magának kétszáz előkelő perzsa férfit, és a kétszáz kiválasztottnak is engedélyt adtak, hogy négy-négy ugyancsak előkelő férfiút vegyenek maguk mellé.

Ezzel a sereg létszáma ezerre emelkedett. Végül az ezer előkelő katonának megparancsolták, hogy mindenki válasszon magának a perzsa köznép soraiból tíz könnyűfegyverzetű katonát, tíz parittyást és tíz íjászt.

Így aztán tízezer könnyűfegyverzetű katonát, tízezer parittyást és tízezer íjászt számlált a sereg, nem is szólva az eredeti ezerről. Ekkora sereget bíztak Küroszra.

Megválasztása után mindenekelőtt vallási kötelezettségeinek tett eleget, s csak akkor látott hozzá a kétszáz férfi kiválogatásához, amikor az áldozat biztató előjeleket mutatott.

Később a kétszáz is kiválasztotta a további nyolcszázat.

Kürosz ekkor összehívta a sereget, és elmondta előttük első beszédét: – Kedves barátaim, ti volnátok tehát azok, akiket kiválasztottam.

Nem most ismertelek meg benneteket; kiskorotok óta látom, milyen buzgón fáradoztok azon, amit az állam helyesnek tart, és mindig tartózkodtatok a szégyenletes tettektől.

Most pedig szeretném elmondani nektek, miért vállaltam oly szívesen ezt a tisztséget, és miért hívtalak benneteket ide.

Azt gondolom, őseink semmiben sem maradtak el mögöttünk, ők is szüntelenül azon fáradoztak, hogy kiváló tetteket vigyenek véghez, csak azt nem tudom, hogy akár a perzsák összességének, akár személy szerint maguknak mi jó származott kiválóságukból.

De meg vagyok győződve róla, hogy senki sem törekedne valamely erény elérésére, ha nem számítana rá, hogy kiválósága következtében jobban jár majd, mint a nem kiválóak.

Mert nem azért mondanak le az emberek a pillanatnyi gyönyörről, mintha soha többé nem akarnának boldogok lenni, hanem azért, hogy önmegtartóztatásuk később sokszoros örömök forrása legyen.

Azok például, akik csodálatos szónoki készségre igyekeznek szert tenni, nem azért gyakorolnak annyit, hogy szüntelenül szép beszédeket tartsanak, hanem abban reménykednek, hogy ékesszólásuk hatására hallgatóik temérdek nagyszerű tettet hajtanak majd végre.

Mások nem azért fejlesztik harci készségüket, mintha egész életükben háborúskodni akarnának, hanem mert úgy vélik, hogy a kiváló katonák temérdek kincset, sok boldogságot és nagy megbecsülést szerezhetnek maguknak és népüknek.

Van azonban olyan is, aki csak fárad, egyre fárad, s aztán hagyja, hogy rátörjön a tehetetlen öregkor, mielőtt még fáradozásai gyümölcsét élvezhette volna.

Az ilyent én olyasvalakihez hasonlítanám, aki mindig arra törekedett ugyan, hogy kiváló földművelő legyen, jól vetett és jól ültetett, de amikor aratásra került a sor, nem gyűjtötte össze a termést, hanem hagyta, hogy a földre hulljon.

Ugyanúgy joggal tartanók eszelősnek azt is, aki fáradságos munkával kiváló, verhetetlen harcossá lesz, csak éppen küzdelembe nem bocsátkozik soha.

Barátaim, ne legyünk ilyen bolondok.

Tudatában vagyunk, hogy kora gyermekségünktől tanultuk a szép és kiváló tettek művészetét, ezért bátran rohanhatunk az ellenségre, biztosan tudom, hogy gyakorlatlan seregével úgysem állja ellenünk a harcot.

Mert nem az a jó katona, aki ügyesen lő íjjal, vet dárdát, és lovagol, de a megpróbáltatásokat nem bírja. Az ilyen harcos képzettsége hiányos, legalábbis a fáradalmak elviselésében.

Az sem jó katona, aki nem tud alvás nélkül meglenni, amikor virrasztani kell: az ilyen a virrasztásban képzetlen. De még az sem jó katona, aki jártas ugyan mindezekben, de fogalma sincs róla, hogyan kell bánni a szövetségessel és az ellenséggel, ez nyilvánvalóan ezeknek a lényeges katonai ismereteknek van híjával.

Ti viszont éjszaka ugyanolyan jól harcoltok, mint mások napvilágnál, számotokra a megpróbáltatások a boldog élet felé vezető utat jelzik, az éhséget úgy élvezitek, mint más a csemegét, és az oroszlánok sem tűrik nálatok könnyebben a szomjúságot.

De a katona legszebb és legértékesebb erényét a lelketekben őrzitek: a dicséretnek ti örültök a legjobban a világon. A dicséret szerelmesei pedig – és ez nem is lehet másként – boldogan vállalnak minden szenvedést, minden veszélyt, csak azért, hogy vágyuk teljesüljön.

Önmagamat csapnám be azonban, ha mindezt csak mondanám, és nem gondolnám komolyan, mert engem érne a vád, ha valamiben kudarcot vallanátok.

De én bízom tapasztalataimban, irántam való hajlandóságotokban, az ellenség oktalanságában, és tudom, nem csalatkozom reményeimben.

Induljunk tehát bízvást.

Már csak azért is, mert a látszatát is elkerültük annak, hogy jogtalanul vágyakozunk idegen javakra.

Hiszen az ellenség nyújtotta ki kezét először idegen javak után, s barátaink minket hívtak segítségül.

Nincs, ami jogosabb az önvédelemnél, és nincs szebb, mint ha barátainkon segítünk!

És bizonyára növeli bátorságotokat az is, hogy az előkészületek közepette nem feledkeztem meg az istenekről sem.

Együtt éltek velem, sokszor tapasztalhattátok, hogy nemcsak a nagy vállalkozások, hanem a kisebbek előtt is első utam mindig az istenekhez vezet. – Mit is mondjak még? – így fejezte be Kürosz a beszédét. – Válasszátok ki, és vegyétek magatok mellé a katonákat, intézzétek el teendőiteket, aztán induljunk Médiába.

Én foglak vezetni benneteket, de előbb atyámhoz megyek, szeretnék minden lényegest megtudni az ellenségről, és kellőképpen felkészülni, hogy aztán isten segítségével győzzünk a háborúban.

A katonák úgy tettek, ahogy Kürosz mondta.

Kürosz otthon a házitűzhely istennőjéhez, atyái istenéhez és a többi istenhez fordult esdeklő imáival, majd apjával együtt útra kelt.

Lépteiket szerencsét jelentő villámlás és mennydörgés kísérte. Ennyi elég volt nekik, már nem nézték a madarak röptét, hanem elindultak: a legfőbb istenség kinyilatkoztatását úgysem hazudtolhatja meg más jel.

Nemsokára Kambüszész kezdett beszélni: – A kedvező áldozatokból és az égi jelekből egyaránt láthattad, fiam, hogy kegyelemmel és jóakarattal bocsátanak utadra az istenek. Szándékosan ismertettelek meg én az istenek jeleivel, nehogy mások tolmácsolják neked az istenek szándékait.

Magad lásd a láthatót, és halld a hallhatót, és ne szorulj a papokra, akik esetleg félre akarnának vezetni, hamisan magyarázva az istenektől származó jeleket.

Meg azért is, hogy amikor nincs a közelben pap, egyedül is tudd értelmezni az istenek jeleit, és jóstudományod birtokában ilyenkor is felismerd az istenek szándékait, és engedelmeskedhess nekik. – És én valóban megfogadom az intelmeidet, apám – felelte Kürosz -, s amennyire tőlem telik, mindig buzgón ügyelek rá, hogy az istenek kegyelemmel nyilatkozzanak meg előttünk. Azt mondtad egyszer, jól emlékszem, hogy alighanem többet tudunk elérni az isteneknél, és természetesen az embereknél is, ha nem, akkor hízelgünk nekik, amikor bajban vagyunk. Amikor legjobban megy sorunk, akkor kell a legtöbbet törődnünk isteneinkkel.

Azt mondtad, barátainkkal is éppen így kell viselkednünk. – Ugye, fiam, milyen könnyű lélekkel tártad most kéréseidet az istenek elé, mivel mindig figyelmes voltál velük? És abban is bízhattál, hogy kívánságaidat teljesítik, hiszen tiszta lelkiismerettel állíthatod: soha nem felejtkeztél meg róluk.

– Igaz, apám, hiszen úgy vagyok az istenekkel, mint a barátaimmal. – No, és arra emlékszel-e, amiről máskor beszélgettünk: az istenek végzése, hogy a képzett ember jobban él, mint a képzetlen, és hogy aki szorgalmas és gondos, az többre viszi, és biztonságosabban él, mint a lusta és a nemtörődöm.

És megállapodtunk benne, hogy az ember tegye meg előbb a kötelességét, és csak aztán kérjen boldogságot az istenektől. – Jól emlékszem szavaidra – felelte Kürosz -, és igazat kell adnom neked.

Tudom, mindig mondtad: bűn lenne, ha lovascsatában olyasvalaki esedezne győzelemért az istenekhez, aki még lovagolni sem tanult meg.

És ugyanúgy: aki nem ért a nyíllövéshez, ne akarjon győzelmet aratni a mestereken, a tudatlan kormányos ne könyörögjön viharban hajója épségéért, aki nem vetett, ne imádkozzon gazdag aratásért, és aki nem elővigyázatos a csatában, ne fohászkodjon, hogy ép bőrrel meneküljön, mert minden ilyesmi ellentmond az istenek törvényeinek.

Az se várhat meghallgatást az istenektől, aki bűnös dologban kéri a segítségüket, tetted még hozzá, s ez természetes is, minthogy az embereknél sem ér el semmit, aki törvénytelenséget kényszerít rájuk. – És, ugye, nem felejtetted el, fiam, azt sem, amiről ismét máskor elmélkedtünk: milyen nagy és férfihoz illő teljesítmény, ha valaki nemcsak arra törekszik, hogy testében, lelkében kiváló legyen, és hogy ezt elismerjék, hanem arról is gondoskodik, hogy maga és háza népe életszükségleteit megfelelőképpen kielégítse.

Ezt önmagában véve is nagy dolognak tartottuk, hát még azt, ha valaki úgy tud uralkodni másokon, hogy minden szükségletüket bőven kielégíthessék, és minden tekintetben megfelelő legyen az életük. – Emlékszem, apám, ezt is mondtad. Már akkor egyetértettem veled, hogy nem könnyű dolog szépen uralkodni, de most, hogy sokat elmélkedem a kormányzás mibenlétéről, még inkább így érzek.

Ha aztán más népeket veszek szemügyre, és meggondolom, miféle vezérekkel, miféle ellenséggel lesz majd dolgunk, akkor látom csak igazán, milyen csúfos dolog lenne, ha nem szállnánk velük szembe, és tűrnénk, hogy úrrá legyenek felettünk.

Mert az emberek úgy vélik – észrevettem én rajtuk, barátainkon kezdve a sort -: a vezér abban különbözik a többiektől, hogy gazdagabban étkezik, több kincset halmoz fel otthon, tovább alszik, és jóval kényelmesebben él, mint alattvalói.

Pedig, szerintem, az uralkodónak nem tunyaságával, hanem előrelátásával és munkakedvével kell kitűnnie. – Igen ám, csakhogy gyakran nem is az emberekkel, hanem a körülményekkel kell megküzdeni, fiam.

És ezeken nem oly könnyű úrrá lenni.

Azt például te is tudod, hogy ha seregednek nem lesz meg a szükséges élelme, vége a hatalmadnak. – Küaxarész azt ígérte, mindnyájunknak meglesz mindene, bármennyien jövünk is. – Szóval Küaxarész kincseiben bizakodva menetelsz, fiam? – Igen. – És meg tudod-e mondani, hogyan áll Küaxarész anyagi javak dolgában? – Istenemre, nem – mondta Kürosz. – A bizonytalanban bízol tehát? És azt nem tudod, hogy neked még sok mindenre lesz szükséged, és hogy Küaxarésznak már a felkészülés is biztosan temérdek pénzébe került? – De tudom – felelte Kürosz. – És ha kifogynak a kincsei, vagy szándékosan félrevezet téged, akkor mi lesz a seregeddel? – Semmi jó, annyi bizonyos. De ha látsz valami lehetőséget, apám, hogy én teremthessem elő a szükséges forrásokat, most szólj, amíg hazai földön vagyunk.

– Azt kérded, fiam, ki teremtheti elő az anyagi forrásokat?

Ki más, mint az, akinek hatalom van a kezében?

Akkora gyalogsereget viszel magaddal, amelynek, tudom, sehol nem leled párját, és a legerősebb lovasságot, a médekét kapod szövetségesül.

Mit gondolsz, lesz-e olyan szomszéd nép, amely – csak hogy bántódása ne essék – ne járna kedvedben, és ne teljesítené kívánságodat?

Küaxarésszal együtt ügyelj rá, hogy soha semmiben ne lássatok hiányt. Állandóan építsétek az utánpótlás útjait, hogy véretekké váljon a gondoskodás.

És jól vésd az agyadba: soha ne várj az utánpótlással addig, amíg a szükség szorongat, bőség idején gondolj az ínség megelőzésére.

Eredményesebben követelsz, ha nem úgy lépsz fel, mint valami nincstelen. Meg aztán katonáid részéről sem érhet szemrehányás, és éppen ezért jobban tisztelnek mindenhol.

Katonáid is szívesebben követnek – akár segítségre, akár pusztításra akarod felhasználni hatalmadat -, ha kielégíthetik mindennapi szükségleteiket.

És jegyezd meg azt is, hogy szavaidnak annál nagyobb hitele lesz, minél inkább be tudod bizonyítani: segíteni és rombolni egyaránt hatalmadban áll. – Azt hiszem, teljességgel igazad van, apám. Annál is inkább, mivel katonáim egyelőre nem nekem lesznek hálásak a kilátásba helyezett javakért, hiszen jól tudják, milyen feltételekkel hívta őket szövetségesül Küaxarész.

Azt viszont, amit a megígért javakon felül kapnak, megtiszteltetésnek veszik majd, és hálásak lesznek érte az adományozónak. Milyen ostoba is az, akinek nagy hadsereg van a kezében, jót tehetne barátaival, akiktől később joggal várhatna hálát, és segítségükkel megbosszulhatná ellenségeit, de nem gondoskodik hadserege ellátásáról.

Éppen olyan ostoba, mint az, akinek van ugyan birtoka, és napszámosa is, aki megművelhetné, mégis parlagon hagyja, és kihasználatlanul heverteti földjét.

Biztos lehetsz benne, hogy én soha nem fogok elfeledkezni katonáim szükségleteiről, sem barátok között, sem ellenséges földön. – És még miről nem szabad megfeledkeznünk? Emlékszel-e, fiam, miről beszélgettünk még? – Nagyon jól emlékszem. Pénzért mentem egyszer hozzád, hogy kifizessem egyik emberemet, aki a hadvezetés tudományára oktatgatott. Te ideadtad a pénzt, és megkérdezted: „Mondd csak, fiam, akinek a pénzt adod, a hadvezér tudnivalói között említette-e a gazdálkodást is?

Mert a mindennapi élelemre a katonának ugyanúgy szüksége van, mint a házad népének.” Bevallottam, hogy erről egy szóval sem tett említést. „És az erő és egészség ápolásáról beszélt-e? – faggattál tovább. – Mert a hadvezérnek ezzel is törődnie kell, nemcsak a stratégiával.” Mondtam, hogy nem beszélt erről.

Te tovább érdeklődtél, vajon megtanított-e azokra a módszerekre, amelyekkel szövetségeseinket kiváló harcostársakká képezhetjük. Miután megtudtad, hogy erről sem hallottam, megkérdezted: „És arról mondott-e valamit, miképpen kell a seregben harci kedvet ébreszteni?

Mert – tetted hozzá – óriási különbség, hogy kedvvel vagy kedv nélkül fognak-e valamihez.” Azt kellett felelnem, hogy bizony ezt sem mondta. „Hogyan lehet a hadsereget leginkább engedelmességre bírni?

Erről mit tanultál, fiam?” – folytattad. Mikor kiderült, hogy semmit az égvilágon, megkérdezted, végeredményben mire tanítottak a hadászati tudományok címén. „Taktikára” – feleltem. Mire te kikacagtál, és pontról pontra bebizonyítottad, hogy élelem, engedelmesség, egészség és a hadi mesterség különböző ágainak ismerete nélkül a taktika mit sem használ a seregnek. Így világítottad meg előttem, hogy a taktika csak egy kis része a stratégiának.

Kérdeztelek, megtanítanál-e a hadtudomány valamely ágára; ám te azt tanácsoltad, beszélgessek tekintélyes vezérekkel, és tőlük kérjek felvilágosítást.

Azóta gyakran keresem olyan férfiak társaságát, akik bölcs hadvezér hírében állnak.

Ami az élelmezést illeti, azt hiszem, elegendő lesz az, amit Küaxarész, ígéretéhez híven, rendelkezésünkre fog bocsátani.

Ami pedig az egészségügyet illeti, látom és tudom, hogy a városokban, ahol egészségesen akarnak élni az emberek, orvosokat alkalmaznak, és hogy a hadvezérek is orvosokat visznek magukkal katonáik egészségének biztosítására, ezért, amint ezt a tisztséget megkaptam, azonnal kötelességemnek éreztem, hogy én is gondoskodjam orvosokról.

Jó néhány férfit viszek magammal, akik, azt hiszem, elég jártasak a gyógyítás tudományában. – Csakhogy az efféle orvos olyan ám, fiam, mint a foltozószabó: a beteget meggyógyítja.

Rád nagyszerűbb feladat vár, az egészség megőrzése: neked arra kell ügyelned, hogy embereid ne is betegedjenek meg. – És miképpen gondoskodhatnék erről, apám? – Ha hosszabb időre akarsz letáborozni, először is egészséges helyet kell kiválasztanod, s ha kicsit figyelsz, találsz is.

Hiszen annyi szó esik egészségtelen és egészséges vidékekről, s az alkat meg az arcszín csalhatatlanul bizonyítja, ki él egészséges helyen, és ki nem. De nem elég csak a vidéket nézni.

Gondolj arra, hogy te magad hogyan törődsz egészségeddel. – Először is, nem terhelem túl a gyomromat, mert az árt.

Azután igyekszem ledolgozni, amit ettem, mert, azt hiszem, ezzel nemcsak az egészségemet védem, hanem izmaimat is erősítem. – Látod, fiam, mások egészségével is így kell törődnöd. – De mondd, apám, jut-e idejük a katonáknak testgyakorlásra? – Hidd el, fiam, erre nemcsak lehet, hanem kell is időt szakítani.

Az ütőképes hadsereg sohasem lehet tétlen: szüntelenül munkálkodnia kell, vagy az ellenség kárán, vagy a maga javán. Képzeld csak el, milyen gond akár egyvalakit is eltartani, aki a kisujját sem mozdítja.

Egész családot etetni meg ennél is nehezebb, gyermekem, de a legnagyobb gond egy tétlenkedő hadsereget ellátni. Mert egy hadseregben sok ám az éhes száj: kevéssel indulnak útnak, de tékozlón élik fel, amihez hozzájutnak.

Ezért mondom tehát, hogy a hadsereg soha nem henyélhet. – Úgy gondolom, arra célzol, apám, hogy a lusta hadvezér éppen úgy egy hajítófát sem ér, mint a lusta földműves. – Arra bizony – folytatta Kambüszész -, és meggyőződésem, hogy a tevékeny hadvezér, hacsak valamelyik isten nem gátolja benne, mindig bőven el tudja látni katonáit élelemmel, és arról is gondoskodik, hogy emberei viruló egészségben éljenek. – Ami pedig az egyes katonai feladatok begyakorlását illeti, azt hiszem, apám, legcélszerűbb, ha mindegyikben versenyt hirdetünk, és díjakat tűzünk ki.

Így a katonák jól megedződnek, s szükség esetén felkészült harcosokkal indulhatunk harcba. – Jól beszélsz, fiacskám. És ha így is cselekszel, biztosra veheted, hogy katonáid, akár egy kórus tagjai, mind végrehajtják majd feladatukat. – És tudod, hogyan lehet harci kedvet kelteni a katonákban? – kérdezte Kürosz. – Szerintem ennek legjobb módja az, hogy reményeket ébresztünk bennük. – Nem, fiam.

Ez olyan, mintha a vadász mindig úgy kiabálna, úgy hívogatná kutyáit, mint amikor valóban közelít a vad.

Első ízben rohanvást engedelmeskednének, de ha gazdájuk többször becsapja őket, végül már akkor sem hallgatnak rá, amikor valóban ott a vad. Így van ez a reményekkel is.

Aki gyakran kelt hiú reményeket, annak akkor sem hisznek, amikor van alapja az ígéretének. Fiam, a hadvezér soha ne mondjon olyat, amiben nem biztos.

Alantasait esetleg megbízhatja vele, hogy ábrándokat ébresztgessenek, de ő maga sértetlenül tartogassa buzdító szava hitelét a legnagyobb veszélyekre. – Bölcsen beszélsz, apám, és úgy érzem, igazad is van. Ami pedig a katonák engedelmességre szoktatását illeti, azt hiszem, ebben nem vagyok járatlan.

Már gyermekkoromban tanítottál erre magad is: hozzászoktattál, hogy engedelmeskedjem neked. Aztán tanítók gondjaira bíztál, és ők is ezt követelték tőlem.

Majd az ifjak között éltem, ahol a vezető megint csak ezzel az erénnyel törődött legjobban.

És azt hiszem, a legtöbb törvény is tulajdonképpen két dolgot tanít: hogyan kell uralkodni és engedelmeskedni.

Ha mélyére nézek a dolgoknak, a fegyelemre ösztönzés legfőbb mozgatóját abban látom, ha dicséret és tisztelet illeti az engedelmeseket, de megvetés és büntetés az engedetleneket. – Lehet, fiam, hogy ez az út vezet a kényszerű fegyelemhez, de sokkal jobb, ha a katona önként engedelmeskedik a parancsnak.

Ehhez pedig más és rövidebb út vezet. Az emberek szíves örömest hallgatnak mindenkire, akiről azt gondolják, hogy jobban tudja, mi válik javukra, mint ők maguk. Ezer bizonyítékot találhatsz erre.

A betegek például alig várják, hogy az orvos megmondja, mit kell tenniük, a hajósok valósággal lesik a kormányos parancsszavát a tengeren, az utasember meg el nem válna attól, akiről feltételezi, hogy jobban ismeri az utat.

Ha viszont az emberek úgy vélik, hogy az engedelmességből káruk származik, dacolnak a büntetéssel, és nem törődnek az ajándékkal sem. – Azt mondod tehát, apám, katonáim akkor engedelmeskednek majd legjobban, ha okosabbnak látszom, mint ők? – Azt bizony. – Igen, de miképpen kelthetem minél hamarabb ezt a látszatot? – Semmi sem egyszerűbb ennél: légy valóban okos mindabban, amiben annak akarsz látszani! Jól figyelj rám, és meglátod, hogy igazat mondok.

Ha rossz földműves, lovas, orvos, fuvolás vagy akármi más volnál, de kiválónak akarnál látszani, képzeld csak el, mennyit kellene mesterkedned.

Hiába bíznál meg egyeseket, hogy jó híredet költsék, és hiába ügyeskednél, amint be kellene bizonyítanod tudásodat, azonnal vagy nemsokára kiderülne, hogy semmit nem tudsz, és csak hencegő csaló vagy. – Hogyan tanuljam meg azt az igazi bölcsességet, hogy tudjam, mi hasznos és mi nem? – Ami tanulással elsajátítható, azt természetesen meg kell tanulnod, gyermekem, mint ahogy megtanultad a taktikát is.

Más dolgokban, amelyeket az emberi ész sem megtanulni, sem előre látni nem képes, jóstudományod révén leszel bölcsebb a többinél, mert megkérdezheted az istenektől, mi a teendő.

Ha pedig valami a gyakorlatban bizonyul helyesnek, ügyelj rá, hogy mindig úgy is csináld. Hiszen a bölcset általában az jellemzi, hogy lankadatlanul ügyel rá, mit kell tennie minden egyes pillanatban. – Az egyik legfontosabb dolog szerintem – mondta Kürosz -, hogy az embert szeressék katonái. Nyilvánvaló, hogy ezt ugyanúgy vívhatjuk ki, mint barátaink szeretetét: be kell bizonyítanunk, hogy jótevőik vagyunk. – Csakhogy nehéz dolog ám, fiam, mindig azokkal tenni jót, akikkel szeretnénk. Sokkal igazabb társa leszel katonáidnak, ha velük örülsz örömüknek, velük szomorkodsz bánatukban, ha szorult helyzetükben készséggel segítségükre sietsz, ha aggódsz értük, és igyekezel előrelátóan gondoskodni róla, hogy bántódás ne érje őket. Amikor pedig harcra kerül sor, akár nyáron, akár télen, akármilyen megpróbáltatások között, a hadvezér legyen az, aki legjobban tűri a hőséget, a fagyot és a szenvedéseket.

Ezzel biztosan elnyeri katonái szeretetét. – Arra célzol tehát, apám, hogy a hadvezér kitartóbb legyen katonáinál? – Arra bizony – felelte Kambüszész. – De azért ne csüggedj, fiam, mert hidd el nekem, hogy a testi megpróbáltatás nem viseli meg egyformán a hadvezért és a közkatonát.

A hadvezér szenvedéseit némiképp enyhíti a közmegbecsülés, és az a tudat, hogy minden tettét ezrek figyelik.

És mit gondolsz, apám, ha a katonák már el vannak látva a legszükségesebbel, egészségesek, jól viselik a megpróbáltatásokat, képzettek a hadászat különféle ágazataiban, égnek a vágytól, hogy kitüntessék magukat, és az engedelmesség nagyobb öröm nekik, mint az engedetlenség, helyeselnéd-e ekkor, ha a hadvezér arra törekszik, hogy minél hamarabb az ellenségre rontson? – Persze hogy helyeselném, de csakis akkor, ha kedvezőbb helyzetben van, mert ha nem, akkor minél többre tartja magát és övéit, annál óvatosabbnak kell lennie.

Hiszen az élet minden területén arra törekszünk, hogy legbecsesebbnek vélt dolgainkat a lehető legnagyobb biztonságba helyezzük. – És mi a legbiztosabb módja, hogy kedvező helyzetbe kerüljünk az ellenséggel szemben? – Nagyon nehéz dolgot kérdezel, fiam. De jól jegyezd meg: álnoknak, alattomosnak, csalónak, hazugnak, tolvajnak, rablónak kell lenned, minden módon felül kell kerekedned az ellenségen, csak így kerülhetsz kedvező helyzetbe. – Miféle emberré kell hát lennem, kedves apám? – nevetett Kürosz. – Olyanná, fiam, aki a legigazságosabb is, és a legjobban tiszteli a törvényt. – De hát akkor miért tanítottatok minket gyermek- és ifjúkorunkban mindannak az ellenkezőjére, amit az előbb mondtál? – Értsd meg hát végre: barátaiddal és honfitársaiddal most is úgy kell viselkedned, ahogy tanultad.

De nem emlékszel, mennyi ártalmas és aljas dolgot vertek a fejedbe, hogy kárt okozhass ellenségeidnek? – Nem emlékszem, apám.

– Hát mit gondolsz, minek tanultatok nyilazni, dárdát vetni, vaddisznót, szarvast hálóval, veremmel, lábbilinccsel és hurokkal rabul ejteni? Miért nem harcoltatok egyenlő fegyverekkel az oroszlánok, a medvék és a párducok ellen?

Miért kell mindig arra törekedni, hogy kedvező helyzetből támadj rájuk?

Nem látod, hogy mindez fondorlat, csalás, alattomosság és ármány? – Persze hogy az, de csak állatokkal szemben! Bezzeg ha a legkisebb gyanú is felmerült volna, hogy embert akarok rászedni, tudom, alaposan elvertetek volna. – Gondolom, ez természetes, hiszen azt sem engedtük meg, hogy emberekre lőjétek ki a nyílvesszőt és hajítsátok a dárdát, nehogy kárt tegyetek barátaitokban, de célozni megtanítottunk benneteket, hogy háború esetén majd az ellenséget is eltalálják nyilaitok.

És ugyanígy a csalást és az álnokságot sem az embereken gyakoroltattuk veletek, hiszen nem akartuk, hogy akár ilyen módon is megkárosítsátok társaitokat.

Állatokon tanultátok meg ezt a művészetet, hogy háború esetén ebben se legyetek gyakorlatlanok. – De ha mindkettőhöz értenünk kell, apám, ha tudnunk kell az embereken segíteni és ártani is nekik, akkor mindkettőt rajtuk kellene megtanulnunk! – Hát, szó, ami szó, volt is egyszer, fiam, még őseink idejében, egy tanító, aki állítólag pontosan úgy oktatta a gyerekeknek az igazságot, ahogyan te szeretnéd: azaz, hogy ne hazudjanak, és hogy hazudjanak, hogy ne csaljanak, és hogy csaljanak, hogy áskálódjanak mások ellen, és hogy ne áskálódjanak, hogy ármánykodjanak, és ne ármánykodjanak. Persze ugyanakkor meghatározta azt is, melyik módszer követendő a barátokkal, és melyik az ellenséggel szemben.

De hozzátette: a barátokat is szabad rászedni vagy kifosztani, ha a javukat szolgálja.

Ennek az oktatásnak az volt a szükségszerű következménye, hogy a fiúknak egymáson kellett gyakorolniok mindazt, amit hallottak, mint ahogy a hellénekről is mesélik, hogy nemcsak birkózni tanítják a gyerekeket, hanem csalni is, és így hozzászoktatják őket, hogy túljárjanak egymás eszén.

Így aztán akikben megvolt a hajlam a haszonlesésre, ily módon kiválóan elsajátították a csalás és a rászedés tudományát, és bizony nem nézték, vajon barátjuk-e vagy sem, akiből hasznot akarnak húzni.

Ezért hozták meg azt a ma is érvényben levő törvényt, hogy, akárcsak cselédeinket, gyermekeinket is csak arra tanítsuk, hogy igazat mondjanak, ne csaljanak és ne legyenek haszonlesők.

Azóta büntetés jár ezekért a vétkekért, hogy fiaink megszokják a jogot, és derék polgárok legyenek. Amikor pedig eljutnak abba a korba, amelyben most te vagy, már nyugodtan megtaníthatjuk őket rá, milyen jog érvényes az ellenséggel szemben.

Miután ugyanis egymás tiszteletére neveltünk benneteket, már nem valószínű, hogy durvaságra ragadtatnátok magatokat polgártársaitokkal szemben.

Ugyanezért szerelmi gyönyörökről sem beszélünk egészen fiatalok előtt, nehogy mértéktelenül tobzódjanak, ha egyszer alkalom kínálkozik szertelen vágyaik kielégítésére. – Az istenre kérlek, apám, ha már ilyen későn ismerem meg a fondorlatokat, legalább el ne hallgass előlem semmit, amivel kelepcébe csalhatom az ellenséget. – Nos hát: rendezett csatasorokkal ronts a rendezetlen ellenségre, fegyveresekkel a fegyvertelenekre, éberekkel az alvókra, erre törekedj, fiam, ha egy mód van rá – mondta Kambüszész.

Úgy lepd meg az ellenséget, hogy ő ne lásson téged, de te jól lásd őt, és olyan helyet válassz az ütközethez, amely az ellenség számára kedvezőtlen, a te számodra biztonságos. – De mondd, apám – kérdezte Kürosz -, miképpen lehet efféle hibákon rajtakapni az ellenséget? – Mi sem könnyebb ennél!

Hiszen ti is meg az ellenség is szükségképpen gyakorta kerültök ilyen helyzetbe: elvégre enni és aludni mindkettőtöknek kell, reggel majd mindenki kénytelen szükségre menni, s az utakban sem válogathattok.

Ezt mind tartsd szem előtt! Arra vigyázz legjobban, amiben a leggyengébbnek érzed magad, s az ellenséget is leggyengébb pontján támadd. – És más helyzetekben is kelepcébe lehet csalni őket? – Hogyne, fiam. Sokkal jobb lehetőségek is vannak, hiszen éppen a felsorolt helyzetekben vigyáznak a legjobban, mert tudják, hogy vigyázniuk kell.

Tudod, hogyan lehet még tőrbe csalni az ellenséget?

Hagyod például, hogy biztonságban érezze magát, majd amikor nincs résen, rajtaütsz, vagy hagyod, hogy üldözzön, ezáltal csatasorai felbomlanak. Vagy menekülést színlelve előnytelen terepre csalod, és ott fordulsz ellene.

Persze jó, ha mindezt tudod, de nem elég, ha csak a tanultakat alkalmazod. Magadnak is mindig újabb és újabb kelepcéket kell kitalálnod az ellenség tőrbecsalására.

A dalnokok sem csupa másoktól tanult dalt adnak elő, hanem mindig újabb és újabb dalokat igyekeznek költeni.

És ahogy a zenében is mindig az új és friss dalnak van a legnagyobb sikere, a háborúban is sokkal célravezetőbb a szokatlan csel, azzal lehet legjobban rászedni az ellenséget.

Az is elég, fiam, ha alkalmazod az embereken azokat a fogásokat, amelyeket eddig kis állatokkal szemben gondoltál ki, s hidd el, már ezzel is nagy lépést tettél előre a cselvetés tudományában.

Hiszen te még kegyetlen télen is éjnek idején indulsz madárlesre, hogy mielőtt a madarak előbújnak, már ott álljanak a kelepcék. S úgy helyezed el a csapdát, hogy rejtett helyét semmi ne árulja el.

Betanított madaraidat arra szoktattad, hogy segítségedre legyenek, és szárnyas rokonaikat becsapják.

Te magad pedig úgy állsz lesben, hogy szemmel tarthasd őket, de ők ne lássanak téged, s alaposan begyakoroltad, hogy elfoghasd áldozataidat, mielőtt elrepülhetnének.

A nyulakat meg, amelyek kerülik a napfényt és sötétben élnek, idomított kutyákkal szaglásztatod ki.

Persze a nyulak, mihelyt felfedezik búvóhelyüket, nyomban menekülni próbálnak, de te akkor más kutyákat uszítasz utánuk, olyanokat, amelyek futtukban is elkapják őket.

Ha pedig egy-két nyúl még így is kereket old, te kifürkészed a csapást, és megtudod, hova szoktak menekülni.

Itt aztán láthatatlan hálókat feszítesz ki, amelyekbe a hanyatt-homlok menekülő nyulak teljesen belegabalyodnak.

És hogy innen már egyik se menekülhessen, a hálók körül embereket állítasz fel, akik nyomban ott teremnek.

Ezek az elöl elhelyezett emberek parancsodra csendben lapulnak, te meg hátulról, egyre erősebben kiáltozva, hajtod a menekülő nyulakat.

Így aztán a rémülettől kába állatokat könnyen el lehet fogni.

Szóval, ahogy mondtam: ha mindezt embereken is hajlandó vagy kipróbálni, azt hiszem, hírmondója sem marad az ellenségnek.

De ha úgy hozza a szükség, fiam, hogy síkságon, nyílt küzdelemben, egyenlő fegyverzettel kell felvenned a harcot, akkor meg a hosszú és fáradságos előkészületből származó előny billenti majd javadra a mérleget, azaz, ha katonáid testileg edzettek, lelkesek, és gyakorlottak a harcászat minden ágában.

Jól jegyezd meg azt is, hogy akiktől engedelmességet vársz, azok számítanak gondoskodásodra is. Soha ne légy hát nemtörődöm, már éjjel tervezd el, mi lesz embereid teendője nappal, és napközben intézkedj, hogy éjjelre minden a lehető legnagyobb rendben legyen.

Tudnivalóid közé tartozik, hogyan kell a sereget csatarendbe állítani nappal vagy éjjel, hogyan kell keskeny vagy széles úton, hegyek között vagy síkságon vezetni, miként kell tábort ütni, őrséget állítani nappal és éjjel, hogyan kell támadni és hátrálni, ellenséges város mellett elvonulni, falait megközelíteni, vagy onnan eltávolodni, folyón és völgyön átkelni, lovascsapatok, íjászok és dárdások ellen védekezni, hadoszlopban menetelve harcba bocsátkozni, hogyan kell helyzetet változtatni, ha az ellenség hátulról támad, hogyan kell kifürkészni az ő szándékait, és a magunkét titokban tartani.

De hát minek is mondom neked mindezt?

Amit én tudok, azt már nemegyszer hallottad, s egyetlen valamirevaló katonai szakértőt sem mulasztottál el kikérdezni. Így aztán nem megvetendő tudásra tettél szert.

Úgy gondolom, most már csak az van hátra, hogy ismereteidet a körülményeknek megfelelően és belátásod szerint alkalmazd.

De ha van valami nagyon fontos, amit megtanulhatsz tőlem, fiam, az a következő: soha ne kockáztasd a magad és sereged épségét azzal, hogy nem veszed figyelembe az áldozati jeleket és a madárjóslatokat.

Mert gondold meg: az emberek csak feltételezések alapján döntenek, és nem is sejtik, melyik cselekedetük vezet majd jóra. Tapasztalatból tudhatod, mennyire így van.

Sok állam fogott már fegyvert, mégpedig igen bölcsnek vélt férfiak tanácsára, s aztán azok verték őket tönkre, akik ellen ily engedelmesen fegyvert fogtak; hányan tettek naggyá embereket, államokat, és aztán a legnagyobb szörnyűségeket szenvedték el azoktól, akikkel jót cselekedtek; sokan szolgasorba vetettek olyanokat, akik barátaik lehettek volna, akiktől jó tett helyébe jót várhattak volna, majd aztán tőlük szenvedték el a büntetést tettükért; sokan kevésnek találták a boldog élethez meglevő javaikat, és miközben mindent akartak, még azt is elvesztették, amijük volt; sokakat pedig éppen az annyira áhított gazdagság birtoklása tett tönkre.

Így tehát az emberi bölcsesség éppen úgy nem tudja a legjobb lehetőséget kiszámítani, mint az, aki kockát vet, s bármi legyen az eredmény, aszerint cselekszik.

De az örökkévaló istenek, gyermekem, mindent tudnak, azt, ami volt, azt, ami van, és azt is, ami várható; és annak, aki tanácsért fordul hozzájuk, és akihez kegyesek, előre jelzik, mit tegyen és mit ne.

És abban sincs semmi csodálatos, ha nem hajlandók boldog-boldogtalannak tanácsot adni, senki sem kényszerítheti őket, hogy kedvük ellenére bárkivel törődjenek.