Azt gondolják, hogy maga a szó erőszakos viselkedést, szélsőséges szerveződést jelent, ám ami szempontunkból gyökeres, mélyreható, alapos, erélyes, igazságosságos, változást jelent a radikalizmus.
Hogy megértsük miért van szükség radikális változásra, meg kell ismerjük az elmúlt 26-27 évek történéseit. Hogy miért választattam ma pont a Bogár László gondolatait? Nos ez nagyon egyszerű. Bogár László kitűnően fogalmazza meg, érthető még az egyszerű átlagos ember számára is világosan elmagyarázza az ok és az okozati összefüggéseket amik miatt az ország gazdasága idáig jutott. De nem csak gazdasági szempontokat hangsúlyozza, hanem a mögöttes spirituális erőket.
Gyakran szoktam magam is, emlegetni az igazi belső is külső radikális forradalmat, ami el engedhetetlenül fontos, ahhoz, hogy ha valóban, valódi rendszerváltozást szeretnénk elérni a Nemzetünk életébe, akkor feltétlenül rendet kell tennünk a fejekben, a szívekben, a tudottban. Ugyan és, ha továbbra és ragaszkodónk a mára kialakult gondolkodási formához, nem fogjuk tudni megoldani a Nemzetünkre nehezedő, ám változást sürgető intézkedéseket előidézni, mert a megoldás nem ott keresendő, ahol a probléma kialakult. Miért mondom ezt? Erre a kérdésre válaszol Bogár László.
GYÁVA NÉPNEK NINCS HAZÁJA
A képen Bogár László és a MIÉP alelnöke Deli Károly.
Bogár László 2010.
A cím evidenciát fejez ki: ma már minden gondolkodó ember tudja ebben az országban, hogy „ez így tovább nem mehet”, tehát akár örülhetnénk is annak, hogy legalább egy kérdésben széles körű egyetértés alakult ki.
A 2010-es év tehát, minden túlzás nélkül, történelmi fordulópont. A most kezdődő évtized veszélyeit, kockázatait és esélyeit illetően csak a XX. Század legkritikusabb időszakaihoz mérhető. És nyilván az sem véletlen, hogy az évtized végén, 2020-ban Trianon századik évfordulójáról, majd hat évvel később, 2026-ban Mohács ötszázadik évfordulójáról emlékezünk meg. Ha a most induló kritikus évtizedben nem tudjuk elérni azt a nemzetstratégiai fordulatot, amely a most megbukó rendszer romjain új berendezkedést lesz képes építeni, akkor ami ez után bekövetkezik, az tragikus tartalmait illetően valóban csak Trianonhoz vagy Mohácshoz lesz mérhető.
“ÉS MÉGIS ÉLÜNK
A rendszerváltás bukása. A cím evidenciát fejez ki: ma már minden gondolkodó ember tudja ebben az országban, hogy „ez így tovább nem mehet”, tehát akár örülhetnénk is annak, hogy legalább egy kérdésben széles körű egyetértés alakult ki
. Az eddig kormányzó és őket támogató erők is így látják, hisz akkor miért törték volna a fejüket mindenféle, általuk “reform”-ként említett változásokon, ha nem azért, mert ők is úgy vélik, mint mi: „ez így tovább nem mehet”. Az persze picit beárnyékolja a szinte teljes egyetértés nagyszerű tényét, hogy ha ezután feltesszük azt a teljesen logikus kérdést:
„Na, jó, de ha így nem mehet, akkor hogyan menjen tovább”, akkor azonnal szétrobban a diskurzustér, és a nyolcmillió magyar választópolgár legalább tizenhatmillió választ ad a kérdésre. A sokféle megosztottság mögül azonban felsejlik a lényeg: a rendszerváltás eddig követett rendszerét a magyar társadalom elsöprő többsége alkalmatlan keretnek látja a régóta halmozódó problémáink megoldására. Sőt már azt is látja: nem egyszerűen arról van szó, hogy jól kezdődött, aztán elromlott, hanem egy “ab start” bukott rendszerről beszélhetünk, amely olyan, máig is feltáratlan oligarchikus alkukra, “paktumokra” épült, melyek a magyar társadalom nagy többségét tartósan vesztes létre ítélték, sőt egyenesen “kilakoltatták saját történelméből”.
Most már az is látszik, hogy a rendszer rövid időn belül mindenképpen folytathatatlanná válik, mert a népesség általános testi, lelki, anyagi kifosztása a legvégső fiziológiai határokhoz közeledik. A 2010-es év tehát, minden túlzás nélkül, történelmi fordulópont. A most kezdődő évtized veszélyeit, kockázatait és esélyeit illetően csak a XX. század legkritikusabb időszakaihoz mérhető.
És nyilván az sem véletlen, hogy az évtized végén, 2020-ban Trianon századik évfordulójáról, majd hat évvel később. 2026-ban Mohács ötszázadik évfordulójáról emlékezünk meg. Ha a most induló kritikus évtizedben nem tudjuk elérni azt a nemzetstratégiai fordulatot, amelyik a most megbukó rendszer romjain új berendezkedést lesz képes építeni, akkor, ami ezután bekövetkezik, az tragikus tartalmait illetően valóban csak Trianonhoz vagy Mohácshoz lesz mérhető.
HÁBORÚ A NEMZET ELLEN A magyar nemzet történelmének egyik legsúlyosabb, legmélyebb válságát éli át. Természetes, hogy az ország minden lakója békés megoldást szeretne vészterhes válságunkra. Kérdés: lehetséges-e? Aki szeretne egy kicsit közelebb kerülni ennek a kérdésnek a megválaszolásához, annak mindenképpen ajánlanám Jelenczki István legújabb megrázó filmjét, mely a Háború a nemzet ellen címet viseli. A film, ez talán a címéből is sejthető, nem ígér felhőtlen szórakozást, de kikapcsolódás helyett inkább “bekapcsolódást”.
Bekapcsolódást abba a törekvésnyalábba, amelyik az utóbbi években egyre inkább testet ölt, és amelyik azokat tömöríti, akik képesek megérteni a velünk, bennünk zajló tragédiát, és mutatnak elszántságot, hogy a nemzet maradéka tegyen is valamit a dolgok jobbra fordítása érdekében. A film címe tehát aligha érthető félre. Markánsan azt sugallja, hogy miközben a hétköznapi értelmezés szerint 1956 óta “békeidőben” élünk, mindez csak végzetes optikai csalódás.
A filmben megszólalók drámai módon szembesítenek minket azzal, hogy csupán arról van szó, gyökeresen megváltozott a háborúk és a fegyverek természete. A hagyományos háborúk véres sebeket vágtak az emberi testen, és az anyagi javak látványos fizikai pusztulásával jártak együtt. Ám, és ez a legmélyebb tanulság, még a legutóbbi hagyományos nagy háború 1939 és 1945 között sem volt képes az emberi lélek legbelsejének szétroncsolására. Ez magyarázza azokat a “gazdasági csodákat”, amelyeket főként a két földig rombolt vesztes, Németország és
Japán esetében jegyzett fel a gazdaságtörténet. Ez a “csoda” a lélek csodája volt. Ezek a társadalmak mint spirituális közösségek nemcsak hogy épen megőrizték lelki, erkölcsi, szellemi talapzatukat, hanem még erőt is merítettek az őket ért szörnyű fizikai pusztításból. Ebből az is világosan kiderül, hogy egy emberi közösség vagyonának legnagyobb, legértékesebb része nem az anyagi, a fizikai világban, hanem a lélek tektonikus energiáiban rejlik.
Az ezt felfogni képtelen vulgár materialista közgazdaságtan persze értetlenül állt a “csoda” előtt. A világ és a világot sok ezer év óta uraló erők stratégiája azonban az utóbbi fél évszázadban gyökeresen megváltozott. Felismerték, hogy a véres, mérhetetlen emberi, anyagi, fizikai pusztítással járó háborúk igen alacsony hatásfokúak, és léteznek ennél sokkal hatékonyabb technikák is. Ha ugyanis éppen a fenti logikából kiindulva először a lelki, erkölcsi, szellemi talapzatot pusztítják el szépen fokozatosan, akkor minden látványos anyagi pusztítás nélkül hullnak ölükbe azok az értékmezők, amelyekért a világ minden háborúja zajlott, zajlik. A magyar nemzet ellen vívott újfajta háború a “láthatatlan” ellenfelünk szemszögéből nézve hihetetlenül “eredményes” volt. Úgy szerezte meg, és úgy aknázza ki kíméletlenül értékmezőinket, hogy e brutális alávetést és kifosztást “szabadság és felemelkedés” gyanánt még meg is ünnepeltetheti velünk. Az alávetett és kifosztott bennszülöttek nemcsak hogy nem lázadnak, de “önként és dalolva” csillogó szemű mámorban számolják fel önmagukat, emberségük utolsó morzsáit is. Ahogyan Jelenczki István filmjéből kiderül, úgy sikerült kb. 150 milliárd dollárnyi anyagi értelemben vett nemzeti vagyonunktól megfosztani minket, hogy nemcsak hogy nem tiltakoztunk, de még csak nem is “tudunk róla”, hogy mindez megtörtént velünk. Vagy, hogy az 1950 és 1980 közötti harminc évben az ország népessége 500 000 fővel nőtt, az 1980 és 2010 közötti harminc évben viszont 700 000 fővel csökkent. A kettő közötti különbség 1 200 000 fő, pontosan annyi, mint amennyin a második világháborúban odavesztek! Úgy szántott át rajtunk tehát egy “lágy harmadik világháború”, hogy szinte “észre sem vettük”. És valóban erről van szó! Lassú, de biztos pusztulásunk, pusztításunk egész folyamatának már a szimpla érzékelésére sem vagyunk képesek.
Mint ahogy azt sem érzékeljük, hogy világháborús pusztítás nélkül is sikerült ellenfelünknek elérnie, hogy a szociológiai értelemben “legkonfliktusképesebb” társadalmi csoport, a 35 és 55 éves korú férfiak halálozási rátája most már negyven éve folyamatosan romlik, és több mint kétszer annyian halnak meg minden évben, mint a hatvanas évek végén. A film drámai módon szembesít minket azzal, hogy mindennek a szörnyű folyamatnak a legbelső, legvégső okai saját lelkünkben keresendők. A lelki, erkölcsi, szellemi roncsoltságunk, felsebzettségünk a végzetes elgyengülésünk alapvető oka. Az, hogy legalább egy évszázada hazugságban és félelemben élünk. A Jelenczki István filmjében megszólalók értő szavakkal, megdöbbentő adatokkal és összefüggésekkel világítják meg
e folyamat legmélyebb rétegeit, rejtett dimenzióit. Egyúttal arra a nagyon egyszerű igazságra is ráébresztenek minket, hogy amelyik emberi közösség nem képes felismerni és elszánt bátorsággal képviselni legalapvetőbb nemzetstratégiai létérdekeit, az elpusztul. Ez ilyen egyszerű, és az emberi történelem ilyen egyszerű igazságokra épül. Ha pedig egy emberi közösség dolgai megformálását nem képes olyan elitekre bízni, amelyek “észben és erényben egyaránt dúsak”, az ezzel a végtelenül könnyelmű és felelőtlen döntésével lényegében saját halálos ítéletét írja alá. A filmben szereplők egyben mégis egyetértenek. Mindnyájan hisznek abban, hogy van még visszafordulás, ehhez azonban először is meg kell ismernünk az ellenünk vezetett háború valóságos természetét. Ebben segít mindenkit ez a film.
“Uram, nem látta Magyarországot?” Ez egy József Attila-idézet, de amióta bele-mélyedtem különböző könyvekbe, és sorra olvasom a tanulmányokat, egyre inkább megváltozik bennem címötlete, és lehet, hogy inkább ez lesz: “Háború ,Magyarország ellen”. Sztálin mondja 1945-ben, Magyarország megszállása után, hogy a háború természete megváltozik. Onnantól kezdve már nem tankok, nem bombák és nem hadsereg vívja a háborút, hanem valami egészen más.
Magyarország felszámolását, ha el kellene helyezned időben és térben, honnan lehetne indítani? B. L.: Ha abból indulunk ki, hogy ezeréves államiságra tekinthetünk vissza, akkor majdnem pontosan ennek az ezeréves időszaknak a felénél húzható meg szerintem, ez a tragikus határvonal. Az első ötszáz évben, tehát nagyjából a Szent Istvántól Mátyás királyig terjedő tér-időben a Szent Korona szakrális Magyarországa olyan történelmi konstrukció volt, amely képes volt – mint egyébként az előző évezredekben minden emberi mű felismerni és megfogalmazni önmagát, és megvédeni a saját létét, stratégiai érdekeit. Kicsit frivol szóhasználattal élve ahogy Virág elvtárs mondja -: “a nemzetközi helyzet fokozódik”. A nemzetközi helyzet valószínűleg Szent Istvántól Mátyás királyig legalábbis a történelem ezt látszik bizonyítani – szintén fokozódott, de érdekes módon ez a konstrukció mindennek ellenére is képes volt megőrizni belső szakrális stabilitását és egyensúlyát. Az azóta lezajlott ötszáz év viszont kisebb-nagyobb megszakításokkal valójában egy folyamatos hanyatlás története. Ötszáz év, öt birodalom: a török, a Habsburg, aztán időben és térben is a harmadik, vagyis Hitler Harmadik Birodalma, majd a szovjet birodalom, most pedig az eddigiektől eltérő, de nem kevésbé pusztító különös birodalom, amelyet talán a globális hatalom gazdaságbirodalmának lehet nevezni. Tehát
azt hiszem, ennek a hanyatlásnak a szenvedéstörténetét kellene áttekinteni, ami persze nem egyszerű feladat. Ahhoz, hogy megértsük – ha már bevezetőben nagyon helyesen említetted a háborúk megváltozott természetét – látnunk kell, hogy Magyarország pusztulása, felszámolása azért vált egyre riasztóbbá és tragikusabbá, mert ennek az ötszáz évnek a történetében folyamatosan megváltozott a háborúk természete. A hagyományos háború értelemszerűen az anyagi javak és az emberi test ellen irányul. És itt talán nyithatunk egy zárójelet, mert a kérdésnek fontos alapját képezi, hogy megértsük: az emberi közösségek három létszinten teremtik Újra magukat. A legmélyebb és mindent meghatározó létszint a lelki, erkölcsi és szellemi talapzat. Erre épül az adott emberi közösség fizikai teste, melyet statisztikailag általában a népesedési, illetve a fizikai egészség folyamataival szoktunk megragadni, és csak a harmadik, a legfelsőbb – és ez egy közgazdász szájából önkritika is , a legjelentéktelenebb szintje az, amit gazdaságnak szoktunk nevezni.
Nem más, mint anyagi szükségleteink – hiszen anyagból is vagyunk – kielégítésének világa. A hagyományos háborúk, mivel alapvetően zsákmányszerző jellegű háborúk voltak, értelemszerűen anyagi javak megszerzésére irányultak, közben persze pusztították a középső szintet, ahol a fizikai test. az adott emberi közösség fizikai testének újrateremtése zajlik. Viszont gyakorlatilag teljesen érintetlenül hagyták a lelki, erkölcsi és szellemi talapzatot. Ezért van az, hogy a hagyományos háborúk után általában a történelem “csodákat” emleget. Nem érti – még a második világháború után sem -. hogyan lehetséges ilyen hihetetlenül rövid idő alatt az újjáépítés. Ha valaki körülnézett a földig rombolt Németországban 1945-ben, akkor joggal mondta mint ahogy szinte minden szemlélődő és elemző is ezt mondta, hogy minimum ötven év, amíg egyáltalán a romokat eltakarítják. Ehhez képest ez kb. öt év alatt végbement és azt követően valami elképesztő, az előző két évszázadban példátlan dimenziójú és dinamikájú gazdasági növekedés kezdődött el.
Tíz-tizenöt éven belül Németország újra a világ leggazdagabb országai közé került. Ugyanez játszódott le Japánban is, és a marxizmus liberalizmusán és materializmusán felnőtt elemzők nem értik, és csodának minősítik. Bizonyos értelemben igazuk van, tényleg csoda, a lélek, a szellem csodája, tehát a lelki, erkölcsi, szellemi tartalékok csodája. Azok nemcsak hogy épen maradtak a hagyományos háborúkban, hanem maga a háború, a pusztítás ténye olyan drámai erejű többletfelhajtóerőt adott ennek a létújrateremtési rétegnek – a lelki, erkölcsi és szellemi talapzatnak , amely valóban csodálatra méltó teljesítményeket tett lehetővé.
Ezek az emberi közösségek pótolják a fizikai testet – gondoljunk csak arra, hogy a háborúk után mindig igen jelentősen megnő a születések száma -, és az emberi közösség a teremtettségét azzal köszöni meg a Teremtésnek, hogy újrateremti saját fizikai testét. Tehát, amikor valami fizikai pusztítás éri, akkor újrateremti önmagát, méghozzá valami megrendítő eltökéltséggel, és ugyanilyen eltökéltséggel teremti újra, hihetetlenül rövid idő alatt az elpusztított anyagi javakat is.
A globalomodernitás háborúi, az elmúlt ötven év háborúi viszont hihetetlen gyorsasággal megfordították ezt a logikát. Ez részükről nagyon következetes, ám a világ, az emberi létezés számára végzetes felismerés. Ha fordítva kezdik a háborút, és először a lelki. erkölcsi, szellemi talapzatot rombolják szét, akkor tulajdonképpen nem is nagyon kell hozzányúlni a fizikai testhez, illetve az anyagi javakhoz, mert anélkül is zsákmányul lehet ejteni mindkettőt. Sajnos, a magyarság éppen azért, mert talán a világ összes népe között leghívebben és legmélyebben őrzi a sok ezer éves, szakrális mélyszerkezetét, védtelennek bizonyult. Egyébként korszakunk – azt hiszem, valamennyiünk számára egyik legsúlyosabb dilemmája, hogy az őshagyomány, vagy az ókultúra (ahogyan nevezni szokták) miért ennyire védtelen.
Miért nem képes mozgásba hozni azokat az erőket, amelyek megvédenék? Szinte egészen a végveszélyig, tehát a közvetlen életveszélyig nem nagyon látszanak azok a védekező mechanizmusok, amelyek segíthetnék ezeket a szakrális kultúrákat abban, hogy megvédjék, elemi szinten védjék meg saját magukat. Valószínű, ez azért van, mert a szakralitás természetes gyanútlansággal rendelkezik. Ez a teremtés legbelső és legmélyebb logikájából természetesen következik, hiszen ugyanazt hiszi másokról is, mint amit magáról joggal gondol. Ezért a lét energiáinak döntő többségét a szakrális lét fenntartására, üzemeltetésére fordítja ha szabad így fogalmazni, valamikor, az ősmagyarban az “üzem” szó korántsem volt olyan pejoratív értelmű, mint amilyen ma -, s ezért aztán sajnos váratlanul éri e pusztító erők cselvetése. Ennek a történetnek bizony van egy nagyon kényes mozzanata, amelyről azonban mindenféleképpen szólnunk kell. Megpróbálom a lehető legudvariasabban és legszalonképesebben megfogalmazni a lényegét. Amikor azt mondom, hogy egy “több ezer éves pusztító világerő” az. ami mindezeket a végzetes folyamatokat az egész világon, és persze Magyarországon is okozza, ezt azért teszem, mert ennek az erőnek nincs neve. Tehát ez a világerő valójában egyfajta parazita, és ez azért okoz dilemmát filozófiailag, társadalomelméletileg és biológiai értelemben, sőt még ha úgy tetszik, teológiai értelemben is, mert akár a kreacionizmus – ahogy a darwinizmus szemszögéből fogalmazzák, tehát a teremtés logikája szerint vizsgáljuk a világot, akár az evolúcióból indulunk ki, a parazita megmagyarázhatatlan jelenség.
Azt, hogy a teremtés logikájából nem következhet parazita – most nagyon leegyszerűsítve, hogy Isten nem teremthetett parazitát, azt hiszem, viszonylag könnyű belátni. De mégis, ennek következtében azért van itt egy állandó teológiai értelemben vett feszültség is. Hasonló dilemmákba ütközünk akkor is, ha az evolúció belső logikája szerint tekintjük át ezt a folyamatot, hiszen ahhoz, hogy az élősködő meg tudjon jelenni, és élősködhessen a már létező életszerveződéseken, először az életszerveződéseknek kell létrejönniük, az evolúció ívének ki kell alakulnia. De. ha az evolúció íve kialakul, akkor honnan jön a parazita? Tehát. ha eredetileg nem létezhetett az élősködő, akkor honnan jön’?
Nem szeretném ezt hosszan taglalni, de figyelemre méltó tény, hogy az internetes világban, ebben az angol kifejezéssel cyber spacesnek nevezett, fantasztikus gyorsasággal táguló világban rohamosan nő az élősködés kérdésével foglalkozó elemzések időnként egészen briliáns, hihetetlenül eredeti elemzések – száma. Ez nyilván arra utal. hogy az emberi gondolkodást egyre inkább foglalkoztatja ez a kérdés. Meg kellene tudnunk válaszolni tehát azt, hogy ez az élősdiként létező világerő, amelyik ezt a pusztító hatást kifejti a világon, honnan ered, és logikailag, ennek a történetnek milyen lehetséges kimenetelei lehetnek? Ezekkel a kérdésekkel hivatásszerűen foglalkoznak ismerőseim, de én magam is igyekeztem igen alaposan utánajárni az elmúlt években. Azt mondják, és valószínűleg igazuk is van, hogy e helyzetnek logikailag három kimenetele lehetséges: vagy ez a világparazita pusztítja el a világot; vagy a világ pusztítja el a világparazitát: vagy – és ez bizonyos értelemben lehet egyfajta reménykeltő jel is. úgy fogalmazzák a biológiát kutató barátaim – a parazita szimbiótává válik. A szimbióta együttműködő. Bennünk is több tucat olyan baktériumfaj él, amely nemcsak hogy nem árt nekünk, hanem most már hiánya okozna súlyos problémákat egészségünkben, pedig valaha ellenségünk volt.
Tehát, igenis létezik, tanulható az együttműködés, sőt bizonyos értelemben véve ez határozza meg a földi életet. Mindez rámutat arra, micsoda ketreceiben élünk a hamis értelmezésnek, hogy aki valamilyen értelemben tagadja a darwinizmus logikáját, arra azonnal rásütik, hogy ja, ez egy ilyen stupid, bigott, kreacionista. Pedig esetleg csak azzal a szélsőséges nézettel vitatkozik, amelyet szociáldarwinizmusként ismerünk, és amely az állandó élethalálharcban látja az evolúció, a földi élet lényegét.
Pedig ma már a darwinizmus logikáját sok más módon is lehet tagadni. És ezek a darwinizmust tagadó elméletek elég egyértelműen rámutatnak arra. hogy Darwin tulajdonképpen semmi egyebet nem tett, mint kora manchesteri szuperkapitalizmusának, szabad versenyes pusztító kapitalizmusának – tehát, ha tetszik, a világélősködő egyik legbrutálisabb támadási periódusának társadalomdinamikai logikáját rávetítette az élővilág evolúciós folyamataira. Rátekintve arra az elvadult világra, és ezt analógiaként alkalmazva az evolúció logikájára, arra a következtetésre jutott, hogy az öldöklő verseny valójában a döntő eleme az evolúciós folyamatnak. Holott ma már egyre inkább áttekinthető ezekből az elemzésekből, hogy ez nem így van. Az élet, a létezés sokkal inkább a szakrális szeretetre épül, az együttműködésre, az odafordulásra, az együttérzésre, a szolidaritásra. Az egész evolúció folyamatában ez a döntő mozzanat, méghozzá egészen elképesztő mélységű és gazdagságú, finom együttműködési háló maga az egész szakrális lét. Az evolúció legbelső logikája szakrális, ilyen értelemben véve tehát ez mulatságosan hamis megkülönböztetés, szembeállítás a kreacionizmus és az evolucionizmus között.
Visszatérve tehát, legyen számunkra biztató és reménykeltő jel, hogy az élet, az élet újrateremtésének folyamata sokkal inkább a nagyon sokrétű és szeretetstruktúrákon alapuló együttműködésre mint bázisra épül, és ennek következtében hinnünk kell abban, hogy ezek a pusztító folyamatok is visszafordíthatóak. Azt azonban látnunk kell, ha csak az elmúlt néhány száz évet nézzük, hogy a pusztító világerő, ez a világparazita három rendkívül veszélyes megjelenési formát is produkált, és mind a három nagyon súlyos mértékben kivette a részét Magyarország felszámolásából.
Ez a három létkarakter: a jakobinus, a bolsevik és a neoliberális globálnyik lét karaktere. Valójában, egyszerűen ugyanarról a dologról van szó, ez az, ami összefűzi őket, miközben nem lehet nem észrevenni, hogy egymással is vannak konfliktusaik. Persze, de ezek a konfliktusok eltörpülnek a közös világszemlélet, illetve a közös világkifosztási stratégia mellett, amely a szakrális hagyomány felszámolására épül. A bolsevik mint létkarakter megfogalmazza indulóját, az Internacionálét, és – minden sorát idézni lehetne persze, de – legmegrendítőbben pontosan az a sokat idézett sor fejezi ki ezt a közös lényeget, hogy “a múltat végképp eltörölni”. Szóval, aki képes kimondani ezt a mondatot, és egyetlen pillanatig is komolyan venni, hogy ez lehetséges, az nemcsak a lehető legbrutálisabban szembeszegül Istennel és a teremtéssel, az egész szakralitással, hanem egyúttal azt is elhiszi, hogy ezen a nyomvonalon felépíthető egy “negatív teremtés”. Tehát a lényeg: szakrális maga az egész evolúciós folyamat.
De egyben legyen azért mindnyájunk számára intő jel, hogy létezik ez a világélősködő, ez a világerő, amely nemcsak egyszerűen azt tekinti feladatának, hogy szétrombolja a teremtést, és megsemmisítse annak lelki, erkölcsi, szellemi talapzatát, hanem, hogy minden határon túlhaladva – mert ő maga a mértéktelenség, egyébként ez az élősködőre általában jellemző — egy negatív létet, egy negatív teremtést hozzon létre. Ezt a mi fogalmainkkal és a mai szemléletünkkel még nem is tudjuk elképzelni, mert túl van a képzelőerőnk minden létező horizontján. Ez a negatív lét valójában nem egyszerűen azt jelentené, hogy az ember és az emberi társadalmak visszasüllyednek az állati létbe, mert mint láttuk, az állati lét a maga módján valójában szakrális. Hanem azt jelentené — egy durva vagy kicsit groteszk hasonlattal élve -, mintha a nílusi krokodilus kezébe adnánk száz megatonnás hidrogénbombákat meg interkontinentális rakétákat. Tehát a technoevolúciós globalohüllő az, ami vár minket ott, valahol a sötét anyag energiaörvényeiben. Ezt a gondolatmenetet akkor itt be is fejezem. Az élet legmélye tehát hihetetlenül reményt keltően, simogatóan a szeretetstruktúrákra épül, másfelől viszont Ott van ez a pusztító világerő, amelyik minden határon túl ebbe a negatív létbe akar bennünket
vinni. Máris látható, hogy a Magyarország felszámolására irányuló törekvés az elmúlt ötszáz évben valójában ezekből a szakrális mélységekből indul. A mai magyar társadalom, a mai magyar nemzet és ezt szomorúan kell megállapítanunk – ma már kisebbségben van a “lakosságon” belül. Nyilván ez a film is alapvetően ezért készült, hogy erőt, biztatást és reményt adjon ennek a kisebbségnek ahhoz, hogy újra többségbe kerüljön a magyar népességen belül. Innen kell tehát indulnunk ahhoz, hogy megértsük ennek a pusztításnak a mélységeit, a vagyonvesztést. Hisz a vagyon nem más, mint a teremtés maga, az emberi közösségek vagyona, természeténél fogva szakrális, hiszen kapjuk. Gondjainkra bízza a teremtés az általa teremtett világot, és megbíz bennünket azzal, hogy ne csak gondozzuk, hanem a ránk bízott szellemi és erkölcsi erővel teremtsük újra és újra, véghezvigyük a teremtésnek e csodálatos aktusát. Ennek a megbízatásunknak arra kell sarkallnia bennünket, hogy a legmélyebb szerkezetét igyekezzünk megérteni ennek a kétféle erőnek.
Az isteni rendet az ősmagyarban a -szer előtaggal, gyökkel kezdődő vagy végződő kifejezések szokták leírni szeretet, szerelem, szerencse, szerkeszteni, szervezni, szerényen Isten szerint élni, szerfelett szépen és nem szertelenül, kényszereknek engedve stb. Tehát, ahogyan számos, csodálatos nyelv édesanyánk gyönyörűségeivel foglalkozó és azt kutató derék magyar ember szokott fogalmazni: ha nem bánnánk olyan mostohán az édes anyanyelvünkkel, akkor nagyon sok mindenben segíthetne minket. Például ebben a küzdelemben is, ahol megpróbáljuk megérteni a Magyarország felszámolására irányuló szenvedéstörténetet, és persze, megpróbáljuk minden lelki és fizikai erőnket is összeszedve visszafordítani ezt a folyamatot.
Azt kellene megfejtenünk, hogy a XX. század és benne ez a harmincéves háború a magyar történelem szempontjából miért egészen bizonyosan döntő. De nagy valószínűséggel az emberiség egész történeti szempontjából is döntő jelentőségű. Mindez nem könnyű feladat, mert a megértéséhez szükséges egész fogalmi nyelv értelmezési keret, fogalomkészlet, elbeszélési mód – egyelőre hiányzik. Miről is van szó? Egész gondolkodásmódunkat az elmúlt évtizedekben áthatotta ezt én magam is érzem -az az egyre inkább végzetes félreértés, amelyet az uralkodó észjárás máig is így tart, hogy a szocializmus és a kapitalizmus egymást teljesen kizáró, egymással abszolút szembeforduló elv. Tehát, lételméletileg egymást kizáró fogalmak, amelyek az emberi társadalmak létstratégiáinak legvégső és legmélyebb antagonizmusát fogalmazzák meg. A valóság ezzel szemben éppen fordított. A szocializmus és a kapitalizmus ugyanúgy nem ellentéte egymásnak, mint ahogy az általam említett jakobinus, bolsevik és neoliberális globálnyik. Ha vannak is súrlódásaik és konfliktusaik, tulajdonképpen ugyanannak a világparazitának, ugyanannak a pusztító világerőnek a különböző alakváltozatai.
Azaz a jakobinus konstrukciójaként létező klasszikus kapitalizmus, majd ezt követően a bolsevik politikai kapitalizmus, amit szocializmusnak vagy kommunizmusnak neveztek, és most a kapitalizmusnak egy újabb alakváltozata, melyet ez a bizonyos neoliberalizmus mint alapvető ideológia testesít meg. Az imént vázolt hamis világértelmezési logika sajnos, rendkívül mélyen behatolt a magyar társadalom, a magyar értelmiség közgondolkodásába is. De ha megpróbálunk egy kicsit elemelkedni ettől a hamis síktól, és megpróbálunk rátekinteni a XX. század iszonyú traumáira, akkor azt kell látnunk, hogy az a valami, ami önmagát kommunizmusnak nevezte, logikusan illeszkedik a jakobinus és a neoliberális globálnyik között a világparazita létstratégiájába. Erről a fejezetről azért kell külön beszélnünk, mert a Magyarország felszámolására irányuló folyamatot – ha úgy tetszik – a jakobinus váltja ki az első világháborúval és Trianonnal. Azután a bolsevik folytatja, és a neoliberális globálnyik – hát, most majdnem azt mondtam – fejezi be. De azért nyilván ez a film is azért készült -, hogy semmilyen körülmények között ne fejeződhessék be a
Magyarország felszámolására irányuló törekvésük, és minden reményünk szerint ez valóban így is lesz, visszafordulhatunk erről a végzetesnek tűnő pusztulási lejtőről. Tehát, visszatérve, a bolsevizmus, a kommunizmus, a szocializmus látszólag a kapitalizmus – a jakobinus kapitalizmusának a francia forradalomban, a felvilágosodásban születő vad, a kapitalizmus első változatának – antagonistája, tehát, teljes tagadására és hozzá képest létezett alternatívaként próbálja önmagát megfogalmazni. Azonban, ha alaposabban szemügyre vesszük ezeket a folyamatokat, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy amit a kommunizmus véghezvitt, annak a leglényegesebb mozzanata valójában nem más, mint azoknak a hagyományos, zárt, szakrális paraszti társadalmi konstrukcióknak a felszámolása, amelyek a Lajtától vagy az Elbától keletre fekvő térségeket egészen a Csendes-óceánig – hiszen maga Oroszország is idetartozik – jellemezték.
A Nyugat-Európából világhódító útjára induló klasszikus kapitalizmus az azt megelőző évszázadokban, tehát a XX. századot megelőző 3-4 évszázadban brutális kegyetlenséggel felszámolta az összes tradicionális társadalmat a világ minden szegletében, és a maga profitmechanizmusának vetette alá. Különös módon ez a kapitalizmus a XX. század elején szinte rácsodálkozik arra a tényre, hogy a térben és időben valójában hozzá legközelebb eső térség – az Elbától vagy a Lajtától keletre fekvő térség – még szinte érintetlen. A XIX-XX. Század fordulóján, minden törettetés ellenére is létezik egy hihetetlenül értékes századfordulós Magyarország – ma már sajnos nem is sejtjük, miről van szó, illetve talán, ha ellátogatunk Erdély legcsodálatosabb zugaiba, akkor még valami felsejlik abból, mi jellemezhette a XIX-XX. század fordulóján a magyar társadalmat.
Tehát a globalizálódni kezdő világkapitalizmus számára ez megdöbbentő felfedezés volt, és egyben arra is rájött, hogy ezt a rendelkezésére álló rövid idő alatt valószínűleg csak olyan brutalitással tudná felszámolni, amit akkoriban a demokráciát mímelő nyugatias létberendezkedés legfeljebb mondjuk, már csak Afrikában engedhetett volna meg magának. Felszámolnia pedig azért kellett a szakrális paraszti társadalmakat, mert elég, ha végigmondjuk, hogy zárt szakrális paraszti társadalomról van szó, akkor ebből mindjárt következik is az, hogy a szakrális megbocsáthatatlan bűn – hiszen itt egy deszakralációs folyamatról van szó.
Ugyanis az, aki szakrális, nyilván az egész létét a szakralitásnak rendeli alá, annak még ép a lelki, erkölcsi és szellemi talapzata, ez pedig megengedhetetlen, mert az ép lelki, erkölcsi és szellemi talapzattal rendelkező emberi közösségekből elég nehéz legyártani tisztesség ne essék szólván – a nyálafolyós konzumidióták létkarakterét. Tehát az engedelmes munkaerő- és fogyasztóerőállatok gigantikus csordáiból álló társadalomnak embereknek látszó tárgyak tömegét. Márpedig a világkapitalizmusnak, egyébként teljesen logikusan, csak ez a karakter a megfelelő, hiszen a profit növelésének lehetősége a XX. században már egyre inkább a fogyasztás gyorsításából ered. Ez az eldobós társadalom, amelyik javarészt szemetet
gyárt, és egyébként ezt be is látja, sőt cinikusan még ki is mondja az amerikai angolban, amikor így szól: “junk food”, vagyis “szemétélelmiszer”. És való igaz, bármilyen megdöbbentő, nem szívesen szembesülünk vele, de a világon ma előállított élelmiszerek kb. 10%-a már a gyártása pillanatában is veszélyes hulladéknak minősül, és nemcsak hogy elfogyasztjuk ezt az irdatlan élelmiszertömeget, hanem – ha úgy tetszik – még hatalmas profittal is jutalmazzuk azokat, akik ezzel nem építik, hanem rombolják az egészségünket. Aztán cinikus módon mindjárt felépítik az egészségi ipart is, amelynek keretében újabb pénzt szivattyúznak ki belőlünk, és még hajlandók – persze profit árán – idézőjelbe téve “gyógyítani” is azokat a betegségeket, amelyeket természetesen ők állítottak elő.
Tehát a kapitalizmusnak arra van szüksége, hogy valamilyen erő, valamilyen hatás minél gyorsabban és lehetőleg minél olcsóbban szétroncsolja ezt a zárt szakrális paraszti társadalmat. Ezért aztán különböző elképzelésekkel kísérletezik. Tucatnyi, különböző anarchista kísérlet kezd kialakulni, amely, mind, ilyen prototípus volt a XIX. század végén, és ez az a dekadencia, amelyik mögött valójában vészjósló folyamatok sejlenek fel. Ott próbálgatja ki azokat a létkaraktereket a világkapitalizmus, amelyek segítségével mint egyfajta ilyen brutális késsel fel akarja majd hasítani a szakrális paraszti társadalmak szövetrendszerét. Számos kísérleti példány jöhetett létre akkoriban, a XIX. század végén, XX. század elején.
A legmegfelelőbbnek, úgy látszik, a bolsevik lét karaktere bizonyult, amely szoros rokonságban áll a jakobinussal. Meg is vannak az összeköttetések, hiszen a francia forradalom utolsó brutális szakaszában már megjelenik a kommunista lét karaktere például Babeuf személyében, egy évszázaddal később pedig a párizsi kommünben, 1870-ben rövid időre fizikailag is testet ölt. Azt láttuk, hogy kb. milyen következményekkel, a világ talán meg is tanulhatta volna abból a rövid kísérletből is ennek a jelentőségét. Tehát arra van szüksége, hogy szétroncsolja ezeket a paraszti társadalmakat, és ehhez keresi a legmegfelelőbb végrehajtókat, akiket végül is a bolsevikban talál meg. Ma már nem illik erről beszélni, noha az interneten ezzel kapcsolatban is számos elbeszélés található, hogy a 30-as évek elején a világválságba süllyedő Amerikában ahol a törvényhozásban is rendkívül feszült viszonyok alakultak ki, hiszen joggal félt az Egyesült Államok elitje attól, hogy polgárháborús helyzet jön létre, és valószínűleg nagyon közel is állt Amerika ehhez – a szenátusban is, meg a kongresszusban is számos olyan képviselői interpelláció volt, amelyik felhívta a figyelmet egy Lev Davidovics Bronstein nevű személyre, akit talán ismertebb nevén, Trockijként emlegetnek azóta.
Ez a személy valamikor 1915-17 táján (tehát még 1917 előtt) számos diverziós cselekményéért. amelyeket – követőivel együtt a cári Oroszországban igyekezett végrehajtani közvetlenül Amerikából, nem csekély anyagi támogatást kapott a Wall Street különböző bankjaitól, illetve magától a FED-től, tehát a hivatalos bankrendszertől. Még azt is pontosan leírták, melyek voltak azok a svéd bankkonzorciumok, amelyek
éppen a konspiráció teljessé tétele érdekében ezt a pénzt közvetítették. Aztán érdekes módon azok a képviselők, akik ezt felfedezték, “eltünedeztek” a legkülönbözőbb módokon. Ezt persze a globális értelmező véleményhatalom nyilván azonnal összeesküvéselméletnek minősíti, pedig nem erről van szó. Valóban, megvannak és dokumentálhatók azok a nyomok, amelyek egyértelműen arra utalnak – és ez teljesen logikus feltételezés is -, hogy a globális világkapitalizmus urai, akik nyilván akkoriban már Amerikában székeltek, valóban finanszíroztak diverziós cselekményeket Oroszországban, már a 10-es évek elején, és közepén is, azzal a teljesen nyilvánvaló célzattal, hogy felbontsák, destabilizálják azt, amit a történelemben egyszerűen cári Oroszországként ismerünk. De annak oka, hogy a cári Oroszország is útban volt, pontosan az, hogy még mindig zárt szakrális paraszti társadalmak léteztek ott.
A világkapitalizmusnak tehát döntően az volt az alapvető célja, hogy rövid idő alatt és olcsón felszámolja ezt, ás erre a bolsevizmus, a kommunizmus látszott a legmegfelelőbb eszköznek. És valóban, annak is bizonyult. Elképesztő, leírhatatlan, ma sem tudjuk még pontosan, mi is játszódott le a 20-as, 30-as évek Szovjetoroszországában! Valamivel többet tudunk talán arról, mi játszódott le a 40-es évek végének, 50-es évek elejének magyar társadalmában, bár attól tartok, ennek a szenvedéstörténetnek a legmélyebb bugyrai valójában örökre zárványok maradnak. Iszonyatos, valószínűleg a világtörténelem egyik legbrutálisabb átmeneti időszakai voltak ezek, de sikeresen mármint persze a globális kapitalizmus szempontjából – végbementek. Oroszországban legalább egy vagy két nagyságrenddel nagyobb áldozatokkal, de Kelet-Európában is gyakorlatilag a 60-70-es évekre – sajnos, azt kell mondanunk, végleg végbement, és valószínű, már semmilyen módon nem állítható helyre a szakrális paraszti társadalom. Hogy hogyan találunk vissza a szakralitáshoz, ezt ma még csak “tükör által homályosan” látjuk, de reméljük, nemsokára “színről színre” is. Mindenképpen vissza kell találnunk, és vissza is fogunk, de azt a történelmi tényt, hogy ez a brutális folyamat mégiscsak sikerrel, eredményesen számolta fel a szakrális paraszti társadalmakat, azt mint az egyik legszomorúbb és legsúlyosabb veszteséget ebben a háborúban – mindenféleképpen rögzítenünk kell.
A zárt paraszti társadalmak felszámolása tehát létrehozta azt a létkaraktert, amelyik az engedelmes munkaerő- és fogyasztóerőállatot jelenti, amely ma – és akkor mondjuk ki a lényeget, pusztulásunk legmélyebb spirituális okát állandó hazugságban és félelemben él. A hazugság és a félelem – a lélektan legalább száz éve ismeri ezt az összefüggést igen veszélyes elegy. E kettő egymást gerjesztő és egymást erősítő örvényei viszik egyre mélyebbre ezeket a társadalmakat. Könnyű belátni, a saját életünkből is, nyilván, hogy a hazugság állandó félelmet gerjeszt. Mint ahogy a görög sorstragédiákban azért félnek a szereplők, mert tudják, hogy hazugságban élnek, és attól félnek, hogy az
igazság – és persze, valóban mindig így van – majd egyszer kiderül, és ebből szörnyű következmények származnak mindazok számára, akik hazugságban éltek. És aki fél, az újra és újra hazudni fog, egészen legvégső önelpusztításáig. A saját életünkből is pontosan láthatjuk ezt a lefelé menő spirált, hiszen a hazugság félelmet gerjeszt, aki hazugságban él, állandóan attól retteg, hogy kiderül az igazság, aki pedig fél, az állandóan hazugságra kényszerül, hiszen a félelem lehetetlenné teszi az igazság kimondását. Bibó István, aki a XX. század egyik legmélyebb rétegekben is gondolkodni képes elemzője volt, 1945-ben írta meg Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című dolgozatát.
Ennek az egyik legdrámaibb mondata valahogy így szól: ha egy közösség beleszorul a hazugságok egy olyan zsákutcájába, ahol a dolgokat nevükön nevezni nem lehet, és nem is szabad, akkor ez előbb-utóbb kikerülhetetlenül a közösség általános értelmi és erkölcsi lezülléséhez vezet. Megint csak ugyanott tartunk, hogy a hazugság és a félelem, tehát egy jellegzetesen lelki, spirituális, morális természetű mozzanat az, ami védtelenné teszi ezeket a társadalmakat.
Valószínű, hogy ezek a háborúk már azok a háborúk, amelyek már elsősorban a lelkeket roncsolják szét, ahogyan az a második világháború utáni Magyarországon is történt. És miután ezt szétroncsolták – ha úgy tetszik -, ölükbe hullik mindaz, ami a másik két rétegben, tehát az emberi testnek, a közösség fizikai testének újrateremtésében, illetve az anyagi javak újrateremtésében, vagyis a gazdaságban zajlik. Tehát a kommunizmus, mármint a bolsevik létkaraktere legalábbis a második világháború után – az 50-es és pláne a 60-as. 70-es években egyre inkább erre a folyamatra épít. Itt mindenképpen célszerű megnyitni azt a zárójelet, amelyik azonban nemcsak az én magánéletemnek egy fontos mozzanata: pontosan negyven évvel ezelőtt léptem át az egyetem kapuit.
Ekkor mentem felvételizni, 1969 júniusában a Tolbuhin körútról nyíló Dimitrov téri Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre – túl sok választásom nem volt, mert ez volt az egyetlen közgazdasági egyetem Magyarországon -, és ez a három név nagyon szépen jelezte, micsoda sűrűsödése volt ott ennek a pusztító világerőnek, és milyen rettenetesen fontosnak tartották, hogy ki is fejthesse hatását. Én hiszek ezekben az üzenetekben. Ez a három deszakralizációs prominens ha szabad így fogalmaznunk -, ezek sűrűsödési jelenléte ott, abban a térben pontosan azt jelzi, hogy a világ urai rendkívül fontosnak tartották azt az indoktrinációt (magyarul, agymosást), amelynek a lényege az volt, hogy túl az egészen ócska, primitív, stupid ideológián, amelyet a szocializmus politikai gazdaságtana – szoc. pégéje, ahogy akkoriban hívtuk – jelentett- a tanárok döntő többsége orwelli kettős beszédet gyakorolt! Ez volt a “double speaking”, amely szerint nem az az igazán érdekes, hogy verbálisan mi jön ki a számon, hogy mit mondok, hanem hogy arra figyeljetek, mit üzenek “metakommünikative”. Az üzenetnek pedig ez volt a lényege: szokjátok csak meg a hazugságot és a félelmet, és tanuljátok meg ezt a – nyilván mindnyájan pontosan tudjuk – primitív, ócska és hazug ideológiát, a szocializmus politikai gazdaságtanát, és tegyetek
úgy, mintha elfogadnátok, de azért készüljetek fel arra, hogy ez a rendszer, természetesen, majd össze fog omlani. Nyilván ők sokkal többet tudtak arról, mikor és hogyan fog összeomlani. Ez be is következett, és az üzenetük is “bevált”, ahogy megfogant ez a végzetesen veszélyes gondolati manipuláció. Sőt az igazi üzenetük már akkoriban is az volt – és ez nagyon fontos mozzanat a 60-as évek végén, 70-es évek elején , hogy a rendszer helyére csakis a neoliberális globális kapitalizmus léphet! Tehát, bármilyen megdöbbentő, a 60-as évek végének, 70-es évek elejének budapesti közgazdasági egyetemén a tanárok már hihetetlen precizitással közvetítették azt a végzetesen hamis képzetet, hogy amint megbukik a bolsevik, akkor helyére csakis a neoliberális globálnyik léphet.
Azt hiszem, az a végzetes pusztulás. amelyik Magyarországon végbement és végbemegy, jelentős részben pontosan annak köszönhető, hogy legalább negyven éve én magam élő tanúja vagyok ennek a folyamatnak – az egymásra sorjázó értelmiségi elitcsoportokat olyan indoktrinációval képezték ki, amilyen azt a végzetesen hamis sugallatot tartalmazta, hogy egyrészt ezt komolyan kell venni, és hazugságban és félelemben kell élni. Ez kötelező. Komolyan kell venni ezt a valamit, amiről mindenki tudja, hogy micsoda, és röhögés nélkül meg kell állni azt, hogy “Éljen és virágozzék a szovjet-magyar barátság, amire minden épül.” De ha ez véget ér, akkor másrészt ugyanilyen komolysággal kell elfogadni az újabb rendszer hazugságait, mert a demokrácia és a piacgazdaság, amely ennek a “rendszerváltási rendszernek” a szlogenje, kb. ugyanolyan otromba, ócska és primitív hazugságok tömegére épül, mint az előző rendszer.
Észre kell vennünk tehát, hogy a szakrális paraszti társadalmak szétzúzása végzetes lelki, erkölcsi és szellemi pusztulási folyamatot indított el. Rögzítette azt, amiről Bibó nagyon helyesen ír 1945-ben. Rögzítette azt a valamit, ami aztán rövid időn belül a hazugság és félelem újabb egymást gerjesztő és önpusztító köreihez vezetett. A kifosztás valójában az anyagi és fizikai test szétroncsolásának olyan elképesztő mélységeit tette lehetővé – ez a lelki lepusztulás, a félelem és a hazugság -, amilyenre nincs példa történelmünkből. Jellemző, ha akárcsak az elmúlt harminc évet nézzük, mert ez már bizonyos értelemben halmazati büntetése mindannak, ami az előző évtizedekben történt velünk. Azért történhetett meg, mert az előző évtizedekben kialakították a hazugság és a félelem egymásba kapcsolódó, öngerjesztő köreit. Az elmúlt harminc évben öt olyan erejű megszorítás volt, mint amilyen most is zajlik: 79-ben az első, 86-ban a második, aztán 95-ben a Bokros-csomag a harmadik, majd Gyurcsányék 2006-ban, most pedig, 2009-ben az ötödik. Kádár János, Bokros Lajos és Gyurcsány Ferenc logikája abszolút ugyanazt fejezte ki, mint a mai megszorítások. Három dolgot állítottak ezek az erők, amelyek tehát, részben még a jakobinus hagyományokra épülő bolsevikot és neoliberális globálnyikot testesítették meg.
Először is, a kialakuló válság döntő oka formálisan, gazdasági értelemben a deficit és az adósság, az adósság felhalmozása persze a folyamatosan előálló deficitekből keletkezik. Első lépésben megvádolták saját népüket azzal, hogy az ő túlfogyasztásuk, pazarlásuk. hedonizálásuk hozta létre ezt a deficitet, aztán az egyre súlyosabb adósságokat. Második lépésben jelezték, hogy az emberi közösség jó atyjaként ezért büntetésben fogják őket részesíteni: ez maga a megszorítás. Visszaveszik az illetéktelenül hozzájuk került javakat, tehát erőforrás-megvonással büntetik a magyar népet. Ezután, mint a szigorú, de mégiscsak szeretetteljes atya, megenyhülve közölték és ez a harmadik mozzanat -, hogy ez bizony így lesz jó nektek, mert majd így fog dinamikusan emelkedni a jövedelmetek, illetve így lesz jó az egész országnak, mert szép lassan eltűnik a deficit, meg az adósság is. Ha először az ígéretekkel próbálunk szembesülni, akkor tehát, azt látjuk, hogy – harminc éve zajlanak ezek a megszorítások – ebben a harminc évben sikerült elérni, hogy a mai magyar havi átlagkereset (2009-ben vagyunk, ez kb. 118 000 Ft) reálértékben kb. 5%kal kevesebbet ér, mint a harminc évvel ezelőtti.
Kevesebbet, mint az akkori 3600 Ft. Hogy életszerűbb legyen ez a hasonlat, gondoljunk arra, hogy akkoriban itt, Budapesten egy vonaljegy 1 forint 50 fillér volt. Ma is 1,50, csak ma dollárban kifejezve, tehát 300 Ft. Ez azt jelenti, kétszázszorosára növekedett, vagyis annak a 3600 Ft-nak is kétszázszorosára kellett volna növekednie, azaz több mint 700 000 Ft-ra. Tehát, 700 000 Ft nettó havi átlagkeresettel kellene rendelkeznie a magyar társadalomnak ahhoz, hogy ugyanannyi mondjuk metrójegyet tudjon venni belőle, mint 1979-ben. Ezzel a 700 000-rel áll szemben a tényleges összeg, a 118 000 Ft. Ez a dráma tehát, hogy vonaljegyben számolva kb. hatodannyit keres egy magyar átlagkereső, mint harminc évvel ezelőtt. Az akkori átlagkeresetből kb. 2400 jegyet lehetett venni, ma 400 darabot. Azt hiszem, ez elég tragikusan jellemzi, micsoda pusztítás ment végbe a magyar társadalomban.
Ezek után joggal gondolhatnánk, hogy ha ilyen iszonyú áldozatot hozott a magyar társadalom, akkor biztosan megérte, és eltűnt az adósság. Viszont azzal kell szembesülnünk, hogy az adósságok tömege ma 100 milliárd dollárral nagyobb, mint harminc évvel ezelőtt volt! Ehhez még azt is hozzávehetjük, hogy ráadásul – és ennek különböző fejezeteit rövidesen részletesen áttekintjük majd – csak az anyagi értelemben vett nemzeti vagyon is kb. 150 milliárd dollárral csökkent ebben az időszakban. A kettőt nyugodtan össze is adhatjuk, mármint az adósságok növekedését, meg a vagyoncsökkenést, mert az adósság valójában negatív vagyon. Ez azt jelenti, hogy kb. 250 milliárd dolláros vagyonvesztés ment végbe: részben úgy, hogy eltűnt a nemzeti vagyon, részben pedig úgy, hogy növekedett az adósságunk. Tehát, megterheltek minket ha úgy tetszik jelzálog van a maradék vagyonunkon is. Hasonló nagyságrendű, szintén kb. 100-150 milliárd dolláros veszteség van abban is, hogy tehát az átlagkereset ma alacsonyabb, mint a harminc évvel ezelőtti. Ez így, összességében csak erre a harminc évre nézve, kb. 400 milliárd dolláros veszteség, amely gyakorlatilag megfelel a mai teljes anyagi értelemben vett egész nemzeti
vagyonnak. Vagyis, Magyarországnak csak az anyagi értelemben vett nemzeti vagyona is ebben az időszakban nagyjából a felére csökkent. Ez a dráma pedig kizárólag azért következhetett be, mert az előző időszakban sikerült, még egyszer mondom, “véres péppé” kénytelen vagyok ilyen brutális hasonlatot használni – zúzni azt a valamit, amit valaha szakrális, zárt paraszti társadalomnak nevezhettünk. Sikerült szétroncsolni, szétmorzsolni a magyar társadalom éltető erőforrásait, azokat a mélyrétegeket, ahol lelki, erkölcsi, szellemi újrateremtésének azokat a hatalmas felhajtóerőit tudta volna mozgósítani, amely minden nehézsége ellenére valójában sokkal sikeresebbé tehette volna a fizikai testét érintő újratermelődési folyamataiban, és lelki folyamatait tekintve is. Ami a fizikai testét illeti, itt szintén szólnunk kell erről az iszonyatos drámáról, hiszen ez rendkívül fontos, döntő jelentőségű kísérője mindennek. Én a Ratkó-nemzedék tagjaként olyan nemzedékhez tartozom, amelyben évente 250 000-en születtek, gyerekeink – akik a 70-es évek közepén születtek – nemzedékében már csak átlagosan 175 000-en voltak, az unokáim nemzedékében pedig most alig haladja meg a 90 000-et. Ebben az évben valószínűleg éppen 90 000 lesz a születések száma, és ha nagyon derűlátóak vagyunk, akkor elképzelhető, hogy talán a következő nemzedékben is fognak évente 60 000-en születni. Tehát, hetvenvalahány év alatt, négy nemzedéken át eljutunk a 250 000-es éves születési számtól a 60 000-es születési számig, miközben a halálozások száma 100 000ről kb. 150 000-re fog nőni. 145 000 lesz már idén is, mert egy öregedő társadalomban akkor is nő a halálozások száma, ha egyébként javulnának a halálozások fajlagos mutatói. De hogy mennyire nem javulnak ezek a mutatók, azt mindjárt láthatjuk. Olyan ez, mint a papír két oldala: nem választható el egymástól a népesedés és a fizikai egészség. A fizikai egészség drámai megrendülésével kapcsolatban talán elég egyetlen adatsor: a középkorú magyar férfiak – ezen a 35 és 55 év közötti korosztályt szokták érteni halálozási mutatói 71-ben még némileg jobbak voltak, mint az akkori Ausztriában. Ma viszont – nem tévedés – háromszor annyi középkorú magyar férfi hal meg, fajlagosan, 100 000 főre vetítve, mint a szomszédos Ausztriában.
Ez olyan elképesztő dráma, amilyent ilyen iszonyatos ívben egyetlen országnak sem sikerült véghezvinnie. Van azért néhány versenytársunk itt, a környéken, főként Oroszország meg Ukrajna, de ilyen iszonyat mind a két folyamatban — mind a népesedésben, mind az egészségben -, mint amilyen velünk történt, rajtuk kívül sehol sem játszódott le. Ez azt jelenti, hogy a középkorú magyar férfiak halálozási arányszámai ma az 1927-es szinttel azonosak. Tehát, 1971-től folyamatosan romlanak, és ebben a harmincvalahány évben sikerült visszaküzdenünk magunkat újabb negyvenvalahány évvel. Az ember szinte képtelen kimondani, de a mutatók a “poszt-trianoni”, 1927-es szintre süllyedtek
vissza. Amikor vagyonvesztésről beszélünk, akkor bizonyos értelemben véve az ember-javakban meglévő vagyonvesztés talán a legeslegsúlyosabb mozzanat, miközben a vagyonelemzés egyik fontos hiányossága az, hogy – érthető, de nem menthető módon alapvetően az anyagi vagyonokra koncentrálunk. Holott éppen az a logika kellene, hogy figyelmeztessen minket az egyéb vagyontárgyak rendkívüli fontosságára, melyet a beszélgetésünk elején a második világháború utáni gazdasági csodákról mondtunk. Az anyagi javak nem lebecsülendők, de a három nagy vagyonivilág-birodalom közül csak a legkevésbé jelentősek. A két másik, minden emberi közösség számára döntő jelentőségű vagyoni tárgyak tömegét egyrészt a külső természet alkotja, másrészt a belső természet, ezeket latinul a “natúra”, illetve a “kultúra” kifejezésekkel írhatnánk le, ha értenénk még az eredeti jelentését ezeknek a szavaknak. Tehát a külső természeti és a belső természeti erőforrások és vagyonok tömege valójában sokkal lényegesebb. Ha volna merszünk, meg rendelkeznénk azok tudásanyagával, és akár pénzben kifejezhető módon is megpróbálnánk beárazni a külső és a belső természeti javakat, akkor nagy valószínűséggel megdöbbennénk.
Egyfelől azon, micsoda gazdaságtömeget jelentenek ezek a vagyonbirodalmak, másfelől, valószínűleg nekünk, magyaroknak még inkább meg kellene döbbenünk azon, hogy a minket ért vagyonvesztés és kifosztás talán még durvábban ment végbe, mint az anyagi vagyonok világában. Amivel tehát szembesülnünk kell, az, hogy anyagi vagyonok szintjén is egész döbbenetes méretű veszteség ért minket, közben pedig láthatólag – különösen az elmúlt évtizedekben hihetetlen mértékben gyorsult természeti vagyonunk pusztulása is. És itt rá kell csodálkoznunk és döbbennünk arra, hogy már 10 000 évvel ezelőtt is tudták minden emberi társadalomban, hogy a föld, a víz, a levegő mint őselemek a legdöntőbb feltételei mindenféle emberi életnek. Korunk emberisége egészen perverz módon, valójában folyamatosan pusztítja a földet, a vizet, a levegőt. Legyünk őszinték: többnyire fogalmunk sincs, micsoda iszonyatos pusztítást veszünk magunkhoz nap nap után, amikor kénytelenek vagyunk – hiszen nem tehetünk mást – lélegezni, folyadékot fogyasztani és táplálkozni.
Mára már olyan iszonyatos pusztítás ment végbe földben, vízben, levegőben, hogy hihetetlen módon felértékelődik mindenféle értelemben, minden emberi közösségben azoknak a javaknak a tömege és vagyona, amelyek a földben, vízben, levegőben, élővilágban teszik lehetővé minden emberi közösség legfontosabb fizikai, külső, természeti léttalapzatának az újrateremtését. Még ennél is fontosabb az, amit már többször említettem: valójában a lelki, erkölcsi, szellemi talapzat megnyilvánulása az a vagyontömeg, amelyik a fizikai testben jelentkezik, például abban, hogy mennyien születnek, és mennyien halnak meg egy adott társadalomban. Vagy, hogy átlagosan mennyi ideig élnek az emberek, és az
átlagos életidejükből mennyi időt töltenek egészségben és betegségben. Ezek hihetetlenül jelentős vagyontárgyai egy emberi közösségnek. Aztán ezt követi azoknak a bonyolult tudástőkéknek, intellektuális vagyonoknak elég nehezen mérhető, de igenis megragadható hatalmas vagyontömege, amellyel egy társadalom azt tudja mérni, hogy nemcsak testben, hanem tudásokban és ép lélekben is gazdagodóban, vagy éppen ellenkezőleg, szegényedőben van-e.
A legbonyolultabb és a legnagyobb gazdagságtömeget jelentő mozzanata minden emberi közösség vagyonának az, ami a szeretetjavakban, szeretetvagyonokban jelenik meg. Ami az odafordulást, az együttérzést, mindazokat az elképesztően finom és a hétköznapok során sokszor talán nem is feltűnő – mármint egy jól működő társadalomban nem feltűnő bonyolult, nehéz és óriási áldozatokkal járó, de hihetetlen értékeket létrehozni képes újrateremtési folyamatokat testesíti meg.
Ennek során a megszülető gyermek, a “gyermek nevű élőlény” természetes élőhelye a család. Bármilyen különösen is hangzik, meg kellene kísérelnünk megmérni, hogy pontosan tudjuk értékelni: az az anyuka, aki nem dolgozik, mert .,csak úgy” otthon van, és felnevel három gyermeket, micsoda elképesztő és szinte semmi egyéb termelési, teremtési tevékenységhez nem hasonlítható értéktömeget tud létrehozni, ha ebben nem nagyon akadályozzák meg. Sajnos, nagyon kevés olyan időszaka volt az elmúlt évszázadban a magyar társadalomnak, amikor a különböző politikai rezsimek ne tettek volna meg mindent annak érdekében, hogy ne legyenek képesek az emberek az elemi kis közösségekben, a családokban ezt az újrateremtési folyamatot véghezvinni.
Ahhoz tehát, hogy átfogó, teljes képünk legyen a vagyonunkról és a vagyonvesztésről, ezt a háromdimenziós vagyonleltárt kellene végre elkészítenie a nemzetnek, vagy nekilátnia annak a folyamatnak, ahol először is megpróbálja feltérképezni, értelmezni ezt a háromdimenziós vagyonleltárt. Aztán nekilátni annak a kínkeserves folyamatnak, amelyik megpróbálja leírni az elmúlt évtizedekre visszavetítve – mert egyaránt térben és időben látnunk kellene, hogy mi történt.
Azért kell látnunk ezt a szenvedéstörténetet, hogy okuljunk belőle, és képesek legyünk meghozni azokat a döntéseket. amelyek a jövőben remélhetőleg elejét tudják venni azoknak az egészen elképesztő dimenziójú kifosztási folyamatoknak, amelyeken a magyar társadalom keresztülment az előző évszázadokban. Ha a nemzet valóban késznek mutatkozna arra, hogy ezeket a folyamatokat véghezvigye, akkor legelőször is annak a beismerésével kellene kezdenie – mert az önkritika, azt hiszem, mindig nagyon helyénvaló , hogy az előző rendszerben is létezett a statisztikai számbavételi rendszerben egy olyan fogalom, hogy “magyar nemzeti vagyon”, és ez 1989-ig a statisztikai évkönyvekben önálló fejezet volt. Igaz. nem volt túl hosszú, de létezett. Ez viszonylag korlátozott, főként az anyagi javakra, sőt az anyagi javakon belül sem minden vagyoni elemre kitérő, illetve a természeti tényezők közül
egyedül a földet valamilyen módon beárazni próbáló szöveg volt
De legalább volt kísérlet arra, hogy a magyar társadalom képes legyen szemlélni és szemléletében elhelyezni azt a valamit, amit nemzeti vagyonnak nevezhetünk. Bármilyen megdöbbentő – most már húsz év elteltével valószínűleg szinte semmin nem döbben meg a magyar -, 1989 után a statisztikai számbavételi rendszerből nyomtalanul eltűnt a nemzeti vagyon fogalma. Ma már látni vagy felismerni véljük, hogy teljesen evidens módon ennek mi lehetett az oka. Nyilvánvaló, hogy azok, akik tudták, mi zajlik, és pontosan fel is készülhettek rá, hogy a magyar történelem egyik legbrutálisabb vagyonvesztési, kifosztási folyamatainak lesz alávetve a magyar társadalom, azok helyesnek látták, hogy az arra szolgáló számbavételi rendszer, amelyik ezt mérni tudná, eltűnjön.
Azt valószínűleg nem gondolták, hogy ilyen könnyen tudomásul veszi a magyar társadalom. hogy nemcsak a vagyonát tüntették el, hanem azt a számbavételi rendszert is, amelyik létével egyáltalán felhívhatta volna a figyelmet arra, hogy mi is történik itt. Azért kell ezekkel szembesülnünk nem holmi mazochizmus okán. még egyszer Újra és újra el kell mindezt ismételnünk, hogy tanulni tudjunk a szenvedéstörténetünkből. Tehát. hogy felismerjük, hol követtük el azokat a nagyon-nagyon súlyos hibákat, amelyekkel mi magunk is hozzájárultunk ahhoz, hogy a nemzet vagyonokban is mérhető pusztulása ilyen elképesztő méreteket öltsön.
Mit tehetne a magyar társadalom annak érdekében, hogy megállítsa ezt a pusztulási lejtőn való mozgást, kifosztásának folyamatát, illetve, hogy elkezdjen felépíteni egy olyan társadalomszerveződési vagy létszerveződési módot, amely képes az eddigieknél jobban megvédeni a nemzetet ezektől a kipusztítására törő erőktől? Amivel szembesülni kell, és aminek nyomán megértjük, hogy valójában miért következhetett be az a tragédia, ahogy félreértettük a rendszerváltás folyamatait, ahhoz három fontos mozzanatot szeretnék itt megemlíteni, amelyekre, azt hiszem, hajlamosak voltunk nem odafigyelni.
Az egyik: 1964. 1964-ben Kádár János Nyers Rezsőt és Tardos Mártont bízta meg annak a gazdasági mechanizmus reformnak a kidolgozásával, amelyet aztán 1968-tól be is vezettek. És ami. legalábbis részben, fontos hozzájárulás volt ahhoz. hogy az azt követő évtizedben Magyarországot kétségtelenül nem alaptalanul nevezték a szocialista tábor legvidámabb “barakkjá”-nak. Hiszen relatíve valóban a magyar társadalom általános anyagi javakkal való ellátottsága ebben az időszakban tehát az 1968-tól 1978-ig terjedő időszakban szinte minden, még az egyébként történelmileg nálunk gazdagabb régiókénál (mint például Csehország, vagy Szlovénia mint Jugoszlávia része, ‘agy KeletNémetország) is kedvezőbb helyzetben volt. Kádár János pontosan azt a Nyers Rezsőt ás Tardos Mártont bízta meg a reform kidolgozásával. aki aztán harminc évvel később az MSZP és az SZDSZ (amely 1994-ben lépett koalícióra) meghatározó személyisége lett. Nyers Rezső első elnöke is volt az MSZP-nek, Tardos Márton pedig elnöke ugyan nem volt az SZDSZ-nek, de az akkoriban is gyorsan változó elnököknél is
meghatározóbb személyiség volt. Természetesen nem azt állítom, hogy akár Kádár János, akár Nyers Rezső, akár Tardos Márton tudta volna, már 1964-ben, hogy majd eljön egy rendszerváltás, és akkor ők milyen fontos szerepet fognak játszani. Ám akkor is figyelemre méltó mozzanat, hogy pontosan azok a személyek lettek harminc év múlva annak a pusztító koalíciót alakító két pártnak – az MSZP-nek és a Szabad Demokraták Szövetségének – a meghatározó személyiségei, akik már harminc évvel ezelőtt is elkezdték azokat a bizonyos reformokat. És akkor itt kell belátnunk. hogy amit “reform”-nak nevez a neoliberális globálnyik hiszen mindkettő, Nyers Rezső, és Tardos Márton is egyértelműen, nyíltan, amikor ez már vállalható volt, 1988-89-tól kezdve a neoliberális globálnyik létkarakteréhez tartozónak ítélte magát . az nem más, mint a globális kifosztó szivattyúk felszerelése, és valójában ez volt 1968 is az adósságcsapda létrehozásával.
Ebből át kell látnunk azt, hogy ez a pusztító világerő. ez a világparazita, a lokalitásukban felépített képviselőiken keresztül valójában évtizedekkel előbbre tart. Olyan dolgokat is pontosan lát, amelyeket persze nyilván azért is láthat előre, mert ő maga kezdeményezi. A magyar szakrális társadalomnak, a szakrális nemzet maradványainak azonban ez legyen megint csak intő jel arra, hogy éppen szakrális tudásunkat felhasználva nekünk mindent meg kell tennünk a jövőben annak érdekében, hogy átlássuk ezeket a folyamatokat, és tegyünk is meg mindent annak érdekében, hogy meghiúsítsuk a szakrális Magyarország maradékának felszámolására irányuló tendenciákat. Újra és újra el kell ismételnünk és legyen ez a mottója ennek a beszélgetésnek. hogy az az emberi közösség, amelyik képtelen a saját döntő fontosságú létstratégiáinak a felismerésére és annak bátor és becsületes képviseletére, az sajnos elpusztul.
Bármilyen fájdalmas is ezt kimondani, az emberi történelem pontosan erről szól: csak azok az emberi társadalmak, emberi közösségek maradhatnak fenn, amelyek a legveszélyesebb, leghányattatottabb időszakokban is sőt leginkább akkor! – képesek a felismerésére mindannak, ami történik velük. Tehát, amelyeknek van kellő tudásuk, és van kellő elszántságuk, bátorságuk és becsületük ahhoz, hogy cselekedni tudjanak ezekkel az őket elpusztítani törekvő erőkkel szemben. A másik fontos mozzanat egy picit ugorva a történelemben: 1988. Amikor 88 áprilisában még Kádár János az MSZMP főtitkára. Grósz Károly már miniszterelnök, és benyújtanak természetesen a régi rendszerről van sző a parlamentnek egy törvénytervezetet, amelyet aztán a parlament 88 végén el is fogad. Ez az 1988-as V. törvény, amely megnézhető, ma is létezik, természetesen hatályban is van. Hosszabb a címe, de röviden mindenki csak társasági törvénynek nevezi.
Ez a törvény határozta meg ugyanis az alapvető kereteit annak a folyamatnak. amelyik lehetővé tette, hogy Magyarországon 88 szeptemberétől kezdve bárki. legyen szó jogi vagy magánszemélyről, természetes személyről vagy külföldiről, bármilyen tőkével akár több milliárd dolláros tökével is -tőkés magánvállalatot hozhat létre. Ez azért döntő jelentőségű, mert akkor is, és az elmúlt huszonvalahány évben is teljesen elkerülte a magyar társadalom ügyelmét, hogy
a neoliberális globálnyik a régi, 1945 előtt létező kapitalizmushoz képest új kapitalizmusát valójában nem az új rendszer, hanem a régi rendszer urai vezették be. Ha ehhez azt is hozzátesszük – és valóban így is volt -, hogy ahhoz, hogy a parlamentnek ezt 1988 elején be lehessen nyújtani, természetesen évekkel előtte meg kellett kezdeni azokat a munkálatokat. amelyek ennek a törvénynek a létrehozását lehetővé tették. akkor érthetővé válik a “régi rendszer”” igazi természete. Egyúttal azt is láthatjuk, hogy hol húzódnak az igazi törésvonalak. Azt hiszem, ma már azt mindenki látja, hogy semmiképpen nem a jobb- és a baloldal között, hanem sokkal inkább a nemzet stratégiai érdekeit felismerni képes és felismerni akarók, és annak érdekében. azok megvédelmezése érdekében tenni kívánók, illetve azok között, akik feladatukat inkább nemzet értékmezőinek a birodalom számára való szabad megnyitásában látják.
Ezt nehéz szalonképesen megfogalmazni. De akárhogy is nézzük, a másik oldalon azok állnak. akik valamiféle kollaboráció vagy komprádor magatartás segítségével – ezek attól még lehetnek rendkívül nagy tudású és tehetséges emberek – feladatukat inkább abban látják, hogy kiszolgáltassák a nemzet vagyonát, értéktereit. a minket függésben tartó birodalomnak. És végül a harmadik mozzanat: 1990. az első szabad választások. 1990 tavasza, amikor a magyar társadalom hosszú idő óta valóban először kap lehetőséget arra, hogy politikai értelemben véve is döntsön arról, hogy nemzetének vezetését milyen politikai erőkre és személy szerint kikre bízza.
És ekkor a magyar társadalom kis híján – mert nem sokon múlott – azt a politikai erőt teszi közvetlenül, kicsivel lemaradva második erővé, azt az SZDSZ-t, a Szabad Demokraták Szövetségét, amely Tardos Márton 64-es szereplése óta valójában szépen leírható ívben, folyamatosan szervezi annak a feltételeit, hogyan juttathatnák a magyar társadalom legalapvetőbb vagyontárgyait, értékmezőit minél olcsóbban – ha lehetséges, ingyen az Újabb birodalom, az 1989-90-től minket függésben tartó új birodalom, tehát a neoliberális globálnyik létkaraktere által jellemezhető, a globális hatalomgazdaságként megfogalmazható birodalom tulajdonába. Tehát megint csak ugyanoda kanyarodunk vissza, hogy állandóan jelen vannak a világparazita, a kifosztó világerő képviselői a magyar társadalomban, időnként egyébként rendkívül tekintélyes, nagy tudású személyeknek, és rendkívül vonzó (lásd SZDSZ-) szervezeteknek és intézményeknek álcázva. Tehát ez az egyik hatás.
A másik, és nyilván a mi szemszögünkből a legfontosabb, és egyúttal a legszomorúbb is: a magyar társadalom ebben az időszakban újra, rendre képtelennek bizonyult arra, hogy felismerje e folyamat lényegét. Nem véletlen egyébként, hogy ezeknek a “high-tech” vadászgépeknek a legfontosabb elektronikai eleme az ellenség-barát felismerő rendszer. Az ember fel sem tudja fogni, micsoda iszonyatos összegekbe kerülnek ezek a pusztító hadászati repülőgépek, olyanok is vannak, amelyeknek egymilliárd dollár darabja. Legyen ez is metafora számunkra, hogy egy ilyen iszonyatos értékű gépnek, mondjuk a teljes értékének az egyharmadát a
hardverben egy öklömnyi elektronika teszi ki, amely felismeri, hogy ez a valami most ellenség vagy barát. Azt hiszem, a magyar nemzet, mint közösség is elszánhatná már magát arra, hogy befektessen azokba az intézményekbe, tudásokba, amelyek segíthetik őt!
Abba legfőképp, hogy létrehozzák a hardverét, meg a szoftverét is azoknak a barát-ellenség felismerő rendszereknek, amelyek talán ezt a végzetes védtelenségét a magyar társadalomnak, az arra való képességét, hogy felismerje, ki a barát és ki az ellenség, kicsit javítják. Tehát, hogy szép lassan – bár azért jobb lenne gyorsabban -, de véget tudjunk vetni annak a folyamatnak, ahol sorra, rendre barátként üdvözli párás szemmel a magyar társadalom a halálos ellenségeit, illetve gyanakvással, berzenkedéssel szemléli azokat, akik mindössze segíteni szeretnének rajta, vagy éppen megmenteni szeretnék. Ennek a részben intellektuális, részben spirituális átalakulási folyamatnak mindenképpen végbe kell mennie, nagy valószínűséggel ez csak olyan megtisztulási folyamat keretében lehetséges, amely reményeink szerint az előttünk álló néhány kritikus évben mindenféleképpen megvalósul. Arról a nemzetstratégiáról. amelyiket létre kellene hoznunk annak érdekében, hogy erről a most már végzetesnek tűnő pusztulási lejtőről valamilyen módon visszafordulhassunk, a következőt mondhatjuk.
Minden ilyen nemzetstratégia két fontos elemből áll, Nem véletlenül használjuk sokszor az orvosi terminológiát – diagnózis és terápia — ezzel kapcsolatban, de való igaz, először el kell beszélnünk azt a helyzetet. amelyikben vagyunk, kendőzetlen nyíltsággal és valóban őszintén, mert ugye, ha itt is hazugság és félelem vezet bennünket, ha azzal sem merünk szembesülni, milyen helyzetben vagyunk, és egy félreértett talapzatra próbálunk építkezni, akkor értelemszerűen újabb kudarcoknak tesszük ki magunkat. Legalább ilyen kényes és bonyolult folyamat az előzetes megbeszélés. Valamilyen értelemben létre kell hozni azokat a közösségi intézményeket, beszélgetőhálózatokat, amelyek lehetővé teszik, hogy nagyon-nagyon őszintén szembesülni tudjunk azzal akármennyire is fájdalmas, de ez akkor is így van és lesz -, hogy egy ilyen nemzetstratégia is nagyon eltérő módon fogja érinteni az embereket.
Eltérő módon kér áldozatokat különböző személyektől, emberi csoportoktól, közösségektől, és némileg eltérő lesz vagy lehet – ezt nem tudhatjuk még pontosan, ezért kell megbeszélni – a hozadékokból való részesedés is. Tehát az, hogy itt majd valami mindenki számára megnyugtató egyenlőséget tudunk létrehozni, a naiv és rendkívül veszélyes vágyálom. Nagyon eltérő lesz a szerkezete a meghozott áldozatoknak is, és az abból való mármint az átalakulási folyamatok hozadékából való – részesedés is. Megannyi konfliktus, súrlódás fogja jellemezni ezeket a folyamatokat, jobb, ha erre felkészülünk. Ez nem lehet másféleképpen, ilyen az emberi társadalmak, az emberi létezés belső természete, az egész emberi történelem alapvetően pontosan erről szól. Nem kell megijedni a vitától és a konfliktusoktól, minden emberi közösségen belül mindig voltak, vannak és lesznek súrlódások. amelyektől félni nem kell. Még egyszer mondom: az a hazugság és a félelem összekapcsolása, ha megpróbáljuk eltagadni, meghamisítani
ezeknek a konfliktusoknak akár a létezését. akár a valóságos természetét, és nem merjük felszínre hozni ezeket a valóban létező konfliktusokat. Egy nemzetstratégia tehát alapvetően két fontos elemre épül: a. felismerésekre, annak a helyzetnek az azonosítására, elbeszélésére, amelyikben vagyunk, és annak a megbeszélésére, hogy amikor majd elkezdünk közösen, hosszú távon, összehangoltan cselekedni, akkor ez hogyan fogja érinteni az egyes személyeket, illetve az egyes társadalmi közösségeket.
Mielőtt azonban rátérnék ennek a nemzetstratégiának néhány fontos mozzanatára, van két nagyon-nagyon lényeges és viszonylag gyakorlatias előfeltétele annak, hogy a nemzet lelkileg és erkölcsileg abba az állapotba kerüljön, hogy képes legyen mind az elbeszélhetőség, mind a megbeszélhetőség feltételeinek létrehozására. Ez a két dolog ráadásul szorosan összekapcsolódik. Az egyik: annak a kimondása, hogy a választások utáni új kormánynak – mert ez most nyilván mindenképpen cezúrát jelent – létrejöttét követően az első feladata az kell legyen, hogy azonnali hatállyal valamiféle moratóriumot rendeljen el. Vagyis fel kell függesztenie annak az iszonyatos erőforrás-szivattyúnak a működését, amely részben kamatok formájában a felhalmozódó gigantikus adósságok miatt, részben pedig az itt tevékenykedő multinacionális vállalatok profitjaként kifosztja az országot. Olyan haszon itt-tartásáról van szó, amelyet az itt élők termelnek meg, de teljes egészében kimegy az országból. Ezt tehát azonnali hatállyal fel kell függeszteni. és persze, azonnal be kell jelenteni a tárgyalásokat. És nem egyoldalú bejelentés tehát, hanem a másik oldallal azonnali tárgyalásokat kezdeményezünk annak érdekében, hogy ennek a pusztító erőforrás-szivattyúnak, amely ebben a formájában most már a magyar társadalom fiziológiai terhelhetőségének a legvégső határait teszteli – ahogy mondani szokták -, átmenetileg jelentősen enyhítsük az elszívó hatását. Hogy pontosan mennyire, meg milyen hosszú időre, ez természetesen már a tárgyalások függvénye.
Ez első hallásra nagyon utópisztikusnak hangzik, bár tegyük hozzá, ennél utópisztikusabb csak az a gondolat, amelyik úgy véli, hogy e nélkül is van megoldása ennek a helyzetnek, mert nekem meggyőződésem, hogy nincs. Tehát, bármennyire is utópisztikus, de hozzá kell tenni, hogy ez akár egy üzleti ajánlat is lehetne a globális üzleti köröknek. Az üzleti ajánlat lényege pedig az, ha hajlamosnak mutatkoznak arra, hogy legalább némileg csökkentsék ezeknek az erőforrás-szivattyúknak az intenzitását mondjuk az előttünk álló évtizedre. Ez lehetővé teheti számukra, hogy hosszú távon is stabilan működtessék ezeket az igaz, némileg alacsonyabb intenzitással dolgozó, de azért számukra még mindig csinos hasznot hozó erőforrás-szivattyúkat. Ha viszont nem mutatkoznak késznek ilyen tárgyalásra, teljesen visszautasítják a lehetőségét is annak. hogy újratárgyaljuk ezeket a folyamatokat, akkor – ahogy említettem, a magyar társadalom terhelhetőségének legvégső fiziológiai határainál tartunk – majdnem bizonyosra vehető, hogy néhány éven belül a magyar társadalom a sző szoros
értelmében fizikailag összeroskad. És ezzel nemcsak az következik be, hogy teljesen elvesztik ezt a jövedelemforrásukat mert ugye most még csak azt kérnénk, hogy ezeknek az extraprofitoknak egy részéről mondjanak le -, hanem, hogy teljes mértékben elvesztik az összes lehetséges profitot, amelyet Magyarországról kivonhatnak. Reméljük, ez nem következik be, de a veszélye ma is nagy, és folyamatosan növekszik. Akár még arra is fel kell készülniük: nemcsak hogy erőforrásokat nem tudnak innen kivonni, hanem nekik kell ide erőforrást befektetniük – mert olyan anarchia, illetve kaotikus folyamatok alakulhatnak ki, hogy az elemi rendfenntartás is nekik kerül többleterőforrásokba. Tehát, a jelenlegi plusz 25 milliárd euró helyett kb. ennyi, amennyit évente kivonnak innen profitként mondjuk mínusz 5 milliárd lesz, vagyis nekik kell befektetniük kb. 5 milliárdot abba, hogy elemi szinten megfékezzék az anarchiának és a káosznak azt a már végzetesen gyorsuló örvényét, amely láttuk, ugye. a volt Jugoszláviában – egy konszolidáltnak látszó országban is pillanatok alatt iszonyú körülményeket alakíthat ki. Adja a jóisten, hogy ez ne következzen be se Magyarországon, se a térség más országaiban, de hogy a veszélye már ma is rendkívül nagy mindennek, és rohamosan növekedni fog a következő években, az tény.
Mindez reményeink szerint arra kell késztesse ezt a globális hatalmi rendszert, hogy legalábbis fontolóra vegye ezt a lehetőséget. Ezzel szorosan összekapcsolódik a másik mozzanat, amely pedig a sokat emlegetett számonkérés problémája. Tudomásul kell venni, hogy a kettő szorosan, elválaszthatatlanul összekapcsolódik, mert bármilyen engedményeket is tesz az a globális hatalom, a magyar társadalomnak még akkor is óriási áldozatokra lesz szüksége ahhoz, hogy erről a rendkívül mély társadalmi, gazdasági és persze lelki, erkölcsi és szellemi értelemben vett lerombolódási, pusztulási lejtőről visszaforduljon. A magyar társadalomtól azonban, amely még egyszer mondom, fiziológiai teljesítőképességének legvégső határainál tart, újabb áldozatokat nem lehet anélkül kérni, hogy legalább ne lássa drámai fejlemények keretében, mondjuk az elmúlt 30-35 évre visszamenőleg, hogy személy szerint kik és mely intézmények, szervezetek okozták ezt a szörnyű állapotot. Tehát, nemcsak, hogy újabb áldozatokat nem lehet kérni e nélkül. hanem egészen bizonyosan a jelenlegi áldozatok meghozatalára sem lesz képes a társadalom.
És bizonyos értelemben véve a globális hatalmi tényezőkkel is meg lehet és meg kell értetni, hogy a két dolog elválaszthatatlanul összekapcsolódik egymással. Tehát, az a drámai folyamat, amelyikben újra kívánjuk tárgyalni az alapvető feltételeit a globális birodalommal való erőforrás-alkunknak. szorosan összefügg azzal, hogy a magyar társadalom számára világosan fel kell vázolni, mi is történt itt az elmúlt kb. 38 évben. És ez döntő fontosságú, hogy nemcsak az elmúlt nyolc évvel kell elszámolni! A 70-es évek elején kezdődtek el ugyanis, részben éppen a 68-as gazdasági mechanizmus
hatására azok az eladósodási folyamatok, adósságcsapdába vitték a magyar társadalmat. amelyek aztán ebbe a végzetes Ennek jellemzésére csak egy zárójeles megjegyzés: mai áron legfeljebb 12 milliárd dollár volt az az összeg, amelyet többleterőforrásként bevontunk a 70-es években. Mégis, mai áron ezért a 12 milliárd dollárért csak kamatként 170 milliárd dollárt fizettünk ki, az adósságunk pedig 100 milliárd dollárral több. ami azt jelenti, hogy ezért a 12 milliárd dollárért eddig 270 milliárd dollárt fizettünk ki.
De ha semmit nem változtatunk ezen, a java még csak most jön. mert ezeknek a folyamatoknak éppen ez a kumulatív természete. vagyis a hólabdaeffektus. ahogy mondani szokták: gurul lefelé a lejtőn egyre nagyobb sebességgel, és újabb hótömegeket szed magára ez a hólabda, ez a lavinák természete. Tehát, ennek mindenféleképpen határt kell szabni, mert már ma is rendkívül romboló, néhány éven belül pedig már olyan szintű lehet a romboló hatása, hogy azért kell megfontolásra intenie a világ urait, mert már ő magukat is rendkívül kényelmetlenül érintheti. A két alapvető előfeltétele tehát a nemzetstratégia működésbe lépésének ez a két mozzanat: az erőforrásalku átalakítása, újratárgyalása és a számonkérés.
A saját nevemben is Úgy szoktam mondani, hogy hajlott koromból és “rovott” múltamból eredően elég vaskos dosszié az életrajzom; valóban sok mindenen átmentem én magam is. Kétszer négy évig részben országgyűlési képviselő, részben pedig politikai államtitkár voltam az Antall-kormányban is, és az Orbán-kormányban is. Tehát, én is állok elébe annak, és magam is szeretném tudni egy ilyen vizsgálatnak az eredményét az elmúlt 37 évre visszamenőleg – és nagyon remélem, hogy a kollégáim is, hogy hol követtünk el hibákat, vagy ne adj’ isten, bűnöket. Én reménykedem abban, hogy számomra nem túlságosan durva elmarasztalással jár majd mindez, de állok elébe. Az én lelkem is – és még egyszer mondom, nagyon remélem, hogy az összes mostani és régi kollégám lelke is megkönnyebbülne és megtisztulhatna attól, ha végre a nemzet ítélőszéke előtt szembesülhetnénk azzal, hogy személy szerint kit milyen felelősség terhel az elmúlt 37 év iszonyú tragédiáiért. Hogy ki. mikor, hogyan hajtotta végre azokat a parancsokat, amelyeket liberalizálásként, deregulálásként, privatizálásként emleget ez a világparazita. Azt a parancsrendszert, amit ez a globális gazdasághatalmi struktúra az elmúlt húsz évben mint ahogy elnevezték: washingtoni konszenzus hirdetett. Abban teljes egyetértés van a világ urai között, hogy minden lokalitás, mint amilyen Magyarország is, számára az egyetlen követendő magatartás az, ha társadalmi, gazdasági értelemben liberalizál.
Ezt senkinek nem kell magyarázni. A dereguláció azt jelenti, hogy ne legyen semmiféle szabályozás, tehát a tőke a profit érdekeinek megfelelően tulajdonképpen azt tehessen, amit akar. A privatizáció pedig azt, hogy ami még nincs a globális gazdasághatalom birodalmának tulajdonában – mert még a közösség tulajdonában van , azt lehetőség szerint minél gyorsabban az ő tulajdonába kell adni. Ez metafora, mint minden a világon. Mi, magyarok még azt is, hogy meg tudunk-e valamit csinálni, úgy fejezzük ki, hogy “kép”. “képes vagy valamit megtenni”. Tehát él-e
benned az a kép’? Felépítetted-e a lelked legmélyebb szerkezeteiben azt a metaforarendszert, amelyikkel pontosan látod – mert látó emberek vagyunk, 3000 év óta legalább, szakrális nemzet, amelyik belülről, a lelkével látja a teremtés folyamatait. Tehát mindennél fontosabb, hogy ezekben a történeti szembesülési, megtisztulási folyamatokban a magyar nemzet mint egységes közösség legyen képes újra ráismerni önmagára. Ha ez nem történik meg, ha ezen a döntő fontosságú és kritikus lélektani mozzanaton nem tud keresztülmenni a társadalom, nem képes átélni ezt a megtisztító drámát, akkor elvesztünk. Természetesen, amikor mi, ki tudja hány százan, akik kormányzati szerepkörben voltunk az elmúlt 37 évben, odakerülünk a nemzet ítélőszéke elé, a nemzet nemcsak felettünk ítél önmaga felett is.
Mert, ha úgy tetszik, az áldozat is felelős annyiban, ha nagyon hosszú időn keresztül hagyja, hogy olyan erők uralkodjanak felette – megint csak utalok a hazugság és a félelem összekapcsolódására , amelyek folyamatosan egyre inkább elpusztítással fenyegetik, ő pedig nemcsak hagyja ezt, hanem bizonyos értelemben behódol, és szolgálja is azokat az erőket. Magának a nemzetnek mint közösségnek is el kell tudnia számolni ezekkel a rendkívül súlyos lelki torzulásokkal és roncsolódási folyamatokkal. Azt hiszem, mindnyájunknak reménykednünk kell, és reménykedünk is abban, hogy ez az a pont, amikor a fiziológia és a lelki terhelhetőség végső határaihoz érkezik a magyar társadalom, és minden külső és belső főszereplő egyre inkább tisztában lesz ezzel a sajátos összefüggéssel, ahogy az idő előre halad. És akkor valóban, csak néhány mondatban magáról a nemzetstratégiáról! Ebben a nemzetstratégiában végre bátran fel kell tudnunk sorolni a nemzet legfontosabb újrateremtési folyamatait.
Ahogy említettem, nagyon leegyszerűsítve, lelki, erkölcsi, szellemi szinten zajlik a leglényegesebb újrateremtési folyamat, aztán jön a fizikai test, tehát a népesedéssel és egészséggel megragadható fizikai test újratermelése, és végül a gazdaság, az anyagi test újrateremtése. Ebből kell tudnunk azonosítani a döntő fontosságú mozzanatokat. És ebből a felsorolásból, azt hiszem, logikusan látszik, hogy a legelső, legfontosabb dolog a magyar társadalom lelkiállapotának helyreállítása. Ki kell törnünk a hazugságnak és a félelemnek ebből a megbénító mozzanatából, bármi történik is, és bármi áron. Ez a legelső aktus, és ez okoz mindnyájunk számára szenvedést, hogy takarásban van még előttünk, a Szentírással szólva “csak tükör által homályosan” – ám reményeink szerint nemsokára majd “színről színre is” látjuk ezeket az összefüggéseket, amelyek esélyt adnak arra, hogy ebből a végzetes lelkiállapotból, a hazugság és a félelem bénító köreiből kikeveredjünk, és végre azzal szembesüljünk, ami van. Tehát, le kell tudni írni, hogy lelkileg, erkölcsileg, szellemileg miféle rombolódási folyamatokon mentünk keresztül, illetve le kell tudni írni, hogy milyen intézményes változtatásokra van szükség ahhoz, hogy ez megváltozzon. Ha szabad nemzetnek gondoljuk magunkat, akkor feltételeznünk kell, hogy igenis, szabadságunkban áll
létrehozni, és ha szükséges, időről időre átalakítani azokat a szervezeti formákat, azokat az uralmi, hatalmi intézményeket, amelyek segíthetik a magyar társadalmat abban, hogy lelkileg, erkölcsileg, szellemileg magára találjon. Klebelsberg Kunó Úgy fogalmazott ott, a Trianon utáni, azt hiszem, hasonlóan, vagy bizonyos értelemben véve még tragikusabb helyzetben lévő Magyarországon, hogy mivel Nemzetvédelmi Minisztériumunk nincs ugye a hadseregünket is lényegében felszámolták -, ezért innentől kezdve az oktatás és kultúra lesz a Nemzetvédelmi Minisztérium. Azt hiszem, ennél pontosabban nem is lehetne megfogalmazni a lényeget. Újra ugyanebben a helyzetben vagyunk, a Nemzetvédelmi Minisztériumnak döntően éppen az oktatással és kultúrával foglalkozó minisztériumnak kell lennie. Létre kell hozni tehát azokat a feltételeket, ahol a magyar társadalom végre valóban szabadon, nemzetként, egységes nemzeti közösségként gondolkodhat el önmagáról és a világhoz való viszonyáról. Ha ez a szabadság létrejön, akkor a legelső és legkényesebb kérdés birodalmi függőségünk megbeszélése, annak a ténynek figyelembevétele, hogy – még egyszer, a legelső és legfontosabb kérdés – a kezünkbe vegyük a saját lelki, szellemi és erkölcsi feltételeinket körülvevő intézményi és szervezeti rendszert.
Az a rendkívüli nehézség ebben, beleértve természetesen az egész médiarendszert is, az egész belső nyilvánosságot, az egész diskurzusteret, hogy iszonyatos konfliktusokra számíthatunk. Aligha véletlen, hogy a globális véleményhatalom elsősorban ezt a szférát szállta meg. Hiszen a Bábel-torony legendájából pontosan tudjuk, hogy aki el akar veszejteni egy emberi közösséget, annak elég, ha összezavarja annak nyelvét, és utána nyert ügye van, mert ha egy közösség önmagával sem képes szóba állni, akkor nyilván korlátlanul kifosztható. Tehát, éppen ezért, először – ha úgy tetszik – nyelvi beszédközösségünket kell helyreállítani, és bizony itt nagyon komoly konfliktusokra kell számítani. Iszonyatos erejű profitérdekek és még ennél is nagyobb hatalmi érdekek fűződnek ahhoz, hogy a magyar társadalom ne legyen képes visszaszerezni a szellemi, erkölcsi önállóságát. De nekünk mindenáron – és itt szeretném ezt a szót megnyomni, minden rendelkezésünkre álló eszközzel vissza kell szereznünk ezt a szellemi és erkölcsi önállóságot.
Ez tehát, az első lépés. Ha ezt visszaszereztük, ha a diskurzusterünkbe végre arról és úgy lehet beszélni, ami ahhoz szükséges, hogy ez a nemzet a pusztulási lejtőről visszaforduljon, akkor a legelső, amit el kell beszélnünk, a legkényesebb kérdés, azaz, hogy megint birodalmi függésben élünk. Tehát szó sincs szabadságról, demokráciáról és hasonlókról, ez bizony az eddigieknél is kíméletlenebb diktatúra és kifosztás. Hogy aztán ezt meg lehet-e azonnal változtatni? Ez másik kérdés, de először ennek a kimondása és rögzítése döntő fontosságú a magyar társadalom számára, hiszen csak akkor nyílik esélye arra, hogy azért mégiscsak önálló alanyként próbáljon tenni valamit ebben az alkuban. Az, hogy Magyarország még létezik az elmúlt ötszáz év birodalmi függései ellenérv, arra utal, hogy ez nem lehetetlen feladat. Ha ugyanis az lett volna, akkor nagyjából a XVI., de maximum a XVII. század végén Magyarország teljes mértékben megszűnt volna létezni. Ez azonban nem történt meg, és ez arra utal, hogy a legszélsőségesebb történelmi
körülmények között is van mozgástér, amely tehát soha nem nulla. Az egyébként talán az egyik legsötétebb és legpusztítóbb hazugság, hogy “de hát nincsen mozgástér, nincs mit tenni”, mert ilyen soha nincs. A teremtés legbelső logikájából következik, hogy soha nincs olyan helyzet, ahol nulla a mozgástér. Most is van, természetesen, csak mind a globális véleményhatalom, mind a kollaboráns belső oligarchiák állandóan azt sugallják, hogy “nincs mit tenni, sőt legjobb, ha erről nem is beszélünk, szigorúan tilos is beszélni, mert már azzal is komoly veszélynek tesszük ki magunkat, ha egyáltalán elkezdünk beszélni”. Ezek rendkívül pusztító hazugságok, és a legpusztítóbb természetesen az lenne, ha a magyar társadalom végleg magáévá is tenné őket. Sejti, hogy ezek hazugságok, de azért alapvetően beivódtak, beevődtek az életének olyan elemi szintű döntéseibe is, amelyek aztán sorra-rendre tovább mérgezik őt magát, és sokszor talán már nem is tudjuk, valójában ugyanez mérgez. ahogy József Attila hja: “Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, / a meg nem gondolt gondolat.” Valóban, a tragédia végső forrása a “meg nem gondolt gondolat”. És az “meg nem gondolt gondolat”, amikor tudjuk, mi történik velünk, mégis igyekszünk úgy tenni és azt játszani, hogy semmiről sem tudunk, ahogy Cseh Tamás énekli, már a 70-es évek végén. Végzetes következményekkel járhat, ha az előttünk álló kritikus évek során is azt játsszuk, hogy semmiről sem tudunk, holott valójában mindenről tudunk. Tehát a második mozzanat ennek a birodalmi függésnek a bátor kimondása és az egyezkedés.
Annak a kimondása, hogy rendben van, tudomásul vesszük, hogy itt függési rendszer van, és hogy a teljes önállóság visszaszerzése nemcsak hogy nem lehetséges, de nem is nagyon értelmezhető. De úgy gondoljuk, nagyon messzire mentünk el az önfeladásban, és ezért bizony bármilyen kínkeserves lesz számunkra is, meg a tárgyalópartnerünk számára is, valamennyire vissza kell ebből jönnünk. Ha ennek a feltételei létrejöttek – megvannak azok a többleterőforrások -, akkor tulajdonképpen visszavettük a nemzet anyagi és szimbolikus erőforrásainak jelentős részét. Azért mondom, hogy itt nemcsak anyagi, hanem rendkívüli erejű és jelentőségű szimbolikus erőforrásokról van szó. A második feladat itt nyílik tehát, és ez nyitja meg a teret arra, hogy a nemzet végre hozzájusson azokhoz az anyagi és emberi szimbolikus többleterőforrásokhoz, amelyek kapcsán utána döntenünk kell az összes többiről.
Fontos tehát a külső és a belső természetünk, a natúra és a kultúra helyreállítása. El kell készítenünk a leltárt, és azonosítanunk az emberi lét legalapvetőbb külső és belső feltételrendszereiben végbement pusztulási folyamatokat. Nézzük meg, hol milyen súlyos vagyonvesztések történtek, hol a legsúlyosabb a helyzet, hol kell többlet anyagi ás szimbolikus javakkal beavatkozni annak érdekében, hogy elindulhassanak az öngyógyító folyamatok. Mert a dolognak pontosan az a lényege, hogy ha egyszer megfordítottuk ezt a lefelé tartó, lefelé mutató, öngerjesztő pusztulási lejtőre vivő spirált, és elindulunk felfelé, akkor bizony – és ez legyen egy nagyon simogató felismerése a teremtés csodálatos
természetének – ezek a folyamatok fordítva fognak működni. Tehát öngyógyító, önmegerősítő és öngerjesztő módon. A nemzet erőforrásainak és vagyonának a felépülése megy végbe, esetleg egyre gyorsuló ütemben, mert, ha lefelé is egyre gyorsuló ütemben megy, így kell lennie most is. Tehát az egyre több biztató jel, az egyre több remény stabilabbá teszi a lelki, erkölcsi és szellemi talapzatunkat, amelyről elrugaszkodva egyre több fizikai és anyagi jószágtömeget tudunk létrehozni, amely megnyugtatóan hat, és segíti az újrateremtési folyamatainkat is, újabb lelki energiákat ad és így tovább.
Mernünk kell tehát hinni abban, hogy igenis léteznek ilyen folyamatok, e nélkül egyébként azok a gazdasági csodák Németországban meg Japánban a második világháború után, természetesen létre sem jöhettek volna, és egyenesen értelmezhetetlenek lettek volna. Tehát ez igenis létezik, és azért is hihetünk benne. mert minderről közvetlenül meggyőződhettek az akkori generációk. És ha elkezdődik, akkor bizonyos értelemben véve már a kisebb emberi közösségek önértelmezési logikájából is következik, hogy mit és hogyan kell építeni, mikor és hogyan kell mondjuk, a népesedési egyensúly helyreállítását, az egészségfolyamatok egyensúlyának, az egész nyugdíjrendszer egyensúlyának a létrehozását – elkezdeni. Vagy, hogy a természeti javakat, földet, vizet, levegőt hogyan értékeljük, és a kisebbnagyobb emberi közösségek egymással való együttműködését hogyan szervezzük annak érdekében, hogy ezeknek a megóvása és gazdagítása a lehető legteljesebb legyen. Azt hiszem, ma elsősorban nem az a feladatunk noha nagyon sokat kell ezen gondolkodni -, hogy minél részletesebb és pontosabb kottáját adjuk meg annak, hogy ez a nemzetstratégia miképp fog működni, hanem az, hogy felszabadítsuk azokat az egyéni és közösségi erőforrásokat, talentumokat, képességeket, készségeket, tudásokat, amelyek ma is itt vannak bennünk, csak nem merjük elhinni, hogy léteznek. És ha ezeknek a felszabadítása elindul, akkor a magyar nemzet kisebb-nagyobb közösségei nem is merik elhinni, milyen elképesztő erőket, szakrális erőket szabadítanak fel ezek a folyamatok. Hinnünk kell tehát abban, hogy ennek a bekövetkezése ugyanolyan karnyújtásnyira van, mint persze a rendkívül végzetes bukás esélye is.
Az előttünk álló évtized valószínűleg rendkívül kényes és minden bizonnyal, mondjuk az 50-es évek óta az egyik legveszélyesebb szakasza lesz majd a magyar társadalom történetének. De éppen az eddigiekben vázlatosan felidézett történelmi mozzanatoknak kell megtanítaniuk bennünket arra, hogy ez a kritikus pont igenis elérkezett. Nincs tehát tovább hova hátrálnunk, és nincs tovább mentség a cselekvésképtelenségre. Legfeljebb magyarázat adódna, de már az sem sokáig. Én örömmel tapasztalom, és ez bizonyos értelemben véve talán lehet zárszó is, hogy az utóbbi egy-két évben elképesztő erővel törnek elő a magyar társadalom, a szakrális magyar nemzet eddig
részben talán nem létezőnek vagy lefojtottnak, mozgósíthatatlannak vélt erőforrásai. És ezek az erőforrások gyakorlatilag emberi szeretetközösségekbe szerveződve – megint csak a szer-előtag… – máris elkezdték ezeknek az öngerjesztő, nemzeti önépítő folyamatoknak a megalapozását. Hinnünk kell abban, hogy a választásokon a magyar társadalom bölcs döntéseket hoz, és esélyt ad azoknak a politikai erőknek, amelyek talán nem fogják félreérteni ezt a helyzetet. Valóban felismerik, hogy ritkán adódik – egy évszázadon át legfeljebb egyszer-kétszer – egy nemzet számára, hogy egy nagyon veszélyes, kockázatoktól és mellékhatásoktól hemzsegő térben mégiscsak megtalálja azt a nagyon keskeny, de biztató ösvényt, amelyik erről a pusztulási lejtőről végre nemzeti felemelkedésünk útjára vihet minket. J. I.: Melyek azok a konkrét, megfogalmazható gazdasági folyamatok, dramaturgiai pontok, amelyek tükrözik ezt a rablóprivatizációt, és most nemcsak 1989-90-re vagy 91re gondolok, hanem inkább úgy kérdezem: mikor kezdődik cl? Kérlek, hogy konkrét számadatokkal szembesíts bennünket! B. L.: A kezdetet talán a 78 és 82 közötti időszakra lehetne tenni. Ez azért nagyon fontos határkő – noha a magyar társadalom emlékezetében talán nem is nagyon él, semleges, érdektelen időszaknak véli -, mert 78-ra Magyarország relatíve a világ legeladósodottabb országai közé kerül. 78 és 82 között végig a világ 3. vagy 5. legeladósodottabb országa vagyunk. Jellemző, hogy már 25% felett is rendkívül veszélyes az adósságszolgálati ráta. 1978-ban Magyarország adósságszolgálati rátája már 46%-os amit mondjuk a tankönyvek akkor már nem is tudtak volna értelmezni -, majd 1982-ben felmegy hatvanvalahány százalékra. 1982-ben Magyarország tehát gazdasági értelemben már úgy működött, mint az a család, amelyiknek teljes havi bevételéből mondjuk a kétharmadot, hatvanvalahány százalékot, azonnal a törlesztésre kell fordítani.
Utána jön a rezsi, amely legalább 30%, és a megmaradt 3-4 vagy maximum 5% teljes havi bevételből kellene megélni! Körülbelül ebben a helyzetben voltunk, gyakorlatilag az állandó teljes összeomlás közvetlen közelében, már 1982-ben. Na most, ezzel a folyamattal teljesen világossá vált, hogy az adósságcsapda tökéletesen működött, és elérte a célját. Magyarország teljesen függő helyzetbe került, ez volt a cél. Az egyik döntő felelősség megállapítása pontosan erre a korszakra vonatkozik. Valamikor 70-72 táján születtek meg azok a döntések, amelyek aztán megalapozták ezt a rendkívül gyors eladósodási folyamatot. itt kezdődik tehát, 1982-ben azzal, hogy Magyarország a szovjet birodalom tiltakozása ellenére be kell lépjen a Valutaalapba. Ez egyértelműen jelzi, hogy hiába tiltakozik már a szovjet, hiszen primitíven szólva nincs már pénze Magyarország visszavásárlására – mert erről van szó. Meg lehetett volna persze tenni, hogy egyoldalúan felfüggesztjük ezeket a törlesztéseket meg a kamatfizetést, csakhogy az azonnal olyan fizikai következményekkel járt volna mondjuk az életszínvonal fél év alatt a felére esett volna vissza -, melyeket akkor már
politikailag egészen bizonyosan nem lehetett vállalni. Ne felejtsük el, Lengyelországban éppen szükségállapot volt. Tehát a szovjet akkor már lehetetlen választás előtt állt: vagy kivásárolja – erre pedig nem lett volna pénze, töredékével sem rendelkezett, valutatartalékokkal stb., ami ehhez kellett volna -, vagy olyan terrort vezet be, amely láthatólag Lengyelországban sem működött, Magyarországon pedig még kevésbé működött volna. Ezzel lényegében kialakul a kettős hatalom. Amivel szembesülnünk kell, az. hogy 1982től Magyarország formálisan ugyan még a szovjet birodalom része, vagy csatlós országa, azaz szovjet birodalmi függésben él, de ténylegesen és tartalmilag már a nyugati globalitás birodalmi rendszerének tagja. Bármilyen különös, hiszen Kádár János még ez után hat évig, látszólag még teljes mértékben a helyén van, és a rendszer alapvető struktúrái szintén léteznek, mégis, innentől kezdve az alapvető társadalmi, gazdasági, politikai döntésekben az eliteknek egy egészen másfajta birodalmi függést kell szolgálniuk.
Néhányszor személyesen is volt alkalmam beszélgetni azzal a Jacques de Larosičre-rel, aki akkor a Valutaalap vezérigazgatója volt, és személyesen is tárgyalt Kádár Jánossal ebben a nagyon kritikus időszakban. Hihetetlenül érdekes adalékok lehetnének azok a beszélgetések, amikor, ha Úgy tetszik, a birodalmi átadás-átvételről tárgyal az a Kádár János, akinek nyilván voltak ezzel kapcsolatos tapasztalatai, hiszen 1956-os moszkvai tárgyalásai is hasonló helyzetben mentek végbe. Minden hasonlat sántít valamilyen értelemben, de azt hiszem, voltak történelmi tapasztalatai, és érdekes lenne azonosítani, hogyan próbálta meg – mert nyilván kísérletet tett rá – ezeket hasznosítani. Azzal kell tehát újra és újra szembesülnünk, hogy innentől kezdve már nem ugyanaz a rendszer. Látszólag persze, a felszínen minden ugyanúgy megy tovább, az egyszerű magyar nem is észleli a változást.
Azt ugyan látja, hogy egyre súlyosabb a helyzet, meg különböző vélt vagy valós információi vannak arról, hogy egyre nehezebb minden, például. ha csak kicsit is, de minden évben csökkennek a reálbérek — de nem nagyon sejti, hogy ténylegesen mi húzódik meg a háttérben. 1984-ben Kádár már egyértelműen a Valutaalap diktátumának engedelmeskedve ad utasítást a grémiumnak, hogy dolgozza ki a társasági törvényt. Magyarán szólva, 82 és 84 között a dolgok eljutnak oda, hogy Kádár János személyesen ad utasítást: kezdjék el kidolgozni a kapitalizmus bevezetését megalapozó törvényeket. És azért nagyon lényeges, mert a hivatalos politológia máig is azt állítja, hogy 1990 márciusáig Magyarországon monolitikus pártállam volt! Nem akarnék megbántani egyetlen politológuskollégát se, de ebből érzékelhető. hogy a főáramlatbeli, tehát az uralkodó politológia tökéletesen alkalmatlannak bizonyult az elmúlt húsz évben arra, hogy nemhogy a lényeget láttassa! – legalább elemi szinten beavassa a magyar társadalmat legalább utólag, ha már akkor nem tudta, merte. akarta -, hogy mi is történt ebben az
egyébként nagyon kritikus időszakban. Ebben a periódusban tehát egyértelműen a Valutaalap, a Világbank és az akkor még nem Világkereskedelmi Szervezetnek, hanem GATT-nak nevezett. szintén világhatalmi pozícióban lévő szerveződés határozta meg a kereskedelmi szerződéseinket. Ott kezdődik tehát a nyugati országokkal való kereskedelmi liberalizálás, amely látszólag aszimmetrikus Magyarország javára, de hogy, hogy nem, mindig az ellenkezője keveredik ki belőle.
Ők több szabadságot adnak a mi exportunknak, mint mi az ő exportjuknak, mégis a mi kereskedelmi mérlegünk romlik hihetetlen gyorsasággal ebben az időszakban. Látszik tehát, hogy elkezdődik Magyarország birtokba vétele, elsősorban akkor még kereskedelmi szinten, majd amikor létrejön a társasági törvény, akkor következik a döntő elem a tőke szintjén. Tehát először a kereskedelem szintjén – az adósság, a kifosztás szivattyúi, amelyek már régóta működtek , majd belép a kereskedelmi liberalizáció szivattyúja, és végül a mindent eldöntő tény: a tőkemozgások liberalizációja. Magyarország kifosztása, kirablása és felszámolása tehát vagyoni értelemben azzal veszi kezdetét, amikor létrejönnek az új tőkés berendezkedés tulajdonviszonyait rendező törvények. Ezeknek az előkészítése 84-től már nagyüzemben zajlik. Kádár János személyes felkérésére folyamatosan üléseznek azok a reformbizottságok, amelyek 84-től készítik elő ezeket a folyamatokat. Aztán 87 végétől, 88 elejétől elkezdik be is nyújtani parlamentnek azokat a törvényeket, amelyek már konkrétan a kapitalizmus bevezetését teszik lehetővé. De ami ennél is sokkal lényegesebb: megkezdődik a különböző elitcsoportok átmentése, ahogyan mi nevezzük ők azonban egyáltalán nem átmentésnek, hanem természetes áthelyeződésnek vélték.
Ez a mi szemszögünkből látszik így, de ők egy pillanatig nem gondolták komolyan. A szovjet birodalommal kollaboráló társadalmi, gazdasági, politikai elit azonnal észlelte, és a nyugati globalitás birodalma is észlelte, hogy ugyan miért kellene új eliteket találni? Hát ezek már az elmúlt negyven évben bizonyítottak, ráadásul a 70-es-80-as években a nyugati kapcsolatokat is nagyon szépen kiépítették! Tehát a Nyugatnak is garanciái voltak arról, hogy ezek kiváló kollaboránsok. Tehát a rendszerváltó eliteknek a gyermekded megközelítési módjai, hogy “ezeket majd biztos elcsapják”. meg “mi majd teljesen leváltjuk” stb., mulatságos elképzelések voltak, mert mire ezek az új elitek felocsúdtak – mondjuk 87-től kezdve -, addigra már régesrégen minden alapvető döntést meghoztak. Ez a különös, hogy máig sem látja sem a magyar társadalom, de még az elitek sem, hogy mondjuk amikor Lakitelken meg utána, 88-ban az első pártcsírák megjelentek, addigra réges-régen el is dőlt minden. Tehát 82 és 84 között már a készre szerelés időszaka zajlik, gyakorlatilag személyekre lebontva, hogy például a pártvagyont meg a KISZ-vagyont ki, hogyan fogja
kiszivattyúzni ezekből a rendszerekből; hová viszi át; hogy hozzák létre azokat az átmeneti vállalatformákat; hogyan fosztják ki a félig állami. félig magánkézben lévő vállalatokat. Hogyan szivattyúzzák ki, és hogyan viszik át teljesen személyes magántulajdonba azt a több ezer milliárd, vagy már mai áron, több tízezer milliárd forintban mérhető állami vagyont, amelyet iszonyú erőfeszítésekkel az előző negyven év, éppen a bolsevik kifosztás negyven éve alatt valóban vérrel-verítékkel hozott létre az egész magyar társadalom. Hogyan fogják az ezt a vagyontömeget létrehozók kárára és kifosztására üzemeltetni ezeket a vagyondarabokat.
Még egyszer mondom: nemcsak hogy mindmáig nem ismerjük az egész döntési mechanizmust, hanem valójában a hivatalos elbeszélési mód nem is engedi meg, hogy feltételezzük: ilyen háttéralkuk léteztek. Gyűlöletbeszédnek, összeesküvés-elméletnek minősíti, vagy nevetség tárgyává teszi és kigúnyolja azokat, akik ezt feltételezik, vagy pedig megbélyegzi, és azt mondja: e mögött biztosan kódolt antiszemitizmus van. Ismerjük ezeket a jelzőket, amelyekkel vagy nevetség tárgyává teszik azokat, akik a nemzet alapvető pusztulási folyamatait legalább szeretnék megérteni. vagy a megbélyegzésekkel teljesen kizárják őket a diskurzustérből, illetve elérik, hogy saját magát zárja ki az, aki egyáltalán ezeket előszedi. Azt kell tehát látnunk. hogy 87-re-88-ra törvényi szinten is mindent előkészítenek. és innentől kezdve azt a – mai áron akárhogy is nézzük, mindenképpen – több tízezer milliárd forintnyi vagyont elkezdik kiszívni. Most végeztek egy hivatalos becslést, amely 40 000 milliárd forintra hozza ki a jelenlegi állami tulajdont is. Itt persze sok nyitott kérdés van. mert ebbe a Szent Korona és a Parlament épülete, meg mondjuk. a Vár épülete is benne van. Nagyon érdekes lenne látni, de nem hozzáférhetők azok a mechanizmusok, amelyek segítségével értékbecsléssel beárazzák például a Szent Koronát vagy a Parlament épületét.
Nyilván beárazták, mert annyit azért lehet tudni, hogy ez is benne van az állami tulajdonban lévő vagyontömegben. A mi becsléseink szerint valószínű, hogy ez a 40 000 egy picikét felfelé torzít. 1998-2002 között végeztünk becsléseket, ma kb. olyan 20-25 000 milliárd Ft, tehát nagyjából egy év teljes jövedelmének felel meg a még meglévő állami vagyon, de ez jó esetben is legfeljebb az egyharmada a kiindulópontnak mármint annak, ami egyáltalán akkor az ország területén volt, az, ami ma az ország területén van. Tehát az állami vagyonban mindenféleképpen nagyjából egy olyan 40-50 000 milliárd forintos pusztulás ment végbe. Ennek egy része átment ellenőrizetlenül olyan vagyontárgyakba, amelyeket valóban nem is lehet követni.
Nyilván ez is konspirációs előírás volt, hogy akár tízszer, tizenötször is a legkülönbözőbb irányokba kell szétdobálni ezeket a vagyonokat, hogy egy idő után egyszerűen dokumentálhatatlan legyen az útjuk. A másik része az arányokat is nagyon nehéz megmondani – itt van az országban, magánvagyonokban felhalmozódva. A nagyobbik része tehát fizikailag is elhagyta az országot nyilván valamilyen likvid formában, amely mozgósítható, mert ugye ingatlanokat meg földet nem lehet kivinni.
Ezt a vagyonvesztésünk szempontjából döntő jelentőségű folyamatot, amely 87-től 95-ig játszódik le, és ennek első részét, tehát a 87-től 90 elejéig zajló folyamatokat, szinte egyáltalán nem lehet dokumentálni, mert mindent igyekeztek megtenni – és a jelek szerint sikeresen – annak érdekében, hogy nagyon csekély mértékben lehessen elemi szinten is rekonstruálni, hogy ténylegesen mi történt. Ami lejátszódott, annak a lényege valójában azért mehetett végbe, mert olyan pusztító és hamis ideológiák alapján indoktrinálták a magyar társadalmat, a közgondolkodást, mint amilyen az a szlogen volt, hogy “az állam a legrosszabb tulajdonos”. Igyekeztek tehát azt a – akkor is sejthető volt, de ma már világosan látjuk – pofonegyszerű és végzetesen cinikus folyamatot véghezvinni, hogy szándékosan lerohasztották az állami tulajdont, legyen az termelőtulajdon vagy valamilyen szolgáltatás, aminek következtében eleve az államkasszában maradtak azok az összegek, amelyek aztán szintén más, beazonosíthatatlan célokra voltak vagy lehettek felhasználhatók.
A lerohadás következtében pedig látványosan rá lehetett mutatni arra, hogy “nahát, íme, mennyire rossz az állam”. Ez ma már a fiatal nemzedékek számára talán egyszerűen felfoghatatlan, de 89-90-ben, még részben talán 91-ben is. tehát 2-3 éven keresztül az egész magyar közgondolkodás ilyen bódulati állapotban volt, ahol valóban komolyan hitte. és újra és újra el is mondta rengeteg ember, hogy már abba is belemennénk, hogy ingyen odaadjuk, vagy akár még mi fizessünk nekik, csak vigyék el…! Mert ugye a tőke – pláne a globális tőke – biztos sokkal jobban tudja üzemeltetni.
Az a jelentéktelen apróság. hogy persze üzemelteti ő. de akkor már a te károdra, az nem tűnik fel neked? Hogy veled szemben fogja akkor már üzemeltetni? Nem, egyből látszik, hogy ez az agymosás milyen hihetetlen hatékony és professzionális volt, hogy ezt az aprócska mozzanatot, hogy akkor már nem a tiéd lesz, innentől kezdve veled szemben fogják üzemeltetni, ezt egyszerűen nem lehetett elmagyarázni. Azonnal megbélyegezték, sztálinistának minősült mindenki, aki csak arra szerette volna felhívni a figyelmet, hogy azért álljunk már meg, hát éppen most folyik a nemzet kifosztása!
Mielőtt kialakítanánk a saját nemzetállamunkat, és otthonosan berendezkednénk. előtte miszlikre aprítják. kifosztják. tönkreteszik. És akkor hogyan fog létezni a nemzet’?
Mert ugye erről már beszéltünk – az előző ötven évben az elemi közösségeket, amelyekből felépülhetne a nemzet, és elkezdhetné önmaga anyagi és szimbolikus értékekkel való feldúsítását, már véres péppé zúzták. Tehát nincs más, csak a nemzet, az állam, illetve nem lehet más, csak a nemzetállam. Nem lehetett volna mondhatnánk most már múlt időben és feltételes módban -, hogy – ha ezt felismerte volna a nemzet, és nem hagyta volna, hogy még mielőtt létrejön ez az őt megsegítő, Czakó Gábor gyönyörű megfogalmazásában – “utolsó védművünk, a nemzetállam”, megmaradjon’? Mielőtt létrejöhetett volna, már szét is roncsolták, ő meg hagyta – mármint maga a nemzet -, sőt bizonyos értelemben véve aktívan és cselekvő módon hozzá is járult. Ő maga is elősegítette, hogy minél hamarabb tönkretegyék, kifosszák azt a valamit, ami utolsó
védműve lehetett volna ennek a nemzetnek, ha esetleg ezt az egzotikus feltételezést megengedjük magunknak, felismeri azt, hogy – ahogy mondani szokták – mire megy ki ez a játék. Az is nagyon fontos, hogy kik voltak a közvetlen aktorai mindennek, mert az, hogy globális hatalmi szinten kik között játszódott le, azt úgy körülbelül sejtjük, de hogy melyek voltak azok a kollaboráns elitcsoportok, amelyek szíves örömest – tehát nem is kellett őket különösebben biztatni – végrehajtották, szintén nagyon fontos. Részben azok az értelmiségi elitcsoportok voltak, amelyek a közbeszédet irányították.
Tehát a véleményvezérek: azok a médiaszemélyiségek, akik már mondjuk, a 70-es évek végén80-as évek elején is ilyen merész reformereknek tűnhettek fel, és persze az egész magyar társadalom élt-halt értük, és úgy gondolta, hogy rendkívül értékes emberek lesznek majd, ha eljönnek ezek a változások. Miközben ezek a nyilvánosságot befolyásoló és döntő mértékben a közbeszédet befolyásoló médianagyhercegek hozták létre a hamis diskurzust, tehát ők zárták a hamis értelmezés ketrecébe a magyar társadalmat. (Megint csak az “ellenség-barát” felismerő rendszer tragikus hiánya miatt!) Én döntő szerepet tulajdonítok itt néhány személynek.
Egy konkrét nevet kénytelen vagyok kimondani – vállalva az ebből eredő kockázatokat és mellékhatásokat -, klasszikusan mondjuk Mester Ákos abszolút ilyen volt. Mesterien hajtotta végre azt a folyamatot, ahogy felépítette a saját és az őt követők imázsát, aminek következtében mint a magyar társadalom legfőbb jótevőit ünnepelték őket. A szabadság kiharcolásának legfőbb tényezőiként tűntek fel, miközben döntő szerepük volt abban, hogy a legsötétebb, hamis tematizáció, hamis értelmezési keret végzetes ketrecébe zárják a magyar társadalmat, amelyet az csak mostanában kezd felismerni.
Most már azonban édes mindegy, bizonyos értelemben véve, mert ugye, amit cl akartak érni. azt már réges-régen elérték. Tehát húsz év kellett ahhoz, amíg a magyar társadalom is rájött. Az, hogy kis híján a legerősebb párttá tette azt az SZDSZ-t. amely nagyon helyesen, jelenleg 1%-on áll, és remélhetőleg valóban el is éri a nullát, ez elég egyértelműen jelez két dolgot. Az egyik, hogy a magyar társadalom végzetesen képtelen volt akkoriban ezeknek a dolgoknak a felismerésérc, illetve az meg biztató mozzanat, hogy két évtized pusztítása azért mégis csak elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy felismerje ezeket.
Tehát ezeknek a média-véleményformáló eliteknek döntő szerepük volt. A másik fontos elitcsoportot azok a nagyvállalati menedzserrétegek jelentik, amelyek egyetlen pillanat alatt átlátták nyilván megkapták a súgásokat a külső és a belső hatalmi térből is – és felismerték azt a lehetőséget, hogy a szó szoros értelmében nulla ellenértékért megvásárolják ezeket a vagyonokat; formálisan ugyan voltak különböző konstrukciók, amelyre elvileg hitelt kellett felvenniük. Az a valami, amit hangzatosan, jól kicsavart angolsággal “management by out”-nak neveztek el, finoman szólva a következőket jelentette: hogyan nyúld le azt a vállalatot, ahol szocialista vállalatvezetőként mindent megismertél, és pontosan tudod, micsoda mesés profitlehetőségeket rejt; hogyan mutasd be ezt veszteséges, teljesen szanálásra ítélhető ócskavastömegnek; hogyan vidd le az árát szinte akár nullára is: ha mégsem nulla, akkor hogyan. milyen konstrukcióban vegyél fel látszólag olyan hiteleket, amelyeknek a
visszafizetése majd persze annak a terhére történik. Tehát, gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy amikor elkezd üzemelni, akkor mondjuk egyhavi profitodból vissza tudod fizetni az egész árát, és onnantól kezdve tiszta hasznot jelentenek a továbbiak. Tehát körülbelül ilyen konstrukciókban bizonyult végzetesen korruptnak, cinikusnak és gátlástalannak ez a második elitcsoport, a vállalatvezetők csoportja. És végül a harmadik csoport az államigazgatásban tevékenykedő elitek, amelyek hamar megneszelték, hogy itt birodalomváltás történik. Azonnal átálltak, de azért úgy, hogy a régi birodalommal való kapcsolati tőkéjüket és megőrizték. mert tudták, ez azért egy darabig mindenféleképpen értékes lehet. Tehát mind a három elitcsoport: az értelmi és érzelmi javakkal gazdálkodó művészeti és véleményformáló médiaelitek; a közvetlenül a gazdasági javakkal foglalkozó menedzser-, vállalatvezetői elitek; és elvileg a nemzetállamért érzett felelősség alapján, az államrendszer átalakításának egyébként rendkívül fontos feladatára alkalmas államigazgatási elitek egyaránt végtelenül korruptnak, gátlástalannak és cinikusnak bizonyultak. Észlelték a birodalomváltást, és ők maguk igyekeztek mindent megtenni annak érdekében, hogy az új birodalomnak nyújtott szolgáltatásaikért cserébe megkaparintsák a javakat.
A szó szoros értelmében a lehető legprimitívebb és legócskább, ma már világos és legátlátszóbb módszerekkel dolgoztak, “vakulj magyar” jeligére, feltételezve, hogy ez a nép úgysem ért semmit az egészből, mint ahogy egyébként valóban nem is értett. Ezt az első elitcsoport ügyesen meg is oldotta, mert ő tette lehetővé hamis értelmezés ketrecébe zárván a magyar társadalmat, hogy ez a kifosztás minden nehézség nélkül végbemenjen. Amint már korábban jeleztem, amikor majd megpróbáljuk felelősségre vonni ezeket az eliteket. akkor ez a felelősségre vonás legalább 37 évre visszamenőleg mindenféleképpen érinteni fogja különösen ezeket, a 80-as évek második felében lezajlott folyamatokat. Azért azt hozzá kell tenni: sajnos, ezeknek a folyamatoknak a jelentős része rendkívül nehezen lesz rekonstruálható. Ezek az elitek félszóból is értették egymást, tehát az egyezségek úgy mentek végbe, hogy valószínűleg, büntetőjogilag szinte semmit sem tudunk majd elérni.
Azért természetesen meg kell kísérelni, és mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a cselekmény büntetőjogilag is értelmezhető legyen. Mert valójában értelmezhető lehetne, csak ehhez tényleg nagyon komoly munkára lesz szükség. De legalább azt mindenféleképpen fel kell mutatni, hogy erkölcsi és szellemi értelemben véve micsoda lepusztultak, lezüllöttek voltak az elitcsoportok, már akkor is, s hogyan segédkeztek örömmel a magyar társadalom kifosztásában. Ezzel együtt nagyon fontos azt is rögzíteni, hogy ne gondoljuk – most nagyon primitíven fogalmazva, hogy ha az elmúlt harminchét évben nemzetünket kifosztani segítő társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális eliteket felelősségre vonjuk, és – most durván szólva kirázzuk a zsebükből azt a sok rabolt pénzt, azzal majd megoldjuk a nemzet összes problémáját. Még mielőtt ebbe beleélnénk magunkat, és hogy ne érjen bennünket újra keserű csalódás, két dolgot mindenképpen rögzíteni kell. Ezeknek a
folyamatoknak a feltárása sajnos nem jelenti automatikusan ennek a pénznek a kirázását. De még ha jelentené is – tehát valóban, mindenki, aki korrupt módon hozzájutott ehhez a vagyontömeghez, annak a zsebéből úgymond kirázhatnánk ezt a pénzt, és a nemzet felemelkedésének szolgálatába állíthatnánk -, akkor is tudomásul kell venni, hogy amit az ő zsebükből kirázhatunk, az csak egy töredéke az összes rabolt jószágnak. Mert nagy többsége valamilyen értelemben véve globális birodalmi tulajdonba került, akár itt van az országban fizikailag, akár kinn – nagy része alapvetően kinn van. A kisebbik része, kétségtelenül, az is igen jelentős. itt van az országban, de ez globális birodalmi tulajdon, amivel kapcsolatban szinte biztosra vehetjük, hogy nemcsak hogy nem perelhetjük vissza, hanem valószínű, még jogi eljárás alá sem vonhatjuk. Tehát, hogy ne legyen félreértés: nehogy egy pillanatig is abban reménykedjünk, hogy ezeknek a korrupt, kollaboráns belföldi eliteknek a zsebéből az összes pénz – amely ahhoz kell, hogy a nemzet elindulhasson a felemelkedés útján — visszaszerezhető. Mert ha kirázható is lenne a zsebükből, az valószínűleg maximum az 5%-a annak, amennyit a nemzettől elraboltak. Az sem csekélység persze, de azért tegyük hozzá, ahhoz, hogy ez az 5% meglegyen, az összes büntetőjogi pernek is stimmelnie kellene, ami nem egyszerű feladat. Ami szintén nagyon kritikus, az a 91-től 95-96-ig tartó folyamat.
Mert 95-96-ra mindennek vége, tehát addigra gyakorlatilag már olyan mértékben fosztatik ki az ország, hogy ami utána zajlik, az már csak készre szerelése, beüzemelése a kifosztott országnak. A társasági törvény életbelépésétől kezdődően pontosan követhető, hogy az élet újrateremtésének legfőbb szinttereit fosztják ki először. Egyszerűen megdöbbentő. ahogy pontosan lehet követni: legelőször élelmiszer, gyógyszer, energia. Tehát az élet legalapvetőbb elemeire összpontosítanak ugye, ha életben akarunk maradni, akkor enni kell: meg, ha nem akarunk megfagyni, fűteni kell; és ha elemi szinten meg akarjuk gyógyítani magunkat. gyógyszer kell. Kész! Élelmiszer, gyógyszer, energetika. Szépen, metaforaszerűen. mint az írás a falon. csak el kellene merni olvasni. Látjuk az egész folyamatból azt, hogy legelőször, mint a malomjátékban (ott is igaz ez a csiki-csuki) azokon a pontokon rakom ki, ahol utána, ha bármit tesz az ellenfél, ha ezeket a kezemben tartom, akkor lényegében a fiziológiai újratermelési folyamatait tartom a kezemben.
Majd részben ezzel párhuzamosan, közvetlenül ezután: pénzügyi, banki, biztosítási szolgáltatások, ehhez járul a kereskedelem. Tehát a Tesco, az Auchan, egyebek. A kereskedelem és ehhez kapcsolódó egyéb szolgáltatások, a média, informatika, elektronika világa. Szépen, pontosan nekikezd most a nemzet, legalább utólag, ennek a feltérképezéséhez, hogy a privatizáció, tehát a nemzet javainak kirablása, a nemzet önújrateremtési folyamatainak legfőbb intézményi-szervezeti kereteinek kirablása egy hihetetlenül professzionálisan felépített forgatókönyvet követ. Olyan sorrendben és olyan intenzitással megy végbe, hogy mint egy másik metaforával élve — mondjuk, a krokodil vagy a cápa fogazata ilyen csak befelé vezet az út. Ha kifelé
akarsz jönni, akkor ugyanúgy megsemmisülsz, mint ha megadóan tűröd. hogy felfaljanak. Hát ez döbbenetesen fontos metaforája lehet ezeknek a folyamatoknak, ez abszolút egyirányú út. Itt a cápa vagy a krokodilus szájába csak befelé vezet az út, amint megpróbálsz kimászni, abban a pillanatban olyan iszonyatos kínoknak teszed ki magad, hogy akár azt mondod, ennél már az is jobb, ha befelé mész. Persze, ez nem így van, de úgy látszik, a magyar nemzet mégis így dönthetett. Konkrétan, a kormányok felelősségéről még nagyon röviden.
A legfőbb felelősségek az Antall- és a Horn-kormányt érintik. Az Antall-kormányban én magam is politikai államtitkárként – méghozzá a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumának politikai államtitkáraként közvetlenül a privatizációnak ugyan nem, de az ennek az auráját jelentő kérdéseknek részese voltam. Sajnos, azt kell mondanom – és most igyekszem nagyon udvariasan fogalmazni -, hogy az Antall-kormányban alapvetően két karakter létezett. A döntő többségnek sajnos azt kell mondjam – lényegében fogalma sem volt arról, mi történik. Sejtései voltak róla, hogy bábkormányként eszközévé válik valaminek, ami nagyon nem jó a nemzet szempontjából, voltak is időnként felhorkanások.
A politikai talapzatban Csurka István jelentkezése volt talán a legszembetűnőbb, és magában az MDF-frakcióban is voltak határozott mozgások. Gondoljunk arra a Monopoly-csoportra, amelynek tagjai érezték, hogy itt valami nagyon sötét dolog történik, de ezeket politikai eszközökkel. tehát a kormányon. illetve a frakción belül is elhallgattatták, nevetségessé tették. megbélyegezték, akkor is ez a három mechanizmus működött. És voltak az Antall-kormányban – most valóban nem volna célszerű neveket említenem, nagyon kevesen voltak, persze, akik professzionálisan értették, miről van szó, és ők, sajnos, azt kell mondanom, kollaboránsnak bizonyultak, tehát alapvető feladatuknak a birodalmi kiszolgáltatottság növelését gondolták. Hogy aztán közben valójában megnyugtatták-e magukat azzal, hogy de a birodalom úgyis eléri a céljait, és akkor már jobb, ha készségesek vagyunk, azt talán sohasem tudjuk meg.
A jelentős részüknél, akik tehát tudták, mi történik, valószínűleg az önfelmentés ideológiáját alapvetően az képezte, hogy ha kivívjuk a birodalom jóindulatát, akkor ez talán még a javunkra válhat. Jellemző egyébként, hogy ezt a történetet különböző formákban még a folklór is átvette. Tényleg lejátszódott, hogy Soros György és Andrew Sarlós aki a kanadai megfelelője volt annak a karakternek, amelyet Soros György képviselt tett egy ajánlatot, még 91 elején, személyesen Antall Józsefnek, hogy lényegében megvásárolják azokat a követeléseket, amelyek az adósságainkat jelentették. Tehát egyik pillanatról a másikra nullára csökken az a rendkívül súlyos adósságtömeg, amelyik a magyar társadalmat nyomasztotta. Ennek fejében azonban és akkor egy hosszú listát tettek le, hogy melyek azok a vagyontárgyak, tulajdonképpen a legértékesebb, legmeghatározóbb darabok adjuk oda a magyar állami tulajdon döntő többségét. Az adósságunk tehát innentől nulla lesz, megkönnyebbülünk, igaz, hogy ezzel idegen kezekbe kerül az állami tulajdon, de hát mondták egyébként is privatizálni akarjátok, vegyétek úgy, hogy fizettünk érte, és ti az ellenértékből visszafizettétek az összes adósságot, így mégiscsak jól jártatok, mert ezzel
ballasztok nélkül indulhattok neki. Antall József ezt azzal utasította vissza akkoriban ügy fogalmazott, és akkor nem is szívesen használta ezeket a fogalmakat -, hogy ez kommunikálhatatlan, én ezzel nem tudok kiállni a nemzetem elé. Most akkor azt mondjam, hogy az a Nyugat, amelyiktől azt vártuk, hogy felszabadulást hoz, nemcsak hogy nem engedi el az adósságainkat, amelyeket ráadásul ő hozott létre. az előző rendszert megterhelve – már ez is megdöbbentő volt a magyar társadalom számára, hanem annak fejében most még lenyúlja a teljes nemzeti vagyonunkat is! Ez egyszerűen kommunikálhatatlan.
Ez azért megdöbbentő, mert ha viszont az elmúlt húsz év “eredményét” áttekintjük, akkor a nemzeti vagyon is teljes mértékben eltűnt, plusz az adósságaink 100 milliárd dollárral nagyobbak, mint akkor voltak. Tehát nemcsak hogy nem tűnt el az adósságunk, hanem 100 milliárd dollárral több lett. Ebből is látszik, hogy húsz év elteltével mérhetetlenül rosszabb helyzetben vagyunk annál, mint ami Antall József számára már 1991-ben is kommunikálhatatlanul rossz pozíció volt. Ez legyen tanulság mindnyájunk számára, ha nem akarjuk, hogy húsz év múlva tegyünk egy olyan megállapítást, hogy jaj, hát, ha csak olyan rossz helyzetben lennénk, mint annak idején, 2009-ben voltunk! Reméljük, erre nem kerül sor, épp ezért van szükség arra a cselekvéssorra, amelyet az előbb említettünk. Tehát sajnos, azt kell mondanom, az Antall-kormány ebből a szempontból teljesen bábkormánynak minősült.
A taxisblokád egyébként valóban megmutatta ennek a kormánynak, hogy az ügynökhálózat segítségével bármikor, bármilyen eszközzel megdönthető. És valóban, pont a taxisblokád idejében műtötték meg először, s derült ki Antall József súlyos, gyógyíthatatlan betegsége, s a kettő sötét, kavargó metaforaként össze is kapcsolódott. Tehát, 91-től kezdve, ahogyan ő visszatért, elkezdett újra üzemelni a kormány, jelentősen átalakítva. Mindenen érződött, hogy ez már valójában megalázott, széttiport és engedelmes bábként működő kormány. Ugyan megengedték neki, hogy a mundér becsületének védelme érdekében végigvigye az egészet, és ezért úgy mutasson, mintha majdnem kormányként viselkedne, ám ténylegesen és tartalmilag tökéletesen alkalmatlannak bizonyult mind a nemzeti javak kirablásának felismerésére. mind bármilyen ellenállásra.
Amikor pedig ugye a magyar társadalom megint csak végzetes tévedésekre építve visszahozta 54%-kal azt az utódpartot, amelyikről akkor már pontosan lehetett tudni, hogy engedelmes gazdaállatává válik a látszólag kisebbségben lévő mert az 54%-hoz képest csak 17%-kal rendelkező – SZDSZ-nek, akkor minden meg is pecsételődött. Ez ugyanis azt jelezte, hogy a magyar társadalom olyan mértékben képtelen az elemi folyamatok felismerésére, illetve elemi létstratégiai érdekeinek követésére. Hogy ha ez teszt volt -márpedig nyilvánvaló, teszt volt -, akkor ebből azt a következtetést vonták le, hogy bármi megtehető vele, és tényleg bármit meg is tettek. Ez a bármi részben a Bokros-csomag volt, amellyel – ezt azért nem árt tudni, hogy 96-ban – visszavitték az egy keresőre jutó reálbért a 30 évvel azelőtti, 1966os szintre. Ezt úgy lehetett megtenni, hogy a magyar társadalom nemcsak hogy ellenállást nem mutatott, hanem lényegében pisszenés sem volt. Nyugat-Európában
ennek a jelentéktelen töredékéért is százezres, de talán milliós tömegtüntetések, sztrájkok, kvázi-polgárháborús állapotok alakultak ki rendszeresen, pl. Németországban, Franciaországban, Olaszországban. Itt pedig lényegében semmi sem történt, és ez arról is meggyőzte őket, hogy itt minden következmények nélkül megtehető. Ekkor még jelentős darabok voltak a maradék nemzeti vagyonból, főleg az energetikai világ és az egész pénzügyi rendszer (bank, biztosítás), amelyet már részben elkezdett az Antall-kormány is átpasszolni, de ők fejezték be. Tehát a Bokros-csomag az a nagy áttörés, amelyik világossá teszi, hogy a magyar társadalom képtelen elemi létérdekeinek felismerésére és bátor képviseletére. A szó szoros értelmében bármit meg lehet vele tenni.
Ezt a bármit tényleg végig is viszik, ennek az apoteozisa a Gyurcsány-jelenség, amikor már nemcsak azt tesztelik, hogy teljesen kifosztható-e a magyar társadalom, hanem azt is, hogy adott esetben, ha véletlenül úgy alakulna, mondjuk a brutálisan szadista kifosztást is, és közben még a megalázást is egyszerre elviseli-e – és csodák csodája, teljes mértékben elviseli. Ezt jelenti, hogy 2006-ban, az 56-os forradalom 50. évfordulóján előadják a “silány” nemzet önpusztító paródiáját, és ekkor sem történik semmi. Nem szakad le az ég, nem tiltakozik a Nyugat, és – szándékosan fogalmazok így, természetesen a magyar nép a maga gyermekded logikájával tekint ezekre a folyamatokra. Tehát, a Gyurcsány-korszak a legvégső folyamata az egésznek, ott nemcsak az derül ki, hogy a magyar társadalom a legbrutálisabb kifosztás ellen sem tiltakozik, és nem emeli fel a szavát, hanem bizonyos értelemben nem is észleli.
A következményeket persze igen, csak nem köti össze, hogy ez ahhoz kapcsolódik, hanem ahhoz köti, hogy olyan szadizmus és megalázás is alkalmazható rutinszerűen, amely egyébként nem kapcsolódna logikailag az egészhez, tehát nélküle is el lehetne szedni a javakat, vagyis ki lehetne fosztani a magyar társadalmat. De számukra nagyon fontos annak tudata, hogy olyan alacsony ez a küszöb, hogy bármilyen mélységig lemehetnek. Az európai uniós választás és feltételezhetőleg talán a következő parlamenti választás az első válasz lehet ezekre a reakciókra. A magyar társadalom az elmúlt évtizedek történetében először most kapja meg a lehetőséget arra, hogy most már egy megkínlódott tudás és lassan kibontakozni látszó, valóságos felismerések nyomán olyan felelős politikai döntéseket hozzon, amely végre, reményeink szerint megnyithatja a lehetőségét annak, hogy legalábbis egészben lássuk a felelősségre vonás következtében az elmúlt 37 évet. Valamint, hogy megnyíljon az a korszak a magyar társadalom történetében, ahol először válik lehetővé a megállás és a visszafordulás ezen a pusztulási lejtőn. A következő kormánynak óriási felelőssége van ebben a mérhetetlen veszélyekkel teli helyzetben. Valószínűleg 56 vagy talán a háború óta nem volt egyetlen magyar kormány sem, amelynek ilyen nagy felelőssége lett volna. Részben valószínűsíthetően azért, mert ekkora felhatalmazást sem kaptak a kormányok, mint amekkorát vélhetően a következő kormány kap, ez önmagában véve is óriási felelősség.
A másik mozzanata ennek a felelősségnek az, amelyet talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy két éven belül egészen bizonyosan eldől (az első év kormányzása után), hogy a választások utáni új kormány a régi, most megbukóban lévő rendszer utolsó kormánya lesz, vagy reményeink szerint a felépülő új rendszer első kormányává válik. J. I.: Köszönöm szépem. Van ez az őrületes példasorozatod, amikor az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatokhoz hasonlítod a multinacionális cégeket, amelyek a magyar jövedelem 90-92%-át viszik ki az országból. Tudom, hogy ezt mondtad a Hír TV-ben, az ECHO TV-ben, meg is írtad. Én azt kérem, hogy hangozzék el itt is, és valahova be tudjuk építeni még a korábban elhangzottakhoz. A 2004-es lelki Trianon ugyanebben a folyamatban óriási törés. Hogy, micsoda aljas és micsoda profi módon építik fel, hogyan kell megalázni és meg-alázottá tenni mindenkit, engem is, aki igennel szavaz. Mert engem is megaláztak, én is bűnössé váltam ebben a lelki Trianonban. Eszement dolog, s ennek a hatására írunk egy levelet tizennégyen, Makovecz, Papp Lajos stb., és egyetlenegy nemzeti elektronikus és nyomtatott sajtó nem hozza le.
Nincs ilyen. B. L.: Ez a dráma. J. I.: Szeptemberben szintén írunk egy levelet, 40 000 példányban osztogatom szét a barátaimmal a Kossuth téren, akkor sem hozza le. B. L.: A nemzet gazdasági kifosztásának egyik megrendítő mozzanata számokban kifejezve ez a 2007-es folyamat. Az összes megtermelődő tiszta haszon 92%-a, amely a magyar gazdaságban létrejön egy év alatt, az itt tevékenykedő legnagyobb multinacionális vállalatoknál – itt kb. két tucat globális nagyvállalatról van szó halmozódott fel. Ez olyan szélsőséges osztozkodási arány egy országon belül, amely párját ritkítja az egész világon.
Ez már nem is latin-amerikai, hanem afrikai szintű kifosztása egy országnak. És ha figyelembe vesszük, hogy ez 88-ban még nulla volt, akkor elképesztő a dinamika, plusz az a feltételezés, hogy ez akár 100%-ká is válhat. Tehát úgy, hogy senki másnak rajtuk kívül nem is lehet, csak az ő engedélyükkel, profitja. Ez tartalmilag valójában diktatúra, akármilyen módon is vannak jelen a demokrácia színpadi kellékei. Mert az az erő, amely ezt a kezében tartja, és abban érdekelt, hogy a szintje minél hamarabb érje el a 100%-ot, értelemszerűen diktáló pozícióban van. És a nélkül diktál minden társadalmi, gazdasági folyamatot ebben az országban, hogy azért bármilyen felelősséget vállalna. Nem is vállalhat, mert ebben a státusában ő nem is létezik, mert ha bárki felhívná a figyelmét, hogy te ebben a státusban vagy, az azonnal megint csak összeesküvés-elméletnek, gyűlöletbeszédnek
minősülne, és akár büntetőjogilag is szankcionálható. Ennek a folyamatnak a másik oldalát fejezi ki számszerűleg az az összefüggés, hogy az összes megtermelt jövedelemnek mert amiről az előbb beszéltünk, az a tiszta haszon persze sokkal nagyobb részét, kb. a negyedét viszik most már ki, részben kamat, részben pedig itt megtermelt profit formájában. Ez megint egy olyan mutatószám, amelyik a térségben messze a legnagyobb. Általában a környezetünkben lévő országokban ez 9 és 12% között van, nálunk pedig lényegében elérte a 25%-ot.
Mivel éppen akkor, 2007-ben 100 milliárd euró volt a teljes megtermelt jövedelem, így ez pontosan 25 milliárd euró. Ez a két, szorosan összekapcsolódó szám arról kell meggyőzzön minket, hogy ez a pusztító világerő láthatólag ebben a konkrét esetben teljes egészében mértéktelen, tehát magától egészen bizonyosan nem működnek benne fékek. Ne legyen semmiféle illúziónk, nem működnek benne olyan mechanizmusok, amelyek észlelhetővé tennél. számára, hogy egy ilyen végzetesen lefosztott gazdaállat egy idő után elpusztul, es az a parazita számára is kellemetlen következményekkel járhat. Éppen ezért van rendkívüli jelentősége annak, hogy a választások utáni következő kormányban legyen elég elszántság, bátorság, és persze ügyes alkudozásra való képesség is.
Ezek nagyon ritka adottságai a sorsnak, de mégis reménykednünk kell benne, hogy az a kormány ezekkel a ritka adottságokkal rendelkezni fog, annak érdekében, hogy ez a folyamat mindenféleképpen megváltoztatható legyen. Tehát új alku megkötése nélkül esélytelen bármilyen emberséges, reménykeltő irányba tett változás, egyszerűen azért ahogyan többször elmondtam -, mert ez már a magyar társadalom terhelhetőségének fiziológiailag legvégső határait próbálgatja, és egykét éven belül el is juthat a legvégső határokig. Tehát, még mielőtt ennek nyomására anarchia és káosz uralkodna el az országon, mindenféleképpen meg kell kötni ezt az új alkut. J. I.: Köszönöm szépen. Menjünk még kicsit tovább.
Azt mondja az uralkodó véleményhatalom, hogy az új kormánynak békén kell hagynia a multikat. Azt mondja, legyek öngyilkos? B. L.: Sajnos, a magyar elitek ezzel kapcsolatos véleménynyilvánítását változatlanul két alapvető dolog befolyásolja. Talleyrand mondta azt, hogy ez “több mint bűn, hiba”, amivel arra hívja fel a figyelmet, hogy a morális vétségnél, tehát a bűnelkövetésnél is súlyosabb a tudatlanság, tehát, ha nem ismerem fel a folyamatok lényegét. Ez a vita nagyon-nagyon régi keletű. Az emberiséget valószínűleg létezése óta foglalkoztatja az a kérdés, hogy a tudatlanság vagy a tudatosan elkövetett bűn, a tudatlanság vagy a cinizmus a súlyosabb. Az-e a nagyobb baj – most durván szólva , ha gazember vagyok, vagy az, ha hülye. Ez nagyon súlyos dilemma. Talleyrand, bár elég cinikus volt, nem feltételezte, hogy ez a két létkarakter akár egyesülhet is, és hogy ma, sajnos, éppen
annak vagyunk tanúi, hogy a rendszerváltás magyar társadalmi, gazdasági, politikai oligarchiái egyesítették. Erről eddig azt gondolta az emberiség, hogy lehetetlen, mert ez két egymást kizáró dolog, vagy az egyik, vagy a másik létezik. Most annak lehetünk tanúi, hogy egészen aberrált és groteszk módon egyesülni látszik a kettő. Az ember nem tudja eldönteni, hogy a végzetes tudatlanság vagy a végtelen cinizmus az erősebb. De láthatólag mind a kettő jelen van ezeknél az eliteknél. Tehát ez ma valóban meglehetősen nehéznek látszik, de akkor is ki kell tudni szabadulnunk ebből a végzetes csapdából. Ez ugyanaz: hazugság és félelem. Nyilván, amíg “fortélyos félelem”, ahogy József Attila mondja, “igazgat” minket, addig valóban nincs esélyünk. De amint a fortélyos félelemből, e végzetesnek látszó determinációból mégiscsak kiszabadulunk valahogy – és ez nyilván egy szakrális tett segítségével lehetséges -, minden megváltozhat. Égy olyan drámai történéssel, illetve történéssorral, amilyen színről színre – mint az írás a falon világossá teszi a magyar társadalom számára, hogy nincs tovább. Szeretnénk még talán hátrálni és továbbra is megalkudni, meg hazudni, meg önámítani, meg biztonságos ás csak lassan romboló félelemben élni. De nincs tovább, mert nem adták meg. Úgy szoktam mondani, hogy ez a dráma akkor jön el, amikor a magyar társadalom rájön: nem kell tovább félnie attól, hogy a falnak szorítják.
Bár ez a félelem valóban jogos volt az elmúlt évtizedekben. És azért nem kell félnie, mert már benne van a falban, tehát megtörtént, és aki már benne van a falban, azt szerencsére nem tudják a falnak szorítani. Ezeket a felszabadító élményeket kell átélnie a magyar társadalomnak, hogy nincs tovább. Ez ennyire egyszerű. És abban a pillanatban, amikor eljut ide, akkor pofonegyszerű és hihetetlen. Talán nem akarja ezt még elhinni a magyar társadalom, de elképesztően felszabadító, mámorító érzés. Éz a gondviselés megnyilatkozása, mert bármennyire is reménykedünk ebben, a gondviselés csak a mi bátor és becsületes cselekedeteinken keresztül tud megnyilvánulni. Ezek a bátor és becsületes cselekvések csak addig látszanak hihetetlenül nehéznek, kockázatosnak, amíg el nem kezdjük őket megcselekedni. Amint elkezdtük, és ez reményeink szerint rövid időn belül bekövetkezik, ki fog derülni, hogy a szakrális valóság, ahol a csoda az egyetlen realitás, pillekönnyű cselekvési sorát kezdjük el, amelyek csak addig tűntek iszonyatosan nehéznek. veszélyesnek és kockázatosnak, amíg nem volt merszünk megkezdeni őket. A felvétel ideje: 2009. június 9.
MÁSODIK RÉSZ A POLGÁRHÁBORÚNÁL IS VÉSZÉLYESEBB A TÁRSADALMI ROTHADÁS Az a közösség, mely képtelen önmagával szóba állni, önmagát pusztítja el (Részlet Orbán Éva interjújából) – Bogár László közgazdászprofesszor írásai egyértelműen hazánk jelenlegi válságos, pontosabban vészterhes időszakát elemzik. Ezek a megdöbbentő helyzetelemzések arra figyelmeztetnek, hogy egy évtizedünk van a megmaradásra, inert ha nem cselekszünk, az országunk végleg elpusztul. Ez a válságos időszak, mehet nap mint nap átélünk, egyáltalán békeidőnek nevezhető? – Hazánk történelme során még nem volt ilyen vészterhes időszak. Az elmúlt ezer évben csak pusztító járványok és háborúk esetén fordult elő, hogy ez a nemzet megengedte, hogy évtizedeken át pusztuljon a saját fizikai teste. A negyven éve tartó népesedési lejtő mellett egészségi állapotunk is lejtőre került. Ez akkor is nagyon drámaivá teszi a helyzetet, ha a Nyugatra is jellemző a népesedési lejtő, bár az egészségügyi nem.
Csak Ukrajnában és Oroszországban rosszabb a helyzet, mint nálunk. Nyugati fejlődésünk útján most van a legdrámaibb időszak. Meg kellene fejtenünk, hogy mindez miért történik, és, ha reményeink szerint létezik ebből kiút. vagy van visszaút, akkor ezt hogyan lehetne véghezvinni. A magyar nemzet nagyon nagy bajban van. Békeidőben még nem fordult elő, hogy pusztulási lejtőre került volna. Ennek a tragikus ténynek elgondolkodóvá kell tennie bennünket. – Valóban békeidő, amiben élünk? – Jó ideje ez csak látszat, és egy erősen háborús idő foglalata. Ebből következik a kérdés: ki miért akar elpusztítani minket, és milyen fegyvereket használ? Miközben nekünk állandóan békéről, demokráciáról, alkotmányos megoldásról papolnak, szónokolnak, valójában a nemzet kipusztítása, népirtó háború zajlik ellenünk. Az ellenség azonosítása nem egyszerű dolog, mert ez valójában egy létszerveződési kód legbelsejét jelenti, melyet a neoliberalizmus társadalmi, gazdasági ideológiájával szoktunk azonosítani. Ennek lényege: a gazdasági érdeked mindenek fölé helyezheted. – Egyértelmű, hogy nagyon szorult és kétségbeejtő helyzetben vagyunk. – Megfejtendő, hogy a magyarság miért került hatványozottan csapdába. Miért válik egyre képtelenebbé arra, hogy felismerje és képviselje a saját létérdekeit? S ezzel saját
pusztulását idézze elő. Minden más emberi közösségnél ez elképzelhetetlen. Arra hiába várna bar-mely közösség, hogy mások ismerjék fel és képviseljék az ő érdekeit, mert ők a sajátjukat fogják képviselni, és nem a miénket. Magyarországot Trianon óta betiltották. Tilos beszélni a hatalom érdekeit sértő dolgokról, mert aki megteszi, az fasiszta, antiszemita, és gyűlöletbeszédet követ el, legalábbis az uralkodó véleményhatalom szerint. – A magyarság történelmi ezer évének legsúlyosabb drámája, kihívása előtt áll. Mit tehetünk? Két dolgot kell elsőként végrehajtani: elbeszélhetőség és megbeszélhetőség.
Él kell tudnunk beszélni, mi ez a helyzet, hogyan kerültünk bele. Utána azt kell megbeszélni. milyen összehangolt nemzetstratégiával és hogyan fogunk ebből a helyzetből kikerülni. Mindkettő rendkívül nehéz. Mert ámítjuk magunkat. és nem merünk belenézni a saját sorsunk tükrébe. Képtelenek vagyunk nemzetstratégiát kidolgozni, áldozatokat hozni, pedig erről a pusztulási lejtőről nincs más kiút. Gyors, könnyű és olcsó megoldásra nincs lehetőségünk. Azzal kell számot vetni, amíg ezt nem tesszük meg, addig sajnos. a sorsunk lejtőn halad. Nincs olyan, hogy majdcsak jóra fordulnak a dolgok. Ha a nemzet az cl- és megbeszélésre ilyen módon képtelen. akkor már elérhető közelségben van a vég. – Milyen szakaszai vannak a történelmi nemzetek hanyatlásának? – Háromezer évvel ezelőtt a görögök három fogalommal jelezték az emberiség hanyatlásának történetét: anómia, azaz a lélek belső békéjének megbomlása – ilyenkor a lélek teljesen szétroncsolódik. Ezt követi az anarchia, amikor a rendetlenség az emberközi térbe kerül.
Ekkor már csak nagyon kemény rendészeti eszközökkel lehet a rend látszatát fenntartani. Majd ez után jön a káosz, amikor már a rend látszatát sem lehet fenntartani. – A hazánkban meglévő állapotok ön szerint hová sorolhatóak? Hogy Magyarország hol tart az anómia-anarchiakáosz lejtőjén, azt még nem tudjuk azonosítani. Nagy valószínűség szerint már az anarchia állapotát is elhagytuk, csak nem akarjuk tudomásul venni. Valahol az anarchia és a káosz közti sávban vagyunk. Ha a magyar nemzetközösség a közeljövőben képtelennek bizonyul ennek felismerésére, akkor következő évtizedben oly mértékben uralkodik el a káosz, hogy visszafordíthatatlanná teszi ezeket a folyamatokat. Fennáll-e a polgárháború veszélye?
– Bár fennáll a pusztító polgárháború lehetőségének közeli veszélye, az verbálisan jelenleg is tart. Ha a szavak ölni tudnának, sok ezer áldozatuk lenne. Megnyugtató, hogy a szavak közvetlenül nem tudnak ölni, de hosszú távon annál inkább kifejtik pusztító hatásukat. Igen tanulságos Bábel történetének üzenete. Ha valaki el akar veszejteni egy emberi közösséget, annak az a legegyszerűbb módja. ha összezavarja a közösség nyelvét. Ha a közösség képtelen önmagával szóba állni, akkor mindenféle pusztító erőknek nyert ügye van, mert a közösség saját magát fogja elpusztítani. Van néhány kulcsfontosságú mozzanat. amellyel szembesülnünk kellene ahhoz, hogy egyáltalán esélyünk legyen a helyzetből való kikeveredésre. Az csak a látszat, hogy a polgárháború, a társadalmi robbanás a legnagyobb fenyegetés.
Van ennél egy sokkal veszélyesebb dolog. és ez a rothadás. – A kettő közt mi a lényegi különbség? – A robbanás belevilágít reflektorként a lényegi folyamatokba, és a megtisztulás lehetőségét is kínálja a közösségnek. A lassú szétrohadás nem kínál semmit. Szép lassan, folyamatosan, úgy, hogy észre se vesszük 5-10 évenként regisztráljuk. hogy ezt elképzelni sem tudtuk -, folyamatosan szétrohadnak azok az elemi kötések, amelyek egy emberi közösséget összetartanak, és nem mérjük fel a veszélyt.
Amíg nincs bátorsága és elhatározottsága a magyar társadalomnak arra, hogy elbeszélje a kialakult helyzetet, és utána nekilásson megbeszélni, mi volna a teendő, addig a rothadás állapotában élünk. – Az emberi közösségek miként születhetnek ujjá? – Minden emberi közösség három rétegben folytatja önmaga újratermelését: lelki, erkölcsi, szellemi talapzaton, erre épül rá a fizikai teste, a nemzet teste, melybe a születések száma és az egészség állapota tanozik, majd ezt követi az anyagi szükségletek újratermelésének világa. – Ez teljesen ellentétes a marxi és neoliberális elméletekkel, miszerint mindennek az anyagi lét az alapja. – A pusztító világerő megjelent már a jakobinus álruhájában, a bolsevik álruhájában, most a neoliberális álruhában. Ez nem szabad, hogy megtévesszen bennünket, mert ugyanarról a világpusztító erőről van szó, melyet nem célszerű néven nevezni. – Miért: ?
-
Mert egy nagy erejű, globális, véleményhatalmi rendszer segítségével elindították azt az impulzust, amely arról szólna, hogy ez az erő egyáltalán nem is létezik. Aki azt állítja, hogy létezik, az a gyűlöletbeszéd körébe esik, és büntetőjogilag is szankcionálható. Aki ezt a világpusztító erőt feltételezi, arra rásütik, hogy hülye, azaz beteg, vagy gazember, azaz bűnöző. Vagy kezelni kell, vagy börtönbe zárni. Ezt meg is tették velük a történelem során többször is. Ez a pusztító világerő parazitaként működik. – Egy pusztító parazitaként működő világerő mellett mi lehet a fejlődés útja? – Logikailag három menete létezik minden ilyen helyzetnek: – a parazita elpusztítja a világot: – a világ pusztítja el a parazitát: – a parazita szimbiótává válik, és szimbiózisban élnek.
Ez ma a világ számára nyitott. washingtoni konszenzus néven, konferencián fogalmazták meg a politikailag és gazdaságilag korrekt megközelítés lehetőségét. Ez a világerő az elmúlt húsz évben három döntő jelszót harsog: liberalizálás, deregularizálás, privatizálás. Teljes liberalizálást akarok, és semmi ne akadályozza a rákos sejtek szaporodását. Teljes deregularizációt akarok, hogy a szabályozók mechanizmusai ne szóljanak bele, hogyan szaporodom.
A tőkét ne macerálják mindenféle normákkal és szabályokkal, mert a szabály betartása pénzbe kerül, és az csökkenti a profitot. Valamint teljes privatizációt akarok. Mindenki tudja, hogy az immunrendszer a szervezet legrosszabb tulajdonosa, ezért tessék privatizálni az immunrendszert is az én javamra. és én majd megoldom a magam hasznára. A világ urai a rákos burjánzás követendő példáját ajánlják a világnak csillogó szemmel. A globalóma. a világparazita a világ elpusztítására épül. – Az emberiségnek nincs ereje, bátorsága felismerni, hogy végzetes, pusztító úton van? – A visszafordítás egyik lehetősége, ha sikerülne krónikus betegséggé átalakítani. Ami azt jelenti: ha én elpusztulok, te is elpusztulsz, globalóma.
A világgal együtt te is el fogsz pusztulni. Erre a válaszukat még nem tudjuk. Lehet megegyezés, de azt is válaszolhatják: ha el is pusztulok, addig is csodálatosan élek. Szabad rablás és kiváltságos, mindenben luxus élet. – Magyarországon a legmélyebb a válság. Merre és hol lehetséges kiút? – Három lépésben termeli magát újjá az emberi társadalom. Az első a mindent meghatározó lelki, erkölcsi, szellemi alapzat, erre épül rá a nemzet fizikai teste, és a legfelszínibb réteg csupán az, amelyet gazdaságnak, az anyagi szükségletek kielégítése újrateremtéseként emlegetnek.
Fordítva bejárva az utat, azzal kell szembesülnünk, hogy magyar gazdaság régen nincs. Az valójában 25 globális óriásvállalat telephelyhálózata. Ami ezen kívül van, az a történelemből kilökött páriáknak, a bennszülötteknek a gazdasága. Az is pici térbe összepréselve, eleve normaszegésre kárhoztatva, a kriminalitás határán élve. Hagytuk, hogy gazemberek országoljanak felettünk. Az elit, a politikai oligarchia feladata volna a közösség érdekeinek képviselete, javainak gyarapítása, ehelyett az ellenkezőjét teszi.
Magyar gazdaság rég nem létezik. A magyar gazdaságban megtermelődő összes profit 92%-a az övéké, a multiké. Ha rajtuk múlik. 100% lesz az övék. Akkor már csak hitelből élhetünk, mert semmink sem lesz. Ez 1988-ig még 0% volt. Ez a folyamat nem magától zajlott le. Még ünnepeltették is velünk, mondván: felvirágoztatnak. A nemzeti jövedelem 25%-át kivonják. Részben adósságként, részben profitként. Ez már nem latin-amerikai, hanem afrikai szint. Logikus következmény, miután nálunk semmi ellenállás nincs, sőt még szívóhatás is működik, magunkra rántjuk a világparazitát. Magyarország állampolgárait a parlament részvényesekként sem kezeli, míg a kormány igazgatótanácsként működik, a világparazita érdekeit képviselve. – Ez afrikai, gyarmati szint, amely megbénítja az állampolgárokat. – Cselekvésképtelenség esetén elpusztulunk, tíz éven belül. Vagy valami olyannak kell történnie, amire nincs elég képzelőerőnk. A velejéig romlott, szétrohadó politikai szervezetet arra kényszeríteni, hogy a mi érdekeinket képviseljék.
A gazdaság nem a miénk. Ami a miénk, az a szemétdomb. A lehulló anyagcserevégtermékekből guberálunk, és a hulladéktárolóért is egyre több pénzt kérnek. A megszorítások harminc éve zajlanak. 1986-ban, 1995-ben, Gyurcsány és a jelen politikusai három dolgot állítottak hazug módon. 1. Megvádolták saját népüket – már Kádár János is, aztán Bokros és Gyurcsány -: ti vagytok, akik túlfogyasztotok, sokat esztek stb., ez az oka a deficitnek. 2. Mint jó atya. meg kell, hogy büntesselek benneteket, ezért erőforrás-megvonás van, ez a megszorítások lényege, préselem össze azt az egyébként is nyomorúságos életteret. 3. Így lesz jó nektek, az országnak, mert nő a jövedelmetek, és eltűnik majd az adósságotok. Ha csak ezt az ígérethalmazt nézzük. az egy keresőre jutó reálbér ma 5%-kal kevesebb, mint 1979-ben. A nominálisan is csökkenő reálbér 2008-ban 118 000 Ft, 5%-kal ér kevesebbet az 1979-es 3850 Ft-nál. Akkor 1,50 volt a vonaljegy, ma 300 Ft.
Kétszázszoros áremelkedéssel számolunk. Ennek alapján ma 800 000 forintos átlagfizetés lenne reális. Ez a tény mindent megcáfol. A megszorítások értelmüket vesztik. Ha alacsonyabb szinten élünk, mint 30 éve, hogyan fogyaszthattunk volna túl? Az adósságállományunk is 100 milliárd dollárral több, mint 30 éve volt. Óriási áldozathozatal mellett óriás mértékben nőtt az adósságállomány, plusz eltűnt 100-200 milliárd dollárnyi nemzeti vagyon, és ez csak a dolgok anyagi része, ha a természeti és emberi értékekben történő lepusztulást nézzük, akkor még súlyosabb a helyzet. – Ez önmagában matematikai talány, képtelenség. Igen, és túl sok idő nincs a megfejtésére, ha az új kormány a megválasztása után nem azzal kezdi, hogy ezt a matematikai feladványt megoldja. Két fontos döntő intézkedéssel kell kezdenie. 1. Azonnali hatállyal felfüggeszti a kamat- és profittranszfert, és azonnal tárgyalásokat kezd a világpusztító erők képviselőivel mert ez adhatja az egyetlen reményt a magyar társadalomnak, hogy talán nem semmisül meg. 2. Ezzel párhuzamosan, azonnal felállítja a nemzeti vizsgálóbizottságot, amelynek az a feladata. hogy 32 évre visszamenőleg Fekete Jánostól, Nyers Rezsőtől kezdődve, személyeken, intézményeken, amelyeknek bármilyen szerepe lehetett ezekben a folyamatokban, a rendszerváltás 20 éves tevékenységéig számon kéri a működésüket, és felelősségre vonja a vétkeseket. Belső és külső teljes nyilvánosság elé tárja a valós állapotokat. E két oldal nem elválasztható. Ez utópisztikusnak látszik, de ezen túl csak az az utópisztikusabb, aki azt hiszi, hogy van más megoldása a folyamatnak. Olyan tragikus a helyzet, hogy az elképzelhetetlen. A csoda az egyetlen realitás. Sok olyan dolog fog történni, amely ma teljesen elképzelhetetlen. A nemzet fizikai testének újjátermelésével is szembe kell néznünk.
Már rég nincs mersze a magyar társadalomnak belenézni a tükörbe, mert olyan szörnyű a kép. Négy nemzedék alatt 250 000-ről 50 000-re fog majd csökkenni a születések száma (250-17090-50), míg 100 000-ről 150 000-re nő a halálozásoké. Nincs stratégia, még a kérdést sem tesszük fel. A pusztulási lejtőn nincs megállás. Minőségi probléma a sérültek születése pénz miatt. Pénzmaffia – sérült, fogyatékos gyerek… Ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk róla. Az elkövetkező generációk átkozni fogják azt, hogy megszülettek. Az egészségvagyon lepusztulása is katasztrofális. A férfiak 35-55 éves kor közti halálozási aránya 1971-ben jobb volt nálunk, mint Ausztriában. Ma nálunk háromszor magasabb a halálozás, mint ott. Furcsa fásultság, érdektelenség van, és
magántragédiának tekintik az országos tragédiát. A világ három legrosszabb országa között vagyunk. – Mi lenne az, ami magától megfordítja ezeket a tragikus folyamatokat? – Mivel a lelki, erkölcsi, szellemi talapzat szétroncsolt állapotban van, a magyar társadalom lehajtott fejjel, bűntudatosan él. Minden emberi közösség a földön három történetre építkezik. Van eredettörténete, tudja, melyek a gyökerei. tudja a küldetését, hogy mi a feladata a világon. és van üdvtörténete, szenvedéstörténete. Megpróbál tanulni a múltból, abból a működésből, amelyik az eredetét és a működését összeköti ezer év történelmében. A magyar társadalom hagyja, hogy ez a pusztító világerő betiltsa, tönkretegye, megalázza, kigúnyolja. Mindent megtehet vele szabadon, csak az a lényeg, hogy semmiben se lehessen éltető erőforrása, sem az eredet-, sem az üdv-, sem a szenvedéstörténetében. Meghamisítja a történelmet, hogy ne lehessen éltető forrása, mely táplálhatná. Hazugságban és félelemben élünk. Hazudunk magunknak, és kifelé is.
E kettő erősíti egymást. Öngerjesztő örvényekben vagyunk. Ebből a végzetes körből, öngerjesztő folyamatból kell valamilyen módon kilépni. A gondviselés csak bátor és becsületes cselekedeteinken keresztül tud segíteni. Segíts magadon, az Isten is megsegít. Csak akkor tud segíteni, ha bennünk indulnak meg a teremtésnek azok a folyamatai, amelyek bátor és becsületes cselekedeteken keresztül adnak tanúbizonyságot arról, hogy képesek vagyunk felismerni, és bátrak vagyunk képviselni a saját létérdekeinket, amit minden élőlény megtesz ezen a világon. Milyen nemzetstratégiát lát célravezetőnek? – Tudnunk kell, hogy a felvilágosodástól a bolsevizmuson át a neoliberalizmusig a “múltat végképp eltörölni” gondolata pusztuláshoz vezet. Elpusztítanak minden szakrális és nemzeti hagyományt, feje tetejére állítják a világot azzal, hogy alapjává a hazug anyagi viszonyokat teszik.
A kisebbségben lévő nemzetnek a lelki, szellemi, erkölcsi talapzat segíthet megállítani a pusztulási lejtőt. Újra kell teremteni a nemzetet mint beszédközösséget. Az ország sok pontján, 500 helyen jártam. Mindenütt szorongó, valójában reménységenergiákat megmozgató, tettre kész és igenis, a nemzethez tartozó emberekkel találkoztam. Emberi közösségek, amelyek előképét adják a nemzeti újraépítkezésnek. Sajnos, a többség nem ez. A kommunikációs teret létre kell hozni. A lepusztításunk azért ment könnyen, mert szétverték a beszédközösséget, és a nemzet nem állt szóba magával. Nem tudja elmesélni és feldolgozni a meglévő helyzetet. Szét vagyunk roncsolva. A tömegkommunikációs csatornák élen járnak ennek végrehajtásában. A hazugság, az önámítás, a félelem ketrecéből kell valamilyen módon kitörni. Hiába várunk valakire, hogy majd jön és megoldja. Nincs ilyen megoldás. Jönnek
a jók, és mindent megoldanak. Nincsenek jók. Aki belép a hivatalos politikai mezőbe, az azonnal kiteszi magát a pusztító világerőknek. A pusztító világerő azonnal megszáll mindenkit, aki a kormányzás közelébe kerül, sőt már előtte. Ezt tudomásul kell venni. Ha a nemzet maradéka nem tudja rákényszeríteni a politikusokat, hogy ne legyen más választásuk, mint a nemzet érdekét képviselni, akkor elvész a nemzet. A politikusok számára ugyanis az a könnyebb út, ha azokat a diktátumokat fogadják el, amelyet a pusztító világerő a népükkel szemben vár el tőlük. Minden politikai szereplő hazugságra van kényszerítve, a világerő anyagi erőforráskivonása miatt. Magyarországon a globális szivattyú kezelőinek még a gondolatait is kitalálják.
Az előző rendszerben is elfogadták, hogy “Éljen és virágozzék a magyarszovjet barátság!” A lelkeket teszi tönkre ez a hatalom, akárcsak a régi. Szabadság, demokrácia, felvirágzás, jólét hazudják miközben egyértelmű, hogy milyen tragédia felé megy a rendszer. Ugyanazok a személyek, struktúrák az ócska embertelen szöveggel. “Mindennek meg kell változni ahhoz, hogy minden a régiben maradjon”, mondta Metternich. A globális hatalom szerint a jó vezető a kifosztást maximálisan lehetővé teszi, és a bennszülötteket féken tartja. Egyhamar a világ nem fog kiszabadulni ebből a csapdából, de el kell kezdeni, mert nincs tovább. Elérkeztünk a falig. Szétrohad, szétrobban minden, amit valaha Magyarországnak hívtak. Ez sajnos, pont ránk szakad. Itt és most nekünk kell megteremtenünk azokat a cselekvési stratégiákat, amelyek esélyt adhatnak. Az a baj, hogy rohamos gyorsasággal követik egymást az események.
Sok kis csoportosulás jött létre, miközben a nemzetnek kellene az egységet létrehoznia. Minden szerveződés azt hiszi, hogy csak ő képes a megoldásra. Ez most csak a feszültségeket növeli. Ma a magyar társadalom elkötelezett része legalább három különböző hagyományrétegre építkezik: 1. a felvilágosodás hagyományára; 2. a felvilágosodás előtti kereszténységre; 3. a zsidó-keresztény hagyomány elutasítóira, akik szerint ez már önmagában rontott, és számunkra romboló, és az volt a magyar történelemre is. Ez a vita nagyon kényes, önmagától nem fog lefutni. Nemzeti újraépítkezésre van szükség, de melyik hagyomány legyen az alapja? Erre a gyakorlati Fidesz-politikusok mosolyogva legyintenek. – Teljes helyzetelemzést adott. Ezt a helyzetelemzést szinte több millió példányszámban ki kellene adni, kézbe adni. Az előadásain közösségek vannak. Meghallgatják, hazamennek, és lecsitulnak a felkorbácsolt tenni akarások. Hogyan tovább? – Reménykeltő, hogy az élet igenlésének, az élet vizének harmatcseppjei már dúsan
gyöngyöznek ebben a nemzetben, csak azok a kelyhek hiányoznak, amelyekben fel tudnánk ezt fogni, össze tudnánk gyűjteni, hogy ne váljanak semmivé. Ezzel a nemzettel a legsúlyosabb probléma tehát nem az, hogy nem gyöngyöznek az élet vizének csöppjei, az élet akarásának csodálatos megnyilvánulásai, hanem, hogy még nem léteznek azok a szerkezetek, amelyek ezt képesek lennének felfogni. Nem létezik az az összefüggésrendszer, amelyik lehetővé tenné ezt a nemzetnek.
A szinergia azt jelenti, hogy nem elég matematikailag összegezni az erőnket, hanem meg is kell hatványozni. Nem az összegre, a szorzatra van szükség! Össze kellene fogni a nemzetet. Itt tűnik ki, hogy az értelmiség az elmúlt évtizedekben áruló lett, cserbenhagyta nemzetét. – Nem gondolja, hogy a tömegnek vezérre van szüksége? Ha nincs egy irányító elme, amely kristályszerkezetté alakítja az olvadt kristálytavat, nem tettünk semmit. Megint hazamegyünk, és nem tettünk semmit. Ki kell építenünk egy háttérországot. Mi ennek a feltétele? – Ilyen építkezésnek jelenleg szinte minden feltétele hiányzik. Ami ennél is rosszabb, ezeknek a feltételeknek egyszerre, összefogva, egy időben kellene megjelenniük, és nagyon sokszor azt érezzük, joggal, hogy egyetlen feltételt se tudunk megteremteni. Az meg. hogy egyszerre`? Az elindulás (nulladik) feltétele az, hogy ezt a beszédközösséget újraszőjük, és a nemzet újra visszavegye a diskurzusteret. Ma a nemzet diskurzusterét a nemzetet elpusztítani akarók sajátították ki, mert az áruló elitek odaadták.
Ma a nemzet nem áll szóba önmagával. Elsőként ezt az állapotot kell megszüntetni. Karizmatikus vezető kell egy ilyen rendkívüli helyzetben. Kell felelős vezető értelmiségi réteg, és egy olyan réteg, amelyik abban van otthon, hogy konkrétan milyen szervezési technikákkal, konspiratív módon kell szervezkedni. Amit kezdetben természetesen titkolni kell, mert az országot teljes egészében megszállva tartja ez a világerő, miközben döntő fontosságú lenne érzelmileg a felszabadító hatás. A katarzis. Közben azt is látni kell, hogy benne vagyunk a hivatalosan szervezett világ azon ketrecében, amelyik NATO-és EU-tagsággal jár, mert ezek valójában erőszakszervezetek. Többek közt azért vallom, hogy az egyetlen realitás: a csoda.
VITA A HETI VÁLASZBAN HEIM PÉTER ÉS BOGÁR LÁSZLŐ KÖZÖTT H. P.: Először is: le kell mondania a kormánynak. Ez a csapat alkalmatlan a helyzet kezelésére. B. L.: Ez kétségkívül szükséges, de korántsem elégséges feltétele a kilábalásnak. Ez a
kormány csak tünete egy súlyos betegségnek, de nem maga a betegség. Éltüntetése így azt a veszélyes illúziót keltheti, hogy ezzel meg is oldottuk a problémát. H. P.: Mégis ennek kell az első lépésnek lennie, itt ugyanis feloldhatatlan hitelességi problémák vannak. Így aztán még reformokra sem képesek, pedig ma nem a jelenlegi rendszer toldozgatására-foldozgatására van szükség, s a szó is elkopott már: 1968 óta permanens reform van ebben az országban, aztán mi lett belőle.
Amire ma szükség van, az a rendszercsere. B. L.: Jó ezt tőled hallani, mert eddig az uralkodó közbeszéd szélsőségesként bélyegzett meg mindenkit, aki egy újabb rendszerváltás szükségességéről beszélt. H. P.: Hozzáteszem: továbbra is hiszek a kapitalizmusban, a globalizációban. Semmi nem történt, ami ezek cseréjét indokolná. Máshol ugyanis működőképesek. Annak külön oka van. hogy nálunk, Ukrajnában és Lettországban nem. Az, hogy a mi elitünk volt a legfelelőtlenebb a régiós elitek közül. B. L.: Legkorruptabb, legcinikusabb, leginkább kollaboráns. Ebben már tavaly is egyetértettünk. de Lettország példája, ha már említed, remekül mutatja. hogy a Globális hatalmi elit sem vonható ki a felelősök köréből.
Az elmúlt évtizedben a nemzetközi tőkét kiszolgáló média nagy sikertörténetként tálalta Lettország fejlődését. Csak azt felejtették ki a győzelmi jelentésekből, hogy hitelbuborékos a növekedésük, most meg csodálkoznak. hogy +10-ről -10%-ra zuhan. Mossák kezeiket. pedig nem tehetik, hiszen ők maguk terelték és bátorították ilyen körülmények közé a letteket. És bizony a globális rendszer saját magát okolhatja a Magyarország nevű lokalitásban előállt csődhelyzetért is. Hiszen minden az övé. Az egész rendszerváltás diktátum volt, amelyet a globális elitek egyszerűen lenyomtak a torkunkon.
Meg sem engedték, hogy megnyissuk a vitát, kik is vagyunk, mit is akarunk, mire vagyunk képesek. Mindez aligha annak a jele, hogy a globális kapitalizmus “működőképes” lenne. H. P.: A rendszercsere Magyarország számára éppen ennek a vitának a megnyitását kell, hogy jelentse. Olyan gazdaságpolitika kell, amilyen figyelembe veszi a magyar mentalitást és az ország adottságait. Például, hogy folyamvölgy vagyunk. Mezőgazdaság, élelmiszeripar, geotermikus energia ezekre kell építeni. Az viszont nem igaz, hogy a Nyugat magunkra hagyott volna minket a bajban. Te is tudod: ma csak azért nincsenek döglött kutyák az utcákon, mert EU-tagok vagyunk. Ha nem lennénk, már lehetetlen lenne megkülönböztetni minket Argentínától.
Ez egy délkelet-ázsiai típusú válság a régióban. Csakhogy Kelet-Európa Szingapúrja Csehország, mi meg a térség Indonéziája vagyunk. Negyedévente felélünk 2000 milliárdnyi EU-pénzt, aztán ha elfogy, jön majd az IMF-pénz. Nélkülük itt technikailag is államcsőd lenne, most meg csak praktikusan van. Saját erőből, kötvénykibocsátással az állam ma ugyanis nem tudja finanszírozni saját működését. Havi 180 milliárdot kellene kibocsátani hozzá, csakhogy a belföldnek nincs pénze, a külföld meg nem bízik bennünk.
B. L.: Ez igaz, és bevallom, én sem hiszem, hogy a globális elitek megengednének maguknak egy államcsődöt nálunk. Nem érdekük, mert ők ezzel egy biztos, kiszivattyúzható “erőforrástartálytól” esnének el. Ezt fontos rögzíteni, mert ma annyian riogatnak a csőddel, hogy a végén még önbeteljesítő jóslat lesz belőle. H. P.: A miniszterelnök kezdte a riogatást: tavaly ősszel vetette föl, hogy néhány napra vagyunk az államcsődtől. Aztán Suchman Tamás beszélt róla. B. L.: Az adósságunk elmúlt harmincévnyi “kórtörténete” azt látszik igazolni, hogy ez így bizonyosan nem folytatható, nemhogy harminc, de három évig sem. Kérdés: akkor most mit tegyünk? H. P.: Újra kell tárgyalni az IMF-fel – már egy új kormánynak.
Az nem lehet kérdés, hogy vissza kell fizetni a kölcsönt, az viszont igen, hogy mennyi idő alatt. Lélegzetvételre mindenképp szüksége lesz az országnak, ugyanis lehetetlen 2011-ben és 2012-ben évi 5-6 milliárd eurót visszafizetnünk. Főleg, ha hozzátesszük, hogy jövő akkorra nyolctízezer milliárd forint pluszkiadást okoz a mostani garnitúra akkorra már nyolc éve tartó ámokfutása. B. L.: Azzal egyetértek, hogy tárgyalni kell, de ennél sokkal átfogóbb, új alkut kell kötnünk a globális tőkével. A külföldi vállalat azért jön ide, hogy profitot termeljen, s ez rendben is van. Közben azonban használja az értéktereinket, a munkaerőnket, az infrastruktúránkat, amiért használati díj fizetésére kell kötelezni. Ezt úgy kell szabályozni, hogy ne kerülhesse ki az adót, amelyet az államnak fizet, valamint a bért, amelytől a családüzem működik.
A továbbiakban nem lehet megengedni, hogy a globális hatalom hazai helytartói azzal védjék például a muftiknak adott adókedvezményt, hogy muszáj nekik adni, különben továbbállnak. H. P.: Főleg, hogy hamis is ez az érv. Három szempontja van a globális tőkének. Egyrészt a munkaerő minősége. Ebben egyre romlunk. Másrészt a piacokhoz való hozzáférés. Itt csodálatos előnyünk adódik komp-országságunkból: nem nagyon lehet bejutni Nyugat-Európába minket megkerülve. B. L.: Az orosz- és Kína-ellenesség éppen ezért nem is látszik túl bölcs dolognak ebből a szempontból. H. P.: Nem bizony.
De visszatérve a nemzetközi tőke szempontjaira: a harmadik elem az adórendszer. A közhiedelemmel ellentétben a multik nem szeretik az adókedvezményt, hiszen az elvonható. A munka- és beruházásösztönző adórendszert szeretik ők is. Egyetértek azzal, hogy új szabályokat kell alkotni: a külföldi tőke legyen üdvözölve, de csak akkor, ha ezeket hajlandó betartani.
B. L.: Nézzük a dolog reménykeltő oldalát! Eltérő módon bár, de mind Gyurcsány Ferenc, mind Orbán Viktor megértette a rendszerkorrekció szükségszerűségét, amikor az egész térséget érintő mentőcsomagért lobbiztak Brüsszelben ezzel egyértelművé téve, hogy a globális hatalmat, és nem a magyar népet terheli a felelősség azért a csődhelyzetért. H. P.: Az ellenzék vezetője azért jóval ügyesebben járt el, míg a miniszterelnök beszéde még rosszabb helyzetbe hozott minket: a forint zuhanni kezdett, ráadásul mi lettünk a pária, akitől már Bulgária is elhatárolódik… Ami viszont jó hír: a média az elmúlt pár hónapban tette a dolgát.
Mind a jobb-, mind a baloldal rávilágított a problémákra, pedig a kormányzati sikerpropaganda már az IMF-hitelről való megállapodásnál elkezdődött. A köztudatba mégis bekerült, hogy nem megoldás a hitel. Ma már nem lehet eltakarni a valóságot, mint 2006-ban. Trükkök százaival sem. B. L.: Csakhogy liberális “megmondó emberek” még manapság is hajlamosak az ország nyakába varrni a válságot: megvádolják a magyar társadalmat azzal, hogy túlfogyasztott, ezért az áldozatokat egyedül neki kell meghoznia most is, miközben kétszáz óra kemény fizikai munkáért nettó hetvenezret visz haza a munkavállalók fele.
Erről a szintről már nem lehet lejjebb menni! Azt szokták mondani, hogy kiadástöbbletes a magyar államháztartás. De nem arról van inkább szó, hogy bevételhiányos? Hogy a magyar társadalom az elmúlt húsz évben is előállította, most is előállítja mindazt, ami ahhoz szükséges, hogy fenntartsa és újratermelje önmagát, csakhogy a globális jövedelemszivattyúk és a történelmileg magunk előtt görgetett adósság profit formájában elszívták az elemi szintű önújratermelés fedezetét is? H. P.: A bevételhiány és a kiadástöbblet egyszerre igaz, és összefügg. Csehországban egymillióval több a munkavállaló, itthon meg alig dolgozik valaki. B. L.: Legálisan. Öt és fél millió volt az aktív keresők száma a 80-as évek közepéig. Ám egy évtized alatt négymillió alá süllyedt, és erről a szintről azóta sem sikerült elmozdulni. A munkaerő azonban nem vész el, csak átalakul. Az eltűnt másfél millió megvan, csak bepréselődött a láthatatlanság szférájába. H. P.: Mert az általad említett 70 000 forint valójában csak harminc.
Negyvenet ugyanis megkaphat segélyként. A maradék harmincért menjen el dolgozni? Akkor inkább felveszi a segélyt, aztán még szabadideje is marad. szürkén-feketén hozzágyűjt még néhány tízezret akkor is, ha elmegy gombászni, és eladja a piacon. Ennél racionálisabb gondolkodás nincs, ezért nem lehet hibáztatni az embereket. Ráadásul az elit volt az is, amely rászoktatta a lakosságot, hogy fogyasszon hitelből, és ne takarítson meg. A nemzeti össztermék hét-tíz százaléka áramlik ki az országból emiatt, míg a németek éves jövedelmük 12 százalékát ma is megtakarítják. Túl is fogják élni a recessziót. Ahol meg nincs megtakarítás, bankóprés lesz, és infláció.
B. L.: A legveszélyesebb, hogy a kis- és középvállalatoknak sincs már tartalékuk, márpedig a munkaerő döntő többségét ma is ők foglalkoztatják, vagy teszik utcára a válság hatására. H. P.: Épp ezért az egész uniós támogatást nekik kellene adni. Hiába van kiásva egy része, gyorsan be kellene temetni a négyes metrót, s azt a 400-500 milliárd forintot úgy, ahogy van, odaadni nekik. Érezhető lenne a munkaerőpiacon. Ettől még a szociális rendszerekhez is hozzá kell nyúlni. Például: nem a 62 éves nyugdíjkorhatárral van az igazi baj, hanem azzal, hogy az valójában 57,7, mert van 160 000 korkedvezményes nyugdíjasunk. Azaz van, aki tizenöt évig fizet járulékot, majd negyven évig veszi igénybe a nyugdíjat. Háromszázezer embertől harmincévnyi plusz járulékfedezetet kell így elvenni. B. L.: Csakhogy a minderre adandó válaszként értelmezendő reformkísérlet Gyurcsányé, a Reformszövetségé és Bokros Lajosé – brutálisan az eddig is kifosztott helyzetben lévőkre rakna most már fiziológiailag is elviselhetetlen terheket. H. P.: Gyurcsányéról nem érdemes beszélni. Szakmailag tökéletesen vállalhatatlan. A Reformszövetség anyaga jó irányba tett közepes és középszerű lépések felvázolása.
A pénzpiac bizalmát viszont átmenetileg tudná csak visszaállítani, ha egyáltalán. Bokros tervei pedig a múlté. Mindent privatizálni, holott ez csak mélyítené a válságot. Mindkét csomag elképesztő recessziót eredményez rövid távon, és egyik sem megoldás. Bukdácsolás buborékból buborékba, ahogy évtizedek óta mindig, csakhogy a buborék egyre gyorsabban pukkad ki. B. L.: Ezek megint az IMF-diktátumoknak szalutáló liberális elit régi mantrái. Bokros még mindig “az állam a legrosszabb tulajdonos” dogmát erőlteti, és szétroncsolná az éppen hogy megerősítésre váró nemzetállam maradványait is. H. P.: Az állam valóban a legrosszabb tulajdonos -ha nincsenek szabályzók. Abszolút híve vagyok a magántulajdonnak, de egyszerűen butaság, hogy az állami tulajdon rossz. A cseh energiaipari vállalat például remekül működik. Az államnak ráadásul igenis, vannak alapfeladatai.
Közbiztonság, jogszolgáltatás, alap- és középfokú oktatás… B. L.: …alapszintű egészségügyi ellátás… H. P.: Igen. Tehát nem kell mindent privatizálni. Ha így tennénk, éppen onnan vennénk ki a pénzt, ahonnan nem lenne szabad. Reformálgatás helyett ma új államot kell építeni. B. L.: Már csak azért is, mert az államcsőd fenyegetésénél jóval nagyobb veszéllyel nézünk szembe. Az elemi normák felfeslésének folyamata indult meg mára. Eddig ezzel nem foglalkoztunk, mert nem kellett. Normálisan működő társadalmakat fenntart az évezredes, íratlan normarendszer, nem kell arról beszélni, hogy mégis miért nem helyes például hidegvérrel gyereket ölni. Az államcsődöt lehet kezelni, de ha ez a normarendszer szétrohad, évtizedekig tartó bonyolult munkával sem lehet újjáépíteni.
Lásd Szomália. Az emberiség előtt már megjelentek az elképzelhetetlen pusztulás sötét példái. H. P.: Hogy elkerüljük, ahhoz sürgősen szakítani kell az elmúlt húsz év családellenes gazdaságpolitikájával. Miért van az, hogy egy szingli ugyanannyi adót fizet, mint aki gyereket nevel? Legyen egykulcsos az adó, de aki gyereket nevel. annál maradjon ott több pénz, hiszen járulékfizetőt nevel, ami az államnak befektetés. Nem lesz addig semmilyen megújhodás, amíg fel nem fogjuk: azt kell támogatni, aki dolgozik és gyereket nevel. B. L.: Minderre azonban nincs lehetőségünk addig, amíg az SZDSZ és a más pártokban meglévő támogatóik ilyen erős pozíciókat foglalnak el. Ők indítottak offenzívát efféle gondolatok és olyan fogalmak ellen, mint a “nemzeti érdek”.
Amikor Horn Gábor azt mondja: lehet, hogy egy százalékon állnak, de az SZDSZ mégis büszke lehet arra, hogy a rendszerváltás egésze a párt forgatókönyve szerint zajlott, azt én bűnvádi eljárásban tett beismerő vallomásnak tekintem. Éppen ez a forgatókönyv juttatott minket ide, ahol ma vagyunk. H. P.: Nem visz előre, ha kipécézünk magunknak egy pártot… B. L.: Az SZDSZ nem párt, hanem a globális hatalom magyarországi helytartója. H. P.: Mindenki korrumpálódott. Ki kevésbé, ki jobban. B. L.: Amikor Orbán Viktor “számonkérésről” beszélt, akkor ezzel éppen azt jelezte, hogy a felelősségek arányait azért tisztázni kellene. H. P.: Persze. Hét év hosszú idő. Nyolcvanöt százalékban a jelenlegi elitet terheli a felelősség.
Normálisan működő demokráciában a kormányzó elit választáson kérhető számon. B. L.: Igaz, ám a rendszercsere nem lesz egyszerű folyamat, s ha az új kormány csak a választások után vallhatja be, hogy erre van szükség, abból baj lehet: egy ilyen változáshoz ugyanis olyan többséget kell teremteni, amely érti és akarja is azt. H. P.: Mi sem véletlenül beszélgettünk most erről. A mai elitnek óriási felelőssége van abban, hogy elmondjuk: hatalmas baj, és nincs rá könnyű megoldás. 2009. március 10.
A PARAZITA SZDSZ FELEL A KÁOSZÉRT Van belpolitikai tétje az EP választásoknak – Vasárnap lezajlott Magyarország életében a második európai parlamenti választás, amelynek célja, hogy magyar képviselőket küldjön Brüsszelbe, lehetőség szerint a magyar érdekeket képviselve. Voltaképpen miről szól egy ilyen választás, mi a tétje? A kiküldött képviselőknek van lehetőségük ,feladatuk ellátására? – E választás az Európa Parlamentről, annak összetételéről, illetve arról szól, hogy a nemzetek által delegált képviselők mit és hogyan tudnak tenni részben Európa mint közösség – fejlődése érdekében, részben pedig teljesen természetesen a saját nemzetük érdekében.
Ez az alapvető cél 1979 óta, vagyis amióta közvetlenül választják meg e politikusokat. Azonban szembesülni kell azzal is, hogy igen jelentős mértékben a belpolitikáról is szól ez a választás. Ez az elmúlt harminc év alatt végig így volt. Minél inkább belpolitikai tétje van – vagyis lakmuszpapírként jelzi a belpolitikai konfliktusok intenzitását -, annál nagyobb a részvétel is. Ha csak kizárólag Európáról szólna mint például Szlovákia esetében akkor nagyon alacsony részvételi aránnyal kell beérniük a politikusoknak. – Európa nem érdekli az embereket? – Az európai ügyek iránti érdeklődés általában is, de a frissen csatlakozott országokban még inkább, alacsony. Hogy ennek mi az oka, pontosan azonosítani nagyon nehéz. Oka lehet az informálatlanság, illetve a motiváció hiánya is. Vagy éppen ellenkezőleg: az emberek nagyjából tisztában vannak a folyamatokkal, ám lesújtó véleménnyel vannak azokról, s nem értik azt sem, hogy nekik mi is a közük az európai folyamatokhoz. Ebből a szempontból az Európai Uniónak már évtizedek óta szembe kell néznie az időnként felbukkanó válságokkal.
Emlékezzünk, hogy az unió polgárai népszavazáson hiúsítottak meg nagy erejű szerződéseket, majd nagyon visszatetsző módon rövid idő után újra szavaztattak, láthatóan annak érdekében, hogy mindenáron keresztülvigyék egy szűk elit akaratát. Az EU nincs jó állapotban, s nemcsak a válság miatt, hanem azért is, mert az utóbbi évtizedekben a legtöbb gazdasági, társadalmi kérdésben egyre nehezebben találja a megoldásokat. Emellett egyre nehezebben tudja elfogadtatni a tömegekkel azt is, hogy mindez az ő érdekükben történik. A térségben kiemelkedően magas magyar részvételi arány azt mutatja: komoly belpolitikai tétje volt a választásnak. Ez a választás alapvetően nem Európáról, hanem belpolitikáról szól, Magyarországon pedig különösen így van ez. – Ezzel a 14 képviselőt felmutató, nagyarányú győzelemmel milyen lehetőségei vannak a Fidesznek mind Brüsszelben, mind itthon?
– Viszonylag mérsékeltnek érzem a lehetőségeket, ám ez korántsem a Fidesz hibája. Az elmúlt öt év tanulsága szerint jól látszik, hogy a Fidesz képviselői eddig, és a jövőben is mindent megtettek és megtesznek majd annak érdekében, hogy a nemzeti érdekeket képviseljék. De magának az Európai Parlamentnek az uralmi rendben elfoglalt helye is olyan, hogy inkább konzultatív testület. A jelentősége abban áll inkább, hogy bizonyos nagy kérdésekben oppozíciós álláspontot lehet elfoglalni, vagyis ha valamilyen nagy felháborodást kiváltó folyamat indulna el, akkor van mód annak megakadályozására.
A parlament pozitív szerepet játszik ekkor; ilyen volt, amikor a 90-es években létre akarták hozni a multinacionális vállalatok világméretű “alkotmányát”, ami azt jelentette volna, hogy a globális vállalatoknak olyan többlet- (abszolút) jogaik lettek volna a lokalitások felett, amelyek az eddigieknél is kiszolgáltatottabb helyzetbe hozták volna őket. Ez egy világméretű egyezségrendszer lett volna, s noha az OECD már elfogadta, az Európai Unió megakadályozta.
A tervet az Európai Parlament éles viták után visszautasította, mint olyan kísérletet, amely Európán belül, de különösen annak keleti régiójában erős romboló hatást fejtett volna ki. Ez bizonyítja, hogy az EP képes megállítani pusztító folyamatokat, de maga képtelen olyan átalakulások élére állni, amelyekre pedig égető szükség lenne. A tematizáció általában nem a leglényegesebb kérdésekkel foglalkozik, nem a legfontosabb társadalmi-gazdasági problémákat hozza előtérbe, hanem sokkal inkább a liberális tematizáció közhelyeit. A kérdések, amelyeket többnyire a liberális pártok vetnek fel – emberi jogok, kisebbségek jogai, fontosak, de az esetek többségében mégis kiderül, hogy a valamilyen értelemben deviáns kisebbségek jogait védik túldimenzionáltan, és ezzel a többségi társadalom működési mechanizmusait akadályozzák, gátolják, roncsolják. Nem lehet nem észrevenni, hogy gazdasági értelemben is a neoliberális gazdaságfilozófia az uralkodó.
Vegyesnek érzem az általános teljesítményt, s kétségtelen, a pártcsaládhoz tartozás fegyelmező ereje is akadály a nemzeti érdekek érvényesítésében. – Alig hatvanezer szavazatot kapott az SZDSZ, úgy tűnik, most megmutatkozott valódi társadalmi “támogatottsága”. Végük van, vagy képesek ezt is túlélni? – Ha figyelembe vesszük a rendszerváltás körüli támogatottságukat, akkor valóban megrendítő folyamatot látunk. Ebben a magyar társadalom azon felismerése érlelődik, hogy az SZDSZ politikai pártnak látszik, de nem az, hanem a globális hatalomgazdaság birodalmi rendszerének, érdekeinek a közvetlen, esszenciális képviselője. Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy ez párt – bár inkább birodalmi helytartó -, akkor a rendszerváltás történetének a legszélsőségesebb pártja, mert abszolút és kizárólag vegytiszta módon képviseli a globális hatalom érdekeit. Az SZDSZ elitje is így fogalmaz; az egyik főemberük mondta nem is olyan régen: “Lehet, hogy 1-2 %-on állunk, de az SZDSZ büszke lehet arra, hogy az egész rendszerváltás az ő forgatókönyve alapján ment végbe.” Lehet, hogy ezt ő elhiszi és valóban büszke is rá, de ott téved nagyot, hogy a magyar társadalomnak érről teljesen más a véleménye. A nemzet 99%-a társadalmi, gazdasági és kulturális értelemben rendkívül pusztítónak véli a birodalmi
érdekek gátlástalan, cinikus és kollaboráns kiszolgálását, azt, amit az SZDSZ művel. Érről a pusztulási lejtőről nagyon nehéz lesz visszafordulni. Ez pedig döntően és alapvetően az SZDSZ-nek köszönhető. – Sok minden köthető pár százalékos párthoz; drogliberalizáció, a közoktatás átalakítása, s fennáll a veszélye, hogy ennek eredménye a felelősséget nem vállaló és csak a maga érdekei mentén cselekvő individualista hülyegyerek lehet. Küzdenek az azonos neműek jogainak szélesítéséért a családüzem tönkretétele mellett. Lehetne sorolni. Mi a történelmi bűne az SZDSZ-nek? – Minden birodalmi helytartónak kettős feladata van. Az egyik, hogy a birodalmi szivattyúk zavartalanul működhessenek. Ennek kitűnően eleget is tett. Ugyan nem SZDSZ-es színekben, de az értékválasztás mentén az SZDSZ emberei minden pártban és kormányban jelen voltak, s így követték a liberalizáció-dereguláció-privatizáció parancsát. A másik feladatuk, hogy féken tartsák a kifosztott bennszülöttet.
Ennek egyik legcélszerűbb formája, ha szétroncsolják az agyát és a lelkét az embereknek. Ha képtelenné válnak az önmagukhoz való reflexív viszony kialakítására, ha nem érzékelik a tényleges helyzetet, akkor bármit meg lehet velük tenni egy bizonyos ponton túl. Ma már több millióan vannak ebben az országban, akik lelkesen és önként pusztítják magukat szimbolikus és fizikai értelemben is. Ennek pedig az SZDSZ és az általa képviselt pusztító és destruktív értékrend az oka. Ha ugyanis ez az önreflexiós viszony egészségesen működik, akkor a fegyelmezés eszköze csak a nyers erőszak lehet, amely gyakran nem is olyan hatásos. Sokkal olcsóbb és energiatakarékosabb az oktatáson, a kultúrán és a médián keresztül elindítani és végigvinni a pusztító folyamatokat. Ez a szétroncsolt, magányos individuum nem tudja elhelyezni magát a világban, végzetes tévedésekben él, és élen jár az önpusztító létmód fenntartásában. Felmérések is mutatják az említett gyökértelenséget, a “beragadt iránytűt”. Közhellyé vált emlegetni az anómiát is.
Már senki nem kapja fel erre a fejét, pedig ez súlyos jelenség. A magyar társadalom anómiája, az anarchia és a káosz felé araszolása, döntően éppen ennek az értékpusztításnak a következménye A Jobbik 14,77 százalékot ért el az EP-választásokon. Noha sokan próbálják meg ezt úgy értékelni, hogy előretörnek a baloldal által szélsőségesnek nevezett erők és mellé rendkívüli módon rettegnek is -, lassan tényszerűen kijelentik, hogy ez a közel félmillió ember radikális nézeteket valló megtévedt szavazó. Ami nyilvánvalóan nem igaz. Nem lehetséges, hogy az emberek inkább kiábrándultak, elfordultak a politikától, megunták a sehová nem vezető metavitákat, erre válaszul a Jobbik meg rátapintott például a közbiztonság égetően fontos kérdésére? Az emberek pedig azt mondták: szeretnénk ide egy rendőrőrsöt, mert a gyerekem nem tud elmenni az iskolába. – Robbanásszerű eseménnyel állunk szemben. Kiderült, hogy a korábbi mérések amelyek 1-2%-ra tették a Jobbik támogatottságát – tévesek. Ez a félmillió ember nem a semmiből jött elő. Ez a megrendítő változás annak a következménye, hogy a kifosztás
anyagi és erkölcsi vonatkozásai egyre több és nagyobb társadalmi csoportnál már legvégső fiziológiás határokat ostromolják. E csoportok pedig erre értelemszerűen hisztérikusan reagálnak. Legalább egymillió olyan emberről van szó, aki végveszélybe került az anyagi – bedőlő lakáshitelek, vészesen romló közbiztonság és lelki bizonytalanságok miatt. E csoportok szemében a parlamenti pártok már gyanakvást keltenek, s megjelent a szociális “radikalizmus”.
Összeérnek a gazdasági és a rendészeti dimenziók, ezek a választók pedig ezekben a kérdésekben is biztonságot akarnak. Nem elég, vélik felháborodottan, hogy anyagilag rosszabb helyzetben vannak, mint két-három évtizede, de még az elemi szintű biztonságuk is vészesen megromlott. Ezek az emberek kétszeresen is csalódottak: csalódtak a rendszerváltás rendszerében, amely jólétet és biztonságot ígért. Az anyagi aspektus romlását még elviselnék valahogy, ám az elemi biztonság megroppanása már éles reakciókat vált ki belőlük. Már a múlt században is a kétségbeesett társadalmi csoportok immunreakciója volt ez a pusztító liberális folyamatokra. A liberálisok a tűzzel játszanak, amikor gátlástalan cinizmussal mégis a végtelenségig vitték, viszik ezeket a folyamatokat. A Jobbik a magyar társadalomnak a pusztító liberális tendenciákra adott immunválasza. Ez akár olyan brutális is lehet, mint amilyen maga az SZDSZ és általa kifejtett tevékenysége, nemzetpusztító munkája. – Látványosan szenvednek a szocialisták, amióta az SZDSZ tavaly kilépett a koalícióból. Imbolyognak, mint a hajó, amely tőkesúly nélkül próbál célt érni. Hogy mi a céljuk a nekik és az IMF-nek tetsző számok elérése mellett, nem tudni.
Nem látunk sem gazdasági, sem társadalmi víziót, csak megszorító politikát. Mi történt az MSZP-vel? – Az MSZP valószínűsíthető széthullása “halmazati büntetés” azoknak a kollaboráns szocialista politikai oligarchiáknak, amelyek készségesen szolgáltatták ki pártjukat a globális birodalomnak. Az SZDSZ egyfajta globaloparazitaként egyszerűen gazdaállatként használta az MSZP-t. Így most nemcsak az élősködő pusztul el, hanem az általa végzetesen legyengített gazdaállat is. Növekszik a veszélye annak, hogy az SZDSZ-parazita maradványai más gazdaállatot próbálnak keresni, és ezt logikailag valószínűleg a Fideszben próbálják megtalálni. A magyar társadalom létérdeke, hogy ezt minden lehetséges eszközzel megakadályozza.
Már ebben az évben is 40 000-es csökkenés várható a népességszámban, hívja fel a figyelmet Bogár László. Növekszik a népességfogyás, igaz, ez a tendencia már régóta növekvő pályán halad. A népesség fizikai és lelki egészsége egyike azoknak a rendkívül súlyos problémáknak, araelvek a magyar társadalmat érintik “Ebben valójában a lelki, erkölcsi, szellemi talapzat roncsoltsága érhető tetten. Az önpusztító, létfelélő és a jövőre csak szorongással gondolni képes magatartás testestül meg. Bogár szerint a népesedés olyan tükör, amely azt jelzi, milyen állapotharc van az adott társadalom. “Ha nem képes elemi szinten sem teljesíteni minden emberi közösség alapvető feladatát, azt, hogy a jövőben folytatni legyen képes önmagát, akkor ez súlyos bajokat jelez. ” A közgazdász állítja, ezzel a rend szerváltás elitjei nem tudtak, és nem is akartak szembenézni.
Nemhogy választ nem adtak erre a problémára, hanem a kérdés megfogalmazásától is vonakodtak. A liberális erőknek sikerült a népesedési kérdést tabutémává tenni: eleve rasszista, nacionalista, az emberi jogokat megsértő és azokba beavatkozó szándékot sejtenek, ha ez a kérdés előkerül. Minden közösségnek rendelkeznie kell hosszú távú népesedési stratégiával. Olyan elképzelésrendszerről van szó Bogár szerint, amelynek nemcsak a lehetséges anyagi eszközöket kell tartalmaznia, hanem amely megváltoztatja a gyermekvállalással és a családdal kapcsolatos közgondolkodást is.
A kettőt kell összekapcsolni, ezzel mérsékelni lehetne a népességfogyást. MNO, 2009. 06.11. AZ EURŐPAI UNIŐS VÁLASZTÁS ÜZENETE Az EU-s választás mindig csak ott és akkor képes megközelíteni a parlamenti választások részvételi arányát, ahol valójában a pártok belpolitikai csataterévé válik. Ebből az is következik persze, hogy az EU-tagországok népei számára az EU-s választások európai dimenziójának valójában nincs jelentősége, sőt nem is nagyon értelmezhető. Öt éve például Szlovákiában a részvétel mindössze 17%-os volt. Általában is igaz, hogy a 2025%-os részvétel már viszonylag magasnak számít. Magyarországon most esetleg ennek a kétszeresét is elérheti. Ez azt jelzi, hogy igen nagy a tét. (2004-ben 38% volt.) A beszélgetésben tehát főként ennek a tétnek a lényegét kellene elemezni. A legfőbb tét az, hogy mekkora is lesz igazán a Fidesz fölénye, mert ez a parlamenti választások egyik fontos előrejelzője. 2006 óta a Fidesz-fölény alapvetően virtuális, és csak az időközi választások elsöprő fölénye adhat némi támpontot.
Ennek a másik oldala az, hogy mekkora lesz az MSZP veresége, mi is számít “megsemmisítőnek”, és milyen önpusztító folyamatok indulnak el a választások nyomán, az MSZP-n belül. A kettő annyiban jelenthet eltérő megítélést, hogy bekerül-e más párt. Ha csak a két nagy párt jut be, az szinte bizonyosan determinálja a jövő kétpárti parlamentjét. Ez az utolsó lehetőség az előrehozott választások kikényszerítésére is, ami egyértelműen növelné a Fidesz nagyarányú győzelmének valószínűségét. Igen fontos üzenete van annak is, hogy az SZDSZ bekerül-e. A rendszerváltás rendszerének végleges bukását talán éppen ez jelentené, ezért óriási szimbolikus jelentősége van. Az MDF valószínű bukása ezzel együtt a rendszerváltás két meghatározó rendszerpártjának a végleges eltűnését, vagyis valóban a rendszer látványos bukását jelentené. Az ebből eredő fő kérdés, hogy milyen lesz az “új rendszer” lényege. (Horn Gábor: a rendszerváltás az SZDSZ projektje volt!) Ennek egyik fontos mozzanata az, hogy megjelenik-e a nemzeti radikalizmus. Ha a Jobbik bejut, az elindíthatja azt a folyamatot, amelyik lehetővé teszi, hogy a nemzeti radikalizmus hívei. akik csak azért szavaztak a Fideszre, mert féltek, hogy “elvész” a szavazatuk, ezután már bátran megteszik ezt, ami viszont a Jobbik akár 10-15%-os
parlamenti arányát is előrevetítheti. Különösen fontos lehet, ha a Fidesznek csak a Jobbikkal lenne meg a kétharmad, vagy szélsőséges esetben akár az 51% is. Nem lesz tehát elodázható az alapkérdés, hogy milyen legyen az új rendszer minősége. Ha a Jobbik megerősödik most, az akár lehetetlenné is teheti a Fidesz azon taktikáját, hogy a választási győzelemig csak óvatos liberális közhelyekkel és “globalokonform” kijelentésekkel operál, hogy ne kockáztassa a szembekerülést a globális hatalmi rendszerrel. Az erős Jobbik és nyílt nemzeti radikalizmusa, illetve a Fidesz erre adott tartalmi válaszának elmaradása, vagy ami még rosszabb, válasz helyett a Jobbik megbélyegzése igen kockázatos helyzetet hozhat létre. Sok függ attól is, hogy a különböző, döntő részben az előrehozott választásokat követelő, ezért valamilyen módon a Fidesszel rokonszenvező civil mozgalmak milyen álláspontot foglalnak el. Ha esetleg úgy tüntethető fel, hogy nekik sikerül “kiharcolniuk” a Fidesz számára az előrehozott választást, az igen komoly nyomást jelenthet a Fideszre, hogy programját nemzeti-szociális irányba fordítsa. Máris újabb óriási tüntetést kezdtek szervezni június 14-ére a Hősök terére.
A választás legfőbb társadalomlélektani tétje pedig az, hogy közelebb viszi-e a magyar társadalmat ahhoz, hogy elkezdjen kitörni a hazugság és a félelem végzetes öngerjesztő folyamatainak örvényeiből. Hogy megváltozik-e a hamis diskurzustér, amely egyelőre mindenkit fogva tart. 2009. június 9. FELSZÁMOLTÁK A LÉTALAPJAINKAT Folyik a radikális államtalanítás – A térség országai adócsökkentéssel, a kormányzati beruházások felpörgetésével próbálják meg kihúzni a válság méregfogát. Érdekes módon Magyarország a kisebbségi kormány és köre miatt egy egészen másfajta útra lépett: kétes körülmények között felvett IMF-hitel, majd meglehetősen erőteljes megszorítási intézkedések mind a gazdaság szereplői, mind a magyar társadalom számára. A jelenlegi kormányzat vajon miért ezt az utat választja? Ennek az egyik alapvető oka az, hogy Magyarországon már nagyon régóta nem létezik az a diskurzustér, ahol alapvető társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális problémákat a tárgyilagosság minimumával meg lehetne vitatni. Annak a válságnak, amelyik Magyarország történelmének egyik legsúlyosabb krízise, és amelyiknek még mindig csak az elején tartunk, s nagy bizonyossággal mélyülni fog, nulladik oka a
kommunikáció, vagyis a közbeszéd, a diskurzus válsága. Az eliteknek több évtizedes ténykedésükkel sikerült szétrombolniuk ennek a térnek az alapvető szerkezeteit, egyszerűen nem lehet megbeszélni a problémákat. A süketek párbeszéde zajlik. Mindenki mondja a magáét, s ha a halmazelmélettel akarnám ezt leírni: nincs közös metszete a tartalmaknak, így azok nem is értelmezhetőek. S nem értelmezhető, érzékelhető semmilyen egyezség sem. Pedig teljesen logikus: amikor egy közösség nagy bajban van, akkor egyezségre kellene jutni az onnan kivezető úttal kapcsolatban. De ehhez először egy közös nyelven el kellene tudni beszélni a helyzetet, ez után következhet a megbeszélés, majd jöhet a cselekvés. Amíg ez nem adott, a formális hatalom hiába cselekszik, mert az el- és megbeszéltség hiánya miatt eleve kudarcra van ítélve, hiszen nincs meg az alapvető társadalmi szereplők támogatása sem.
Ezért is történhet meg az, hogy itt, nálunk teljesen az ellenkezője történik mindannak, mint ami a globális diskurzusban végbemegy. A most kirobbanó válság jellegzetes megnyilvánulása annak az egy évszázada rendszeresen felszínre törő “válságfolyamnak”, amelynek alapvető oka a globális kapitalizmus belső működésében keresendő. É krízisek nem küszöbölhetőek ki; mindig bekövetkeznek, sőt ezek a spekulációs “buborékok” egyre nagyobbak lesznek, és egyre nagyobb összeomlásokkal végződnek. Látszólag kontrollálhatatlan folyamatok, illetve az önkorrekcióra való képtelenség húzódik meg mögöttük – annak ellenére, hogy a kapitalizmus önapologétái azt állítják, ez önszabályozó rendszer, a globális piachoz pedig nem szabad hozzányúlni. – Adam Smith “láthatatlan kezéről” beszélünk most. – Így van, sőt tilos e rendszerbe beavatkozni.
A tények ennek a dogmának pontosan az ellenkezőjét mutatják: totálisan képtelen önmaga korrekciójára. Ennek pedig az az oka, hogy a tőkeviszony – mint az egésznek a filozófiai talapzata – maga mértéktelenség és aránytalanság. Milton Friedmannal szólva: the business ot the business is the business. Ez pontosan azt jelenti, hogy a tőke hajtóereje nem ismer korlátokat. Ha pedig semmi nem korlátozza, akkor a végtelenségig “dolgozik”, vagyis az összes erőforrás teljes megsemmisítéséig. Egyszerűen megszünteti a létezést, például úgy, hogy a napi munkaidő 24 órás lesz, a bér azonban nullán áll meg. Mivel a “munkaerő-állatokat” is elpusztítja, saját létalapjait is megöli, és ez a XIX. század derekán kis híján sikerült is neki.
Ez a kapitalizmus legalapvetőbb természete. Kizárólag azért üzemel még évszázadok óta, mert még mindig létezik a közösségek elemi érdekeit megtestesítő állam, amely egyfajta szabályozással megpróbálja a globális kapitalizmus “fenevadját” féken tartani. Keynes, aki a világgazdaság-történet egyik leghíresebb közgazdásza hozzá kötődik a Bretton Woods-i rendszer létrehozása is – fogalmazta meg azokat a teendőket, amelyeket most is láthatunk a világ legtöbb részén. A ciklusok nem iktathatóak ki a rendszerből, az egyetlen, amit tehetünk: viszonylag nagy és erős államot tartunk fenn olyan eszköztárral, amilyennel képes erőteljesen beavatkozni
ezekbe az újratermelési ciklusokba. Az államnak anticiklusos politikát kell folytatnia: mikor túlfűtött a gazdaság, az államnak óvatosan restriktív politikát tanácsos vinnie, amikor pedig hanyatlás érzékelhető, jelentős állami költekezésre van szükség. Akár azon az áron is, hogy átmenetileg növekszik a költségvetés deficitje, s ezen keresztül az államadósság is. – Számtalan dolog bizonyítja. hogy nálunk az erős államnak még az írmagja sincs meg: élelmiszerbotrányok, tragikus demográfiai helyzet, szétszabdalt szociális háló, a veszélyesen romló közbiztonság kérdése. Miért van ez? – Ennek az az oka, hogy 1988-tól kezdve amióta a Szabad Kezdeményezések Hálózatából létrejött az SZDSZ folyamatosan és egyértelműen ennek a pártnak az étosza az a világban is uralkodó eszmerendszer, amelyikben a liberális, restriktív politika adja az alapokat. Ez már megvolt a Grósz- és a Németh-kormányban is.
A lényeg, amit oly gyakran hangoztattak is: az állam nemcsak a legrosszabb tulajdonos, hanem a legrosszabb szabályozó is. Ehhez pedig már globális kottájuk is volt, a washingtoni egyezmény alapján hangoztatták a privatizáció, a dereguláció és a liberalizmus fontosságát. Képtelenség nem észrevenni, hogy egy radikális államtalanítási folyamat húzódik meg a háttérben, amelynek célja, hogy megfossza a nemzetállamot tulajdonosi befolyásától, illetve ellenőrzési, szabályozási szerepétől is. – Így tud elszabadulni a “fenevad”. Így a globális kapitalizmus ellenőrzés nélkül maradt, ezért fordulhatott elő, hogy amit magyar gazdaságnak nevezhetnénk, azt lényegében felszámolták. A magyar gazdaság helyén ma két, egymáshoz szinte egyáltalán nem kapcsolódó szegmens található.
Az egyik körülbelül kéttucatnyi multinacionális vállalatból álló idegen “enklávé”, míg a másik a kis- és közepes vállalkozásokból álló magyar szektor. Fordított arány érvényesül, hiszen a multik töredékét, mintegy 10%-át alkalmazzák a magyar munkaerőnek. ehhez képest a profitból való részesedés pontosan fordított: az összes profit 90%-át realizálják ezek a vállalatok. Ami csak azért lehetséges, mert lényegében egyáltalán nem fizetnek adót, amit pedig formálisan befizetnek, azt különböző kedvezményeken keresztül, akár 100 milliárdos állami támogatások formájában, vissza is kapják.
Ebben az a “mulatságos”, hogy állítólag a tőke teljesen független az államtól. Ha annyira független lenne, akkor miért követeli ki a lokalitás koldusszegény államától e hatalmas pénzeket? Ezermilliárd dolláros forgalmú óriások követelnek támogatásokat egy koldusszegény közép-európai országtól. – Picit térjünk vissza a ciklikussághoz, illetve a túlfűtött buborékokhoz, A kapitalizmus most vázolt logikája mellett nem lehetséges, hogy az is gond: a hihetetlen mértékű technikai fejlődés és e rendkívül bonyolult rendszerek felépítése találkozott az emberi erkölcs és szellem züllésével? Így e két tényező ellentétes mozgása is besegíthet abba,
hogy kialakuljanak ezek a krízisek. – Történelmileg két fontos dimenzió kifosztása is zajlik egymás mellett, párhuzamosan. A külső és a belső természet pusztításának lehetünk tanúi. Ökológiai válság is folyamatban van: ez a globális tőke a külső természettel is azt csinál, amit akar. Brutálisan kimarja belőle azt, amire szüksége van, nincsen tekintettel a következményekre. Ilyen kegyetlen módon injektálja vissza az anyagcsere-végtermékeit is.
A deregulálás éppen azokat a szabályokat akarja felszámolni, amelyek ezt képesek lennének megakadályozni, vagy legalábbis a mértékét csökkenteni. Ezt teszi a belső természettel, vagyis a kultúrákkal is, vagyis minden helyi közösség lelki, erkölcsi és szellemi talapzatával, ahol megtermelődik az engedelmes, fegyelmezett, innovatív és takarékosan élő munkaerő- és a gátlástalanul vásárló “fogyasztóerő-állat” abszurd kombinációja. – Mit ad érte cserébe a tőke? – Ez a rendszer ezt a talapzatot fosztja ki. Használja az erőforrásokat, a kész terméküket, tehát a jól képzett, fegyelmezett és innovatív munkaerőt, ám természetesen igyekszik ezt minél alacsonyabb áron és költségráfordítással megtenni, a természet-, illetve a közösségüzemet is végzetesen károsítva. A technikai vívmányok azért tudnak létrejönni, mert a költségeket externáliákat – nem a tőkének kell megfizetnie. A kapitalizmus rendszere tisztában van azzal, hogy ezek az erőforrások nem a “semmiből” vannak. A természeti erőforrások egy része ráadásul nem is újratermelhető, s annak is fennáll a lehetősége, hogy a belső természet erőforrásainak szintje is elér egy olyan állapotot, amikor nincsen már lehetőség azok reprodukciójára. – Magyarország esetében mi a helyzet? – Hazánkon mindez egyre jobban látszik: vannak olyan társadalmi csoportok, ahol tisztán érzékelhető, hogy a csupasz szikláig lefosztották e hármas talapzatot. Nincsenek tartalékaik, ennek rendkívül veszélyes következményei lehetnek. Itt kell belépnie a lokalitás közösségét megtestesítő nemzetállamnak, amely, ha nem képes némileg lassítani ezeket a törekvéseket, ha nem tud alkudozni, az végzetes következményekkel járhat. Rohamos gyorsasággal pusztul el a külső és a belső természet, egyaránt.
De mi ennek az oka? – Az, hogy az államot, a “közt” megtestesítő elitek nem tudtak felelősen így visszatekintve, valószínűleg nem is akartak – alkudozni ezzel a külső aktorral, amelyet globális birodalomnak nevezünk. Nem úgy történt meg a rendszerváltás, hogy tisztáztuk: innentől kezdve alapvetően a társadalmi, kulturális, gazdasági, ökológiai értéktereink fölött ezek a transznacionális vállalatok akarnak rendelkezni. Amíg ez a rendelkezés formálisan nem jött létre, addig alkudozni kellett volna, vagyis “elfogadjuk, hogy, így működik a világ, de mi is szeretnénk élni, és egyre jobban”. Ennek érdekében pedig alkut kell kötni. Elfogadjuk, hogy ezek a vállalatbirodalmak profitot termelnek, de
a magyar társadalom is szeretne profitálni e folyamatokból. Úgy kellett volna megállapodni, hogy hosszú távon az adómennyiség, a bér, amelyet ezek a cégek fizetnek, több legyen, mint amennyi profitot innen kivisznek. Ezen alku hiányában lehetséges, hogy az elmúlt két évtizedben idejött 70-80 milliárd dollárnyi tőke eddig csaknem 200 milliárdnyi profitot szivattyúzott ki az országból.
Nap nap után kapjuk a híreket, hogy mennyi munkahely szűnik meg, a kormányzat is valami nagyképű őszinteséggel. “bevállalósan”, “ütős” kommunikációval vetíti előre, hogy ennek még nincsen vége. Ezek az emberek -Bajnai meg a többi kormányzati politikus – úgy beszélnek a munkahelyek megszűnésről, mintha az nem egy-egy ember vagy család egzisztenciáját, létét sodorna veszélybe. Szűcs Erika nem is olyan régen azt mondta, hogy a számlák ki nem fizetése még nem szociális válság. – Magyarországon kicsivel több mint harminc éve húzódik egy háromrétegű válság, amely folyamatosan mélyül, és ez most gyorsulhat. Krízist él át a gazdaság, vagyis az adott közösség anyagi szükségletei kielégítésének világa. A második szint, a közösség fizikai testének újratermelése is lepusztult állapotban van, de a legmélyebb válságba a lelki, erkölcsi, szellemi talapzat került. Idén az egy főre eső reálbér a 30 évvel ezelőtti szinten áll, sőt a kormányzat szerint is 2009-ben további 3-4%-os lecsúszás lehetséges. Ez igen súlyos megélhetési válság, s közben sikerült lerombolni azt az államot, amelyik ezt valamennyire kiegyensúlyozhatná.
Ez a krízis mélyülni fog, ráadásul a multik még azokat a munkahelyeket is felszámolják, amelyeket ők hoztak létre. Ezt azért tehetik meg, mert nem kötöttünk velük olyan szerződést, amely ezt megakadályozhatná. – Hogyan lenne mód ennek megakadályozására? – Garanciákat kellett volna kikötni: azért az extraprofitért cserébe, amit kiszivattyúznak az országból, ilyen válságos helyzetekben milyen formában térítik vissza a kapott kedvezményeket. Joseph Stiglitz szavaival: a hasznot privatizáljuk, a károkat, ráfordításokat és a költségeket pedig államosítjuk. Így mindenki tudna profitot termelni, s olyan cinikus a globális tőke, hogy nyíltan hangoztatja is, hogy sikerét erre alapozza. Ennek meglesznek a következményei, a világ már a maga valóságában látja maga előtt a cinikusan nevető kapitalizmust. Ezt a hármas válságot kellene tudni kezelni, de ezt csak egy olyan elit tudná megtenni, amelyik egyáltalán értelmezni tudja a helyzetet. Vagyis van tudása, van erkölcsi tartása, bátorsága ahhoz, hogy levonja ebből a konzekvenciákat. – Az, hogy Szűcs szerint nincsen válság, amikor nem tudják az emberek kifizetni a számláikat – és bizonyos, hogy nem három családról van szó, hanem emberek százezreiről -, mutatja ezt a tudást és bátorságot? – Ez egyszerűen minősíthetetlen. Azt jelzi, hogy esze ágában sincs gondolkodni erről a
rendkívül súlyos helyzetről. Lakmuszpapírként mutatja, hogy a jelenlegi eliteknek sem tudása, sem erkölcsi tartása nincsen. – Nehéz elhinni, hogy nincsen tudomásuk arról, hogyan élnek itt emberek milliói. Tudják, de szó szerint tesznek rá? – Ezt nehéz eldönteni. A felvilágosodás fogalmaival élve, észre és erényre volna szükség annak érdekében, hogy sikeresen kikeveredjünk ebből a válságból. Láthatólag egyik sem áll rendelkezésre: sem az ész, sem az erény.
Nincs megfelelő tudás, kellő erkölcsi tartás ahhoz, hogy a tudásból adódóan le tudják vonni a megfelelő következtetéseket a cselekvés érdekében. – “(…) a Gondviselés csak a mi bútor, becsületes cselekedeteinken keresztül érvényesülhet. Hiába várjuk tehát kívülről, felülről a csodát, ha a Teremtő ezt a csodát saját képmására és hasonlatosságára a mi lelkünkben rejtette el. Ismerjük hát fel: Nem jön feloldó égi jel, nincs mentség. Győzni kell!” – idézet december elején megjelent legújabb könyvéből, amely részben publikált, részben meg nem jelent írásait tartalmazza, s két interjút is. Kedden bemutatják a Magyar Nemzetstratégia című kötetet, amelynek számos szerzője van, Andrásfalvy Bertalantól kezdve Lóránt Károlyig, Zétényi Zsolttal bezárólag. Mi inspirálja arra, hogy ilyen sokszor ragadjon billentyűzetet? Ilyen nagy a baj? – Csak jelezném, hogy most megjelenő – Magyarország felszámolása című könyvemben két interjú éppen a Magyar Nemzetben, illetve a Magyar Nemzet Online-on jelent meg korábban. Az elmúlt évek, s különösen az elmúlt hat év fejleményei mindenki számára jelzik, hogy az évtizedek óta tartó lejtmenet a pusztulási lejtőn gyorsult. Most akár még az is megtörténhet, hogy lejtő helyett egyfajta szabadesésbe kerül a magyar társadalom. Ez a fajta termékenység – hat év alatt öt könyvet írtam, és további kettő van előkészületben egyfajta immunreakció. Én személy szerint is része vagyok annak a szerintem létező és egyre erősödő társadalmi ellenállásnak, amelyik arra tesz kísérletet, hogy lassítsa a magyar társadalom pusztulási folyamatát.
Az elmúlt egy-két évben a civil mozgalmakban, és számos értelmiségi csoportban is elindult egy nemzetstratégia megalkotását megcélzó munka. Ennek vagyok én is egy szerény eleme. A magyar társadalom sajnos későn, de végre kezdi felismerni, hogy mi történt vele rendszerváltás címén: az egyik birodalmi függésből egy másik, még brutálisabb függésbe került át. – Gyakran éri az a vád: pesszimista, és .szakmányban gyártja az összeesküvéselméleteket. – A diskurzustér romboltságának egyik kísérőjelensége ez a típusú címkézés. S erre nem is tudok mit mondani, hiszen ezek olyan sztereotípiák, amelyeket stigmaként ráragasztanak valakire, és akkor a maguk részéről befejezik az egyébként el sem kezdett vitát. Hiszen azt nem lehet vitának nevezni, hogy rám ragasztanak valamilyen pejoratív címkét, s ezzel le is van zárva a vita. Holott el sem kezdődött, pedig én eddig
is készen álltam rá, és nyitott leszek a jövőben is. Az egyik hetilapban az egyik globális cégnek, alapkezelőnek a vezérigazgatójával kísérletet tettünk arra, hogy két eltérő nézeteket valló ember eltérő nyelvezeten megpróbáljon egyáltalán szóba állni egymással. Ezt én nem tartom lehetetlennek, de a megbélyegzéssel semmire sem megyünk. – Mit kell tudnunk a Magyar Nemzetstratégia című kötetről? Ez a könyv is a fentebb említett kísérlet része lenne? – Számos jeles szerző írta le gondolatait ebben a kötetben, ők szakmailag is, és a nemzet iránti elkötelezettségüket tekintve is kísérletet tettek arra, hogy megpróbálják elbeszélni mindazt a jelenséghalmazt, amelyben Magyarország benne van; emellett javaslatokat is tesznek arra, hogyan kellene megbeszélni a problémákat, majd elkezdeni a cselekvést. Az utóbbira ebben a fázisban elég nehéz konkrét javaslatokat adni. Fontos, hogy először próbáljunk meg egy közös nyelven elbeszélni, mi történik velünk, s amikor legalább valamilyen hozzávetőleges egyezség van, akkor jöhet a megbeszélés fázisa: milyen kompromisszumokra van szükség. Szükség van a társadalmi támogatottságra, emellett a globális birodalommal is új egyezséget kell kötni. És minden cselekvés csak ezután kezdődhet el, különben marad a kudarc. Ebből a válságból csak nagyon hosszú idő alatt, nagyon kockázatos módon, nagyon komoly áldozatokkal jöhetünk ki. Az, hogy ezeket az áldozatokat a magyar társadalom és a minket függésben tartó globális birodalom helyi szereplői vállalják, ez megint csak az elbeszélhetőség, és különösen a megbeszélhetőség kérdése.
Addig olyanokat mondani, mint amit a jelenlegi kormány is szajkóz, hogy “súlyos válság van, mindannyiunknak ki kell vennünk a részünket az áldozatokból” őrület. Mondja ezt anélkül, hogy kísérletet tett volna arra, hogy megértse a válság lényegét, megnevezze a felelősöket, és ennek alapján valamilyen javaslatot tegyen arra, hogy olyan arányban viseljék az áldozatokat a különböző csoportok, amilyen mértékben részük volt e válság létrehozásában. De semmi ilyesmi nem történt, és kirekesztik azokat – engem is sok esetben akik erre felhívják a figyelmet. – Akkor most nincsenek olyan “fülek” amelyek a szokásostól eltérő kritikákat meghallanák? – A mai uralmi elit részéről a legcsekélyebb jelét sem érzékelem annak, hogy ilyen “fülek” birtokában lennének. Éppen ellenkezőleg: a liberális elitek nemcsak hogy nem érzik magukat felelősnek a kudarcért – még globális szinten sem -, hanem ellenkezőleg, dacosan arról beszélnek, hogy szó sincs a globális kapitalizmus válságáról, és éppen az a baj, hogy kevésbé globalizált a rendszer. Szerintük pontosan a jelenlegi rendszert kell erősíteni, de közben – köszönik szépen – zsebre teszik a sok milliárd dollárt, amelyet a közösség pénzéből kaptak. Offenzívában vannak, és ez engem Szuszlovra – a szovjet központi bizottság ideológiai titkárára – emlékeztet, aki a 80-as években is azt hangsúlyozta, a nyilvánvaló válságjelek ellenére is, hogy még több szocializmus kell.
Vagyis nem a szocializmusból erednek a bajok, hanem éppen ellenkezőleg: még több szocializmusra van szükség! Egy elöregedő, stupid rendszer széteső fázisában szoktak ilyen gondolatok eszébe jutni a rendszer védelmezőinek. MNO 2008. dec. 9. BALJÓS ÁRNYAK Reiter Szilvia interjúja – Mi a baj az Alkotmánnyal? – Erre nem tudok egyszerűen válaszolni. Ennek az alkotmánynak nevezett valaminek rossz szó erre az alkotmány, talán szerződésnek kellene nevezni – hosszú távú következményei lehetnek.
Az érintettek részéről tehát joggal merült föl az igény egy alapos vitára. Ha viszont csak igent vagy nemet lehet mondani valamire, az nem vita. Szerintem ugyanis a válaszolók nagy része szíve szerint azt mondaná, igen, de nem így, amit aztán egy hosszú lista követne, felsorolva mindazt, amiből nem kérnek, a másik fele pedig azt mondaná: nem, habár… – és itt megint csak egy lista jönne azokkal a dolgokkal, amelyeket elfogadnának. Válaszolva a kérdésre: az a baj, hogy elmaradt a valódi társadalmi vita, így a szavazók végül is nem tudták, miről szavaznak. Föltételezhető ugyanis, hogy annak a 30 millió franciának a nagyobbik része, aki elment szavazni, nem olvasta el az alkotmány szövegét, és csak meglehetősen felületes képe volt arról, amiről szavazott.
A legtöbben vélhetően csak azt tudták, amit a véleményvezérektől hallottak. Amúgy is lehetetlen vállalkozás lett volna, hiszen a több mint 480 oldalas szöveget talán még az iskolázottabbak sem tudták volna megérteni. Mintha ez is szándékos arculcsapás lett volna. – Mi rejlik a “nem” mögött? – A “nem” szavazatok magas száma nagy erejű elutasítást, hatalmas érzelmi feszültségeket takar. Mivel rossz volt a kérdésfeltevés, csak találgathatunk, mi mindent jelenthet. Többek között azt is, hogy az európai társadalom nagy részének elege van abból, hogy a különböző elitek küzdenek a lelkéért. Én csak úgy nevezem ezeket, hogy narratívák. vagyis különböző nyelvezetek, saját, csak a beavatottak számára érthető fogalomkészlettel. Egyben viszont közösek.
Mindegyik meg akarja győzni a népet arról, hogy az a szemléletmód, az a megközelítési mód, amellyel önmagukat leírják, az egyedül üdvözítő, azt kell elfogadni. Jobbnál jobb dolgokat ígérnek, mert persze mindegyik tele van ígéretekkel, és mindegyik azt ígéri, hogy csakis és kizárólag ő képes a megfelelő módon válaszolni a kor kihívásaira, és csak ő képes kedvező jövőképet nyújtani a társadalom számára. Ha a világban körbenézünk, akkor e narratívák öldöklő
háborújának vagyunk szemtanúi. Égy két évvel ezelőtti The Eeonomist címlapján egy látványos grafika azt mutatja, hogy az úgynevezett nyugati civilizáció kettéhasadt. A cikk azt tárgyalja, hogy úgy hasadt meg, hogy megnevezni sem tudjuk jól, minek a mentén. Nincsenek rá fogalmak, legalábbis olyanok, amelyeken mindenki ugyanazt érti. – Azaz, Karinthyt idézve, “Új Bábelt élünk”? – Amikor narratívákról beszéltem, valójában erre gondoltam. Ez a baj az alkotmánnyal is, és ebből van elege a tömegeknek is. Valójában persze nem alkotmányt kellett volna szerkeszteni, hanem olyan szerződést, amely tisztázza, hogy az unió önálló nemzetek önkéntes szövetsége, amely a célból fogott össze, hogy választ adjon e kegyetlen kor kihívásaira. Ahhoz, hogy e szerződés megszülessen, először is meg kellene találni azt a közös nyelvet, amelyet mindenki egyformán ért.
Nem valódi nyelvre gondolok, hanem egy olyan nyelvezetre, amelynek fogalmain mindenki ugyanazt érti. Ha megvan a közös nyelv, számvetést kell készíteni. Olyan állapotfelmérést, amelyben számba vesszük nemcsak anyagi, hanem ökológiai és humán vagyonunkat is. beleértve ebbe az egészséget, amely fogalomba nemcsak testi nyavalyáink tartoznak bele, hanem például az életkedvünk is. Ezt széles körű, mindenki számára érthető vita követné, amelyben tisztázni lehetne, hogyan tudnánk egyensúlyba hozni ismét a társadalmi javak kibillent mérlegét. Az egészet egy egyezség zárná le. – A közös nyelven múlik minden? – Nincs rombolóbb lélektanilag, mint amikor nagy társadalmi tömegek érzik úgy, hogy a vita, ami zajlik, számukra nem érthető.
Azt viszont saját bőrükön érzik, hogy a viszonyok összességében folyamatosan romlanak, ráadásul egyre bizonytalanabbak a kilátásaik. Úgy érzik, bármelyik Kánaánt ígérő elitet választják is, rövid időn belül kiderül, az sem működik. A társadalom feszültségét pedig tovább fokozza, hogy az elitek meglehetősen cinikusan a feje fölött alkudoznak, méghozzá olyan nyelven, amelyet ő nem ért. Azt viszont látja, hogy ennek a nyelvnek a segítségével egyre inkább vesztesévé válik bármiféle változásnak. Egyetlen lehetősége marad hát. Bekeményít. Ez esetben például nemmel szavaz. Az emberek érzik, hogy a kíméletlenül változó világ egyre inkább csak szorongást, bizonytalanságot ígér számukra, kielégítő magyarázat nélkül. Csak hamis, egymással csatározó, érthetetlen vitákat hall, amelyekről megtapasztalta, hogy nem segítenek rajta. Megmarad szorongása, életviszonyai és jövőképe pedig szétporladóban vannak, annak ellenére, hogy állandóan az ellenkezőjét ígérik neki. Ott tartunk, hogy amikor meghallja, “reform”. joggal érzi, merénylet készül ellene. Ez egyébként az amerikai globalizáció jellegzetes hívószava, amelyről az emberek már megtapasztalták, hogy nem jelent mást, mint megszokott létkereteik teljes szétzilálását. Ráadásul mindezt zavaros, rafinált és hamis értelmezési ketrecbe csomagolja a média. – Ez a feladata, nem?
– Kétségtelen, hogy a média segítségével sokkal könnyebben oldhatóak föl azok a társadalmi feszültségek, amelyek robbanással fenyegethetnek. Éppen ezért rendkívül veszélyes az, ahogy most az eurokraták viselkednek. Kijelentették, hogy folytatják a ratifikációt, néhány tagország ebben nem akadályozhatja meg őket. Ez azt jelenti: ugyan számítottak arra, hogy nemet mondanak, de ez eleve nem számított, mert akkor is keresztülviszik céljaikat. Igaz, hogy úgy tesznek, mintha a választók demokratikus módon ellenőrizhetnék a történéseket, ám a folyamatok akkor is abban az irányban fognak menni, ahogyan azt valójában a nép tudta és beleegyezése nélkül eltervezték. Ez a tömegek arculcsapása. Ahhoz, hogy egy társadalom egészségesen működjön, a közösség folyamatos ellenőrzése alatt álló, összetett újratermelési folyamatra van szükség, ahol maga a közösség értékeli azt, hol alakul ki az egyenlőtlenségek olyan szintje, ahol a többség már olyan reményvesztetté vált, hogy ha úgy tetszik, kiesik a saját történelméből.
A közösség maga keresi meg, mely veszélyzónákban kezd kialakulni ez a folyamat, hol jön létre a saját történelmükből kilökött, réslakók roncstársadalma. Ez a lehető legrosszabb, ami egy emberi közösséggel történhet, ebben az esetben a nyerteseknek is nagyon alaposan végig kell gondolniuk, hogy életveszélyes útra lépnek. – A demokrácia bizonyos létszint alatt értelmezhetetlenné válik. – Jó példa erre Latin-Amerika, ahol az elitek most már szíves örömest lemondanának a vagyonuknak akár a jelentősebb részéről is, csak ne kelljen háromméteres szögesdróttal, fegyveres őrökkel, farkaskutyákkal, páncélozott autókban rettegniük attól, hogy mikor rabolják el a gyerekeiket. Talán nem így lenne mindez, ha egy kicsit kevésbé lettek volna gátlástalan és cinikus vagyonfelhalmozók, és figyeltek volna arra is, hogy legyen folyamatos párbeszéd és számvetés, valamint normális kiegyenlítődés annak érdekében, hogy minél kevesebben kerüljenek kilátástalan, reménytelen helyzetbe.
Mert az igaz, hogy a mondás szerint a remény hal meg utoljára, de ebben az is benne van, hogy a remény is meghalhat, és ha meghal, akkor lehet, hogy a személy fiziológiailag még él, de az ember meghalt. És ettől kezdve az emberi lény tökéletesen kiszámíthatatlanná válik, szétesnek a közösségei, létét már semmi sem fogja szabályozni. Ugyanennek vagyunk tanúi Magyarországon is, ahol ráadásul a demokrácia létre sem jött, csak hiú ábránd maradt. Lényegében semmi sem valósult meg abból a hazug ígéretből, hogy az új berendezkedés szabadságot és jólétet hoz. Ami megvalósult, az a fonákja mindennek. Még azt a bamba, szűk látókörű, kádárista biztonságot is összezúzta, ami volt. Az elmúlt 15 évben szabadság és biztonság helyett pusztító élményt élt át a magyar társadalom legkevesebb 80%-a, azaz a vesztes többség. – Ön ott volt Lakitelken, részese volt a 80-as évek második felében zajló folyamatoknak. Ön szerint hol rontottuk el? – Rosszul kezdtünk hozzá. Először is helyre kellett volna állítani a szakrális talapzatot.
Minden emberi közösség csak akkor maradhat fenn hosszú távon, ha tisztában van a saját küldetésével. Van eredetmítosza, tudja, hogy kicsoda, miért és hogyan lett, honnan jött, hová tart, és a gondviselés miféle feladatot tűzött ki elé. Tehát van üdvtörténete és szenvedéstörténete. Minden nép, ahogy az egyes ember is, mélyről kapaszkodik felfelé, Istenhez. Közben csetlik-botlik, időnként a gyávaságaiból, kisszerűségeiből, embertelenségeiből adódóan vissza-vissza csúszik, de nem adja fel a reményt. Képes tanulni a szenvedéstörténetéből. Egy emberi közösség csak akkor maradhat egészséges, ha egyensúlyban van az eredetmítosza, az üdvtörténete, a szenvedéstörténete. Egész Európában, de főként Magyarországon bizonyos erők pusztítják e szakrális talapzat elemeit.
Nevetség tárgyává, szégyellnivalóvá teszik. Nem lehet átélni, nem lehet belőle tanulni, nincs megtartó ereje. Mindaz, ami a szakrális talapzatot jelenti, pusztulóban van. Pedig van rá példa, hogy akár évezredekig is állhat a szakrális talapzat, gondoljunk csak az egyiptomi civilizációra. – Háromezer éves történelmében sosem akarták száműzni a társadalmakból Istent, mint ahogyan azt az európai alkotmányból. Mit gondol, miért:? – A kulcs vélhetően az intézményekben rejlik. Mégpedig a közösségi intézményekben, azoknak is két legfontosabbikában: a családban és a nemzetben. A mai világban is a család és a nemzet az, amely képes megakadályozni, hogy az egyén elbizakodottsága és önzése a társadalmon eluralkodjék, és a civilizációt elpusztítsa.
Ma éppen e két közösséget pusztítják leginkább. Miért nem állítottak helyre a szakrális talapzatot 1989-90-ben? – A 80-as évek elején szép és reményteli éveink voltak, mert a magyar társadalom elkezdte mozgósítani azokat az erőit, amelyek akár jó irányba is vihették volna az elindult folyamatokat. Ma már egyértelműen látom, hogy nem vitték jó irányba. Hogy miért csorbult ki ez az útkeresés? 1986-88-ban, amikor már erjedőben voltak ezek a folyamatok, a háttérben a régi és az új elitek között elkezdődött valamiféle egyezkedés, ami nem lett volna baj, de egy idő után hamissá vált. Azért, mert valójában az új elitek is érdekeltté váltak abban, hogy levegyék a napirendről ezeket az életbe vágó kérdéseket. Szinte látom magam előtt, ahogy egy idő után mindenki azt ismételgette: jaj, nehogy ezekbe a kérdésekbe belekezdjünk, mert az végeláthatatlan vitákat eredményez.
És bizony, ebben Antall József az élen járt. Hogy melyek voltak ezek a kérdések? Elsőként is a szakrális talapzat helyreállítása, mert e nélkül az egész folyamat értelmezhetetlenné válik. Ennek nyomán választ kaphattunk volna a második súlyos kérdésre, a népesedési problémára is. Ha egy nép ugyanis nem akar szaporodni, az azt jelenti, hogy nem akarja folytatni magát, tehát elhatározta, hogy meghal. Eltűnik a történelemből, mert már nincs dolga, nincs küldetése.
Egyszóval azoknak, akik 1987-88-ban leültek tárgyalni, arról kellett volna szent fogadalmat tenniük, hogy helyreállítják azt a szakrális talapzatot, amelynek nyomán vissza lehet adni e népnek az életkedvet, hogy ismét akarjon és szeressen élni, és ha végigélt egy életet, akkor tudja, hogy emberhez méltó öregkor vezeti ki a földi életből a Jóistenhez.
KRÍZIS: RÁMEGY AZ ÉVSZÁZAD Az Új Magyar Szónak adott interjú Mennyiben hasonlít a mostani válság a 90-es évekbeli délkelet-ázsiai válsághoz, vagy a múlt század 20-as éveinek ,nagy depressziójához-? – Az emberi társadalom szimbolikus térben alapozódik meg – ez határozza meg, hogy fizikailag hogyan termelődik újra. A lét anyagi újratermelése egyenlő a gazdasággal, amely ebben az összetett rendszerben a legfelszínibb réteg. A válság jelei azt mutatják, hogy a legmélyebb rétegekben bomlott meg valami, s ennek a folyamatnak a “tünetei” voltak korábban a fent említett krízisek is. – Látjuk az ész nélküli pénzhajszát, a föld erőforrásainak kizsákmányolását… Mire gondol pontosan, amikor a belső rétegek bomlásáról beszél? – A létezés harmóniára épül, s ez az, ami leginkább hiányzik a mai társadalomból. Tudásra és több erkölcsi tartásra lenne szükség annak érdekében, hogy a világ jó pályára álljon.
Fel kellene építeni azt az intézményrendszert, amelyik ezt ellenőrzi. Az utóbbi ötszáz év a magyarok számára a folyamatos hanyatlásokról, függésekről és egyre korruptabb elitről szólt – a negatív energiák húzzák le ezt a társadalmat. – Más-e az erdélyi magyarság helyzete ebből a szempontból? Van, aki szerint ez a közösség kevésbé korrumpálódott az idők során. – Erdély valóban sokkal többet őrzött meg szakrális mélyszerkezetéből, mint a történelmi Magyarország bármelyik más része. Viszont az is igaz, hogy ott is hihetetlen intenzitással zajlik a pusztítás. Szabó Dezső híres mondása alapján: “Minden magyar felelős minden magyarért!” Mindnyájunk felelőssége, hogy ez minél kevésbé sikerüljön. Ne számolódjék fel, és ne váljék szakralitás-skanzenné sem a Kárpát-medence harmóniájának ékessége, Erdély. – Ön, mintha a kapitalizmus tökéletlenségéhen keresné a válság mélyebb okait. Mi lenne a Nyugat által lassan mindenüvé eljuttatott piacgazdaság alternatívája?
– A kapitalizmus zsákutca – ez egyre inkább látszik a magyarországi trendeken is. A tőkeérdek mindent felülír, egy ilyen társadalomban hosszabb távon nem lehet kényelmesen élni. A legveszélyesebb a részvénytársasági forma, ugyanis ennek keretei között eltűnik, láthatatlanná válik a felelős. – Mire számíthatunk? Visszakapjuk korábbi életünket, amikor nem kellett azon aggódnunk, vajon a “ml bankunk” túléli-e a krízist? – Roppant nagy feszültségek uralkodnak a világban, egyelőre nincs recept a kiútra. A válság csak egy lövés eldördülése a vihar előtti csendben, amely az utóbbi évtizedeket jellemezte. Világméretű lázadás kezdődött, kérdéses, hogy a nyugatias létszerveződési mód folytatódhat-e ebben a formában. Erre az átalakulásra, ha minden igaz, ez az évszázad rámegy. – Ez ijesztően hangzik. Egyes szakértők a gazdaság fellendülését jövő évtől vagy két év múlva várják… – A gazdasági növekedés ugyan valóban gyorsulhat rövid időn belül, de ez nem jelenti azt, hogy a világ megoldotta volna az alapvető fontosságú létkonfliktusait. Márpedig az ezekkel való szembenézés nélkül egyre mélyebb és egyre fenyegetőbb örvénylésekkel kell számolnunk.
A világ valóságos urai továbbra is rejtőzködnek, és úgy gyakorolják a világhatalmat, hogy ezért semmilyen felelősséget nem vállalnak. Ez így állandósítja a világ egyre súlyosabb instabilitását. – Egyre többen úgy gondolják, hogy a kilábalás már csak azon múlik, mit hiszünk el, ugyanis “a gazdasági válság pszichológiai természetű”.. – Inkább úgy mondanám, hogy az emberi lét minden konfliktusa lelki, erkölcsi, szellemi természetű okokra vezethető vissza. Ennek az alapvető talapzatnak a veszélyes roncsoltsága vezetett a mostani válsághoz is. Lehet persze a lélektani manipuláció eszközeivel mesterséges boldogságot és harmóniát “előállítani”, de ebből csak a még mélyebb ürességbe vezető hedonista boldogtalanság következik. Minden azon múlik, felismerjük-e mindezt, és visszatalálunk-e az emberi lét eredeti, hagyományos egyensúlyához. – Igaz-e, hogy a válság jobban sújtja függőségi helyzetükből adódóan a kelet-középeurópai országokat? Vagy pont a fordítottja történik: kevésbé sérülnek, mert fejetlenségük révén nem rugaszkodtak el oly mértékben a valóságtól, mint nyugati társaik? – Mindkettő egyszerre is igaz lehet. A globális kiszolgáltatottság szintje súlyosbító tényező. hisz a térséget már minden fontosabb anyagi és szimbolikus erőforrásától
megfosztották. Ám, ha a globális válság az emberi lét mélyszerkezetét is eléri. akkor felértékelődik minden olyan térség, ahol még érintetlen a külső természet (föld, víz, levegő=őselemek. natúra), és érintetlen a belső természet (együttérzés, odafordulás, szeretet=őselemek kultúra). Térségünk akkor akár új történelmi esélyeket is kaphat a gondviseléstől. 2009. 06. 19. BOGÁR LÁSZLÓ VÁLASZAI A HV KÉRDÉSEIRE 1. Minden elméleti rendszer sajátos elbeszélési módra épül, amelynek értelmezési kerete és meghatározott fogalomkészlete van. A fő problémát a mai diskurzustérben az okozza, hogy az uralkodó (“neoliberális”) elbeszélési mód önmagát, mint “a” narratívát határozza meg, és igyekszik azt a (hamis!) látszatot kelteni, hogy mindenki, aki nem ezen a nyelven szólal meg, az vagy szakszerűtlen, vagy rossz szándékú, destruktív elem. En viszont úgy gondolom, éppen az uralkodó beszédmód épül végzetesen téves alapokra.
Az általuk egyetlen lehetséges létmódként elfogadott globális kapitalizmus ugyanis olyan súlyosan károsítja az emberi létezés külső természetét (ökológiai rendszer) és “belső” természetét (a társadalom szociokulturális szövetrendszere), hogy ez reprodukciós katasztrófába sodorhatja az emberiséget. Ez a szerveződési mód lételméleti értelemben korrigálhatatlan, mert alapvető hajtóereje a profit, és ez csak állandó és egyre nagyobb “létdeficitekkel” állítható elő. Vagyis úgy, hogy a tőkés vállalkozó az “externáliákon” keresztül a vállalkozás költségeinek minél nagyobb részét másokra igyekszik áthárítani. A profit tehát csak “virtuálisan” létezik, azért mutatható ki, mert “negatív” lenyomatának költségeit “mások” viselik. Ez az áthárítás azonban rejtett hatalomszerkezetet sejtet, ezért veszélyes és hamis mítosz a “szabad piac” és az ott uralkodó “esélyegyenlőség”. Ugyanilyen hamis, és mint az elmúlt év fejleményeiből láthattuk, rendkívül veszélyes az a feltevés is, hogy a piac képes lehet az “önszabályozásra”, mert e rendszer nem más, mint a legerősebb piaci szereplők rejtett, következésképp ellenőrizetlen diktatúrája az egész emberi létezés felett.
A globális kapitalizmus hatalomszerkezete három rétegből áll: a kényszerítő hatalmi erőszak, a fegyelmező hatalmi erőszak és az értelmező hatalmi erőszak elemeiből. Az elsőt a “lokalitásokban” erőfölényben lévő multinacionális vállalatok jelentik, amelyek lényegében “erőforrás-szivattyúként” működnek. A másodikat az IMF, a Világbank, a WTO, a hitelminősítők és más globális intézmények, amelyek feladata, hogy
megfegyelmezzék a “renitens” lokalitásokat. És végül a harmadik a globális média mint értelmező hatalom, amely meghatározza, hogy mi a “politikailag korrekt” beszédmód, amelyen megszólalni illik mindazoknak, akiknek kedves az életük. Ez a mai világ igazi uralmi struktúrája, amely azért nagyon veszélyes, mert ez a rendszer az önmaga létéről való diskurzust is “gondolatbűn”-nek, “gyűlöletbeszéd”-nek, “összeesküvés-elmélet”-nek minősíti. Így azonban eleve lehetetlenné teszi, hogy ellenőrizhetővé. elszámoltathatóvá váljon, hiszen “ami nincs, azt ugyebár nem lehet ellenőrizni”. Vagyis a mai világot egy rejtett diktatórikus, korrigálhatatlan struktúra igazgatja, ennek minden veszélyes következményével együtt. 2. Az elmúlt év őszén elkezdődött látványos válságörvénylések legmélyebb okai éppen az előzőekben elmondottak miatt az uralkodó beszédmód nyelvén elbeszélhetetlenek. A mainstream ugyanis nem képes szembesülni azzal, hogy a globális kapitalizmus “létfelélő” szerveződési módja egyre súlyosabb “immunreakciókat” vált ki a világból. Védekezik a megtámadott és kifosztott külső természet. Ez mutatkozik meg a súlyosbodó ökológiai válságban, a természeti erőforrások gyorsuló ütemű kimerülésében, a közelgő globális energiakrízisben.
És védekezik a megtámadott “belső” természet is, az emberi lét lelki, erkölcsi és szellemi világa, amely az anómia, az anarchia, a káosz pusztulási lejtőjén csúszik egyre veszélyesebb mélységek felé. Egyre súlyosabbak a társadalmi feszültségek – bűnözés, drogfogyasztás, a család ás általában minden emberi közösség szétesése -, és az atomizált, leépült, engedelmes “fogyasztóerő-állatok” gigantikus csordáinak megjelenésével ez a “belső természet” a semmibe tart. Az engedelmes fogyasztó előállítása azért létérdeke a globális kapitalizmusnak, mert szemben a termelő ember kizsákmányolásával. ennek nincsenek határai. Míg a termelésben a napi munkaidő nem lehet több 24 óránál, a bérnek pedig nulla fölött kell lennie, mert ezek abszolút korlátok, a fogyasztás időben és térben korlátok nélkül tágítható. A manipulált fogyasztó azt is fogyasztja. amire nemcsak hogy nincs szüksége, de egyenesen pusztítja vele egészségét, és akkor is fogyaszt, ha ennek nincs jövedelmi alapja, hiszen ott a “korlátlan” hitel.
Ebben a tudatosan szított anarchiában rejlik a mostani válság igazi oka, és ez legfeljebb ideiglenesen csillapodhat, de rövidesen újraindul egyre veszélyesebb, kezelhetetlen következményekkel. Ráadásul a globális tőkestruktúrák az általuk szított válságra hivatkozva gigantikus közösségi (állami) pénzeket szivattyúznak magukhoz, és ezzel felélik az emberi közösségek hosszú távú jövőjét is. 3. A magyar társadalom igen súlyos helyzetben van. Lelki, erkölcsi, szellemi talapzata szétroncsolva, “fizikai teste”, vagyis népesedése és egészsége romokban, és mindennek az alapvető oka, hogy “anyagi teste”, vagyis a gazdasága alapvetően a globális
tőkestruktúrák ellenőrzése alatt áll. Ráadásul a diskurzustér is szétroncsolódott, így a magyar társadalom ma egy olyan közösség, amely “képtelen szóba állni önmagával”. A legfontosabb feladat tehát a diskurzustér épségének helyreállítása volna, hiszen amíg a magyar társadalom képtelen “elbeszélni” a helyzetét, illetve képtelen “megbeszélni” a közös nemzetstratégiai teendőket, addig esély sincs a kedvező irányú fordulatra. Ezért a legelső tennivaló társadalomkommunikációs természetű. Ki kellene lépni a hazugság és félelem öngerjesztő örvényéből. Ez pedig csak úgy lenne lehetséges, ha egy nemzeti egységkormány képes lenne higgadtan elbeszélni, hogy a rendszerváltás rendszere most azért válik folytathatatlanná, mert valójában nem “demokrácia és piacgazdaság”, amely “szabadságot és jólétet” hozott, hanem a globális hatalomgazdaság rejtett diktatúrája. amely olyan erőforrás-szivattyúkat működtet, melyek a terhelhetőség legvégső fiziológiai határaihoz juttatták a magyar társadalom vesztes többségét.
Ebből logikailag az következne, hogy meg kell kísérelnünk egy “new deal” megkötését a globális uralmi struktúrákkal, amely persze első hallásra utópisztikus gondolatnak tűnhet. Meggyőződésem azonban, hogy ez semmilyen módon nem lesz elkerülhető, és minél később kerül rá sor, valamennyi szereplő (a globális tőkestruktúrák is!) annál nagyobb árat lesznek kénytelenek fizetni ezért. Olyan “nemzet-rekonstrukciós” évtizedre van szükség, melynek során a magyar társadalomnak esélye nyílna újjáépíteni lelki, erkölcsi. szellemi talapzatát, megfordítani népesedési és egészséglepusztulási folyamatait, és ehhez csak egy ilyen globális, új egyezség teremthetné meg a szükséges anyagi és szimbolikus erőforrásokat. A stratégia egyik döntő eleme a szuverenitás legalább részleges visszaszerzése volna, melynek alapja a globális nagy-rendszerektől (pénz, energia, kereskedelem, hírközlés stb.) való relatív függetlenedés, a helyi társadalmak szerves “csereköreinek” új kiépítése lehetne.
A PONTOS IDŐ: 24 ÓRA 1 PÉRC! TESSÉK FELÉBREDNI! Hazánk a polgárháború szélére sodródott. A. katasztrófa megelőzése azonnali. összehangolt cselekvést követel mindazoktól, akik képesek megérteni helyzetünket, erkölcsileg felelősséget éreznek a jövőért. és van bennük elszántság, kitartás a rendszer mélyülő válságából és az egymásra torlódott hideg polgárháborúkból kivezető út megtalálását, az azon való elindulás várható kockázatait, áldozatait illetően.
Ez az írás megpróbálja összefoglalni helyzetünk lényegét, felvázolja a szükséges új nemzetstratégia alapján való közös cselekvést jelenleg gátló és fenyegető főbb összefüggéseket, illetve javaslatot tesz azok megváltoztatására. A válság négy fontos rétegből áll: a közbeszéd, a megélhetés és legitimitás válságai miatt a rendszer, a társadalmi újratermelés és a globális berendezkedéshez kapcsolódás rétegeiből. Először ezeket elemezzük röviden. A közbeszédet ma hamis, zavaros, pusztító elbeszélési módok, értelmezési keretek és fogalomkészletek egymásnak is ellentmondó kusza kavargása uralja, amelyek
egyenként, és együtt is alkalmatlanok a helyzet értelmezésére. E kommunikációs válság következtében a nemzet mint közösség képtelen szóba állni önmagával, és mind mélyebbre süllyed a verbális polgárháború örvényeibe. Ennek az az oka, hogy a társadalmi. gazdasági, politikai, kulturális elitcsoportok egyre riadtabban érzik – és ez már átvezet a válság második rétegéhez, a rendszerválsághoz , hogy a rendszer összeomlóban van. és úgy vélik (joggal!), hogy ha ez bekövetkezik, az kollektív bukásukkal jár majd.
Ezért aztán, bár egymással gyilkos küzdelmet folytatnak, de egyformán érdekeltek a hazug, hamis, az éles konfliktusok miatt a békés életre alkalmatlannak bizonyuló rendszer fenntartásában. Ez a rendszer most azért bukik meg, mert nemcsak hogy nem nyitotta meg a magyarság többsége előtt a felemelkedés útját, hanem minden eddiginél súlyosabb megélhetési és reprodukciós válságba sodorta az országot. A társadalmi újratermelés válságnak az immár társadalmi mozgalmakat szervező erővé vált, három egymáshoz szorosan kapcsolódó legfőbb szerkezeti elemét emeljük ki: a népesedési lejtőt, az egészségvagyon fokozódó lépusztulását és a lelki, erkölcsi, szellemi talapzat gyorsuló szétroncsolódását.
A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy ha az ilyen, legitimitásvesztés miatti politikai válság negatív szinergiája a robbanás közelébe ér, de az elitek képtelenek nemhogy megoldani, de elbeszélni is a válságot, akkor szélsőséges erők veszik át a politika alakítását, s ez már sokrétegű hideg polgárháború “élesbe” fordulását jelenti. És végül, a válság meghatározó negyedik szintjét a globális hatalmi térhez való kapcsolódás jelenti, amelynek lényege, hogy a rendszerváltás rendszerének hazai politikai oligarchiája és az értünk felelős globalokrácia egyaránt képtelennek bizonyult arra, hogy a rendszerváltás kezdetén meglévő helyzetre olyan megegyezést építsen fel, amely legalább a környező országokhoz hasonló mértékben fordítaná a rendszerváltás rendszerének támogatására az ország forrásait. A válság oka, hogy ez a folyamat szélsőségesen kollaboráns megélhetési politikái osztályt juttatott hatalomra.
Ez a megélhetési politikai osztály elvesztegetve a korábbi előnyöket. olyan gátlástalanul nyitotta meg az utat az önkorlátozást önmaga érdekében sem alkalmazó birodalmi erőforrás-szivattyúk számára, hogy ez egymást erősítő sokféle válságon át elvezetett a rendszerváltás rendszerének szélsőségesek ellenőrzése alá kerülésével fenyegető polgárháborús válságához. Mindezek miatt a rendszerváltás rendszerének válságaiból kilábalni csak a rendszerváltás egészének globális hatalmi szinten történő “újratárgyalásával” lehetséges. Ha erre nem kerül sor, a magyar társadalom és a nyomában Közép-Európa katasztrófája az egyre labilisabb globális hatalmi rendszert is megrendítheti. Minden főszereplő számára volna tehát éppen elég ok arra, hogy a helyzetet végre komolyan vegye. Ám jelenleg ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk!
A válság két meghatározó szereplője – a globális hatalmi rendszer legfelső uralmi és a magyar térben tevékenykedő “lokális kollaboráns” rétege – mindeddig alkalmatlannak bizonyult rendszerválság békés korrekciójára. Az utóbbi, az ún. liberális elit az a társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális értelemben vett vezető értelmiségiekből álló “szuperstruktúra,” amelyet összefoglaló néven SZDSZ-ként, illetve annak “holdudvara”ként szokás említeni.
Ez a legitimitását vesztett hatalmi szuperstruktúra, amely az MSZP nevű “politikaipari holdingban” is felépítette önmagát, a válságot tévesen ítéli meg, és rendészeti kérdésként kezeli. Fokozva a feszültségeket hogy saját hibáiról a figyelmet elterelje -, kiszolgáltatott rétegeket uszít egymásnak az antiszemitizmus és a rasszizmus megbélyegző hamis vádjait alkalmazva, s közben az ország maradék értékmezőit is kiszolgáltatja a “korlátolt felelősségű” globális elitnek. Ez utóbbi pedig ahelyett, hogy a fellendüléshez szükséges erőforrásokat az országban hagyná, élve az alkalommal, “külszíni fejtéssel” kívánja letermelni a maradék értékmezőket is. Ráadásul sikerült elérniük azt is, hogy az ellenzék vezető erejét jelentő Fidesz legfelső uralmi struktúráiban is meghatározó befolyásra tegyenek szert. és ez rohamos gyorsasággal teszi egyre lehetetlenebbé, hogy ezek az uralmi struktúrák az egyelőre kétségtelenül veszélyesen inkoherens nemzeti radikalizmus “természetes immunreakcióit” artikulálni, sőt hovatovább egyáltalán ellenőrizni tudják.
Ez azért bizonyulhat végzetesnek, mert ebben az esetben valóban lehetetlenné válik a lassan egy évszázada kezeletlen történelmi elfojtások olyan erejű felszínre törése, amelynek következményei minden képzeletet felülmúlóan pusztítóak lehetnek. Az így végletekig fokozott feszültség akár a közeli jövőben tragédiák megállíthatatlan és visszafordíthatatlan sorozatát indíthatja el. A halaszthatatlan, azonnali cselekvés első lépéseként a Fidesz uralmi struktúrái fölötti térben létre kell hozni egy kb. tíz főből álló grémiumot olyan személyekből, akik tudásuk, tapasztalataik folytán alkalmasak az itt vázolt helyzet megértésére. és arra, hogy tárgyalásokat javasoljanak és folytassanak a birodalmi erők és azok lokális kollaboránsai, kétségtelenül létező, józanabb csoportjaival.
A tárgyalások célja, hogy egyetértés alakuljon ki a helyzet súlyosságának és a legfőbb teendőknek a megítélésében. Ez a grémium, szemben a Fidesz jelenlegi uralmi struktúráival, a társadalmi bázis valós összetételét tükrözné, amely egyúttal az első lépés lehetne a felé az átfogó korrekció felé, amelynek célja egy. a jövőre nézve igen veszélyes anomália megszüntetése. Ennek az anomáliának az a lényege, hogy a rövidlátó birodalmi elit a Fidesz legfelső uralmi struktúráiba is szinte kizárólag azokat a globalista-neoliberális reprezentánsokat engedte bejutni, akik értelemszerűen képtelenek kezelni annak a ténynek a következményeit, hogy a társadalmi bázis döntő többségét jelentő nemzeti és népi radikális, de nem szélsőséges rétegek egyáltalán nincsenek képviselve e struktúrákban.
A rendszerkorrekciót célzó új “nemzeti kerekasztal-tárgyalások” tehát két fordulóban játszódhatnának le. Az első fordulóban a már említett grémium és a lokális birodalmi kollaboránsok erre alkalmas józan csoportja egyeztetne arról, milyen eljárásokkal és hogyan hozzák létre azt a tárgyaló delegációt, amelyik aztán a tárgyalások második fordulójában már a globális hatalmi rendszer képviselőivel és a szegénységi küszöb alá kényszerítettek visszaemelésével “újraegyesített” nemzet nevében kezdhetné meg a békés rendszerkorrekcióra irányuló tárgyalásokat. Az első szintű tárgyalások fő célja a diskurzustérben uralkodó hamis, hazug, megbélyegző uszítás azonnali kölcsönös megszüntetése, kikapcsolása. Ez lehetne az első bizalmi híd a tárgyaló küldöttségek között, hiszen mindez a jó szándékot, illetve az e struktúrák feletti ellenőrzésre való (még létező!) képességet egyaránt tükrözhetné.
Ez lenne tehát az első fázis, ahol a helyzet “elbeszélhetőségét” biztosítanák a felek. Az ezt követő fázisban kellene közelíteni a narratívákat a komplex válságtér megoldását illetően, ez volna a “megbeszélhetőség” fázisa. És ha ez az első szintű egyeztetés eredményesnek bizonyul, akkor kezdődhetne el a második szint előkészítése, ahol már a lokális reprezentánsok egyeztetett véleményét lehetne a globális főhatalom felé közvetíteni. Tisztában vagyunk azzal, hogy ez a javaslat ma még teljesen utópisztikusnak, következésképp kivitelezhetetlennek látszik. Ennél azonban csak az az elképzelés utópisztikusabb, amely úgy véli, hogy az itt vázoltak figyelembe vétele nélkül is nyílik tér a közelgő katasztrófa elkerülésére. 2008. november. 1.
KERESZTYÉNSÉG ÉS KULTÚRA A GLOBALIZÁCIŐBAN “Létválságok örvényei közt” A cím három olyan fogalmat kapcsol össze, amely körül hatalmas erejű viták tömege zajlik folyamatosan. Bizonyos fokig talán a “narratívák háborújaként” nevezhetnénk meg ezt a sajátos diskurzusteret, amelyben sokszor egymást teljesen kizáró értelmezési keretek és fogalomkészletek csapnak össze. Mindez aligha véletlen, hisz az emberi létezés legalapvetőbb kérdéseiről van szó. Elöljáróban tehát kikerülhetetlennek látszik, hogy megpróbáljam én magam is definiálni ezeket a fogalmakat. Kezdjük először a kultúra fogalmával. Eredeti jelentésében a latin “,cultura” ‘ápolás’-t, ‘gondozás’-t, “befogadás’-t jelent. Értelmezésemben én is ebből indulok ki, és a kultúra fogalmát az emberi létberendezkedések foglalataként fogom fel, legalábbis ezen az értelmezési nyalábon belül igyekszem használni az előadásomban.
A legkényesebb kérdés talán. hogy egyáltalán definiálható-e az, amit keresztyénségként ismerünk. Bármilyen kényes is legyen azonban ez a kérdés, minden emberi lény akaratlanul is újradefiniálja nap nap után. Előadásomban én is ezt teszem majd, így a keresztyénségdefinícióm a téma kifejtése során bomlik majd ki. És végül a globalizáció, pontosabban az a “valami”, ami önmagát globalizációként nevezi meg, de hogy valójában micsoda, akörül a legádázabb viták zajlanak napjaink diskurzustereiben.
Kezdjük tehát mondandónk részletes kifejtését a “globalizáció” felől. Aligha véletlen, hogy az emberiség valamennyi kultúrájában létezik egy tanmese, amelyet mi, magyarok közvetlenül az iszlám mesevilágból vettünk át, és ez a palackból kiengedett szellem meséje. Ezek a történetek, bár eltérnek ugyan, de a lényegük pontosan ugyanarról szól az emberiség valamennyi civilizációjában. Arról tudniillik, hogy az elbizakodott, a “hübrisszel” megvert ember nyers vágyait követve olyan erőket szabadít fel, amelyek ahelyett, hogy szolgálatára lennének, fölébe kerekednek, és végül elpusztítással fenyegetik.
Ebben a tanmesében az emberi létezés legősibb dilemmája fogalmazódik meg, és ez nem más, mint az elgondolhatóság, megvalósíthatóság és folytathatóság szabadságának összehangolása. Mit is jelentenek ezek a kifejezések? Az ember minden létkonstrukciót először a képzeletének belső tereiben épít fel, és csak ezután törekszik annak megvalósítására. (Hiszen amikor azt mondjuk, “képes” vagyok rá, az azt jelenti, hogy megjelent bennem a “képe”.) Kétségtelen tény, hogy ha valamilyen képzeletbeli képződmény a “külső” világban is megvalósítható, az fontos visszajelzés. Azt jelenti, hogy az “itt és most” világában az adott konstrukció, a “belső” kép alapján valóban felépíthető.
Az ember azonban, aki itt elégedetten meg is áll, a lehető legsúlyosabb léthibát követi el. A legfőbb kérdés ugyanis minden létesített entitással kapcsolatban az, hogy az emberi létezésbe való hosszú távú harmonikus beillesztése is megvalósítható-e, és ezt nevezzük a folytathatóság szabadságának. Ennek biztosítására a különböző emberi kultúrák számos olyan intézményt hoztak létre, amely egyfajta “lét-határőrizet”ként funkcionált. A feladatuk annak az éberségnek a fenntartása volt, amelyik nélkül számos olyan dolog is megvalósulhat, amely az emberiség számára akár végzetessé is válhat. Értelmezésemben a szakralitás nem más, mint a “folytathatóság kultúrája”, az a létmód, amelyben zavartalanul működnek az éberség “lét-határőrizeti” intézményei.
Az ősi Egyiptom, Kína és India kultúrái csak azért voltak képesek több ezer éven át egyensúlyban tartani saját civilizációikat, mert birtokában voltak az ezen intézmények működtetéséhez szükséges tudásoknak. A nyugati civilizáció alapjai szintén a tradicionalitás univerzális szakralitására épültek,
ami nem más, mint maga a keresztyénség. A születését követő első évezredben a keresztyénség szépreményű kísérlet volt egy ilyen szakrális létmódra épülő, évezredeken át fennmaradó kultúra alapjainak megteremtésére. A második évezred történései, és különösen a harmadik évezred most már felsejlő kihívásai arról tanúskodnak, hogy a keresztyénség elveszteni látszik eredeti léterejét, és egyre kevésbé képes megakadályozni a létrontás erőinek térnyerését. Nagyon nehéz ma már pontosan rekonstruálni, milyen külső és belső okok indították el ezt a felbomlási folyamatot a második évezred első évszázadaiban.
Az azonban egyre valószínűbbnek látszik, hogy a modernitás igen mély és veszélyes deszakralizációs tendenciákat indított el, amelyek központi eleme a szabadság filozófiai átértelmezése volt. Míg a szakralitás körülményei között a szabadság azt jelentette, hogy alázattal áldozok Istennek, és dacolok a létrontó gonosszal, a modernitásban mindez megfordul: a modernitás embere hódol a gonosznak, és dacol Istenével. Ennek egyik klasszikus történelmi megnyilvánulása volt az a pillanat, amikor Laplace ismertette kozmológiai elméletét Napóleonnal. A császár el volt ragadtatva, ám azt kérdezte a tudóstól: “Na jó, de hol van mindebből Isten?” Laplace magabiztosan így válaszolt: “De Felség, nekem nincs szükségem Isten nevű hipotézisre!”
A deszakralizációra épülő western modernitás krédója, amelyet legfrappánsabban a XX. század folyamán Milton Friedman, Nobel-díjas amerikai közgazdász fogalmazott meg, így hangzik: “The business of the business is the business.” Mindez azt jelenti, hogy ha üzemgazdasági szinten valami profitot hoz, akkor még csak vizsgálni sem szabad, mindennek milyen esetleges következményei vannak az emberi létezés külső és belső természetében. A szakrum védelmétől megfosztott külső természet így válik “nyersanyag-lelőhellyé és hulladéklerakóvá”, és hasonló sorsra jut az emberi létezés belső természete, a társadalom szociokulturális szövetrendszere is. Régi igazság, hogy amit történelemnek hiszünk, az történetírás, ráadásul a mindenkori “győztesek” történetírása. Ezért lehet ma “Amerika dicsőséges felfedezése” az a brutális rablóhadjárat, amelyben a deszakralizált nyugati ember Isten nevében kifosztotta az amerikai kontinenst, vagy ezért lehetett 1956 “ellenforradalom”. Hasonló a helyzet a modernitással is, amelyet győztes történetírói diadalmas előrenyomulásként írnak le. Hatalmas ívű “ipari forradalom”-nak, illetve a szellem és a politikum nagy erejű változásainak.
A valóság azonban ellentmondani látszik ezeknek az értelmezéseknek. A XIV. és a XVIII. század között a nekilendülő modernitás nemcsak hogy sikeres nem volt, de valójában saját élőhelyét, Európát is reprodukciós katasztrófába kergette, és kis híján elpusztítással fenyegette. Az első globális világháború, a harmincéves háború (1618-1648) az akkori Európa számára sokkal nagyobb anyagi és emberi áldozattal járt, mint a XX. század “harmincéves” háborúja (1914-1945). A nyugatias modernizáció deszakralitásra épülő létmódját a biztos pusztulástól két dolog mentette meg. Az egyik,
hogy féktelen expanzivitása alkalmassá tette arra, hogy Amerika, Afrika, Ázsia és Ausztrália ökoszociokulturális értékmezőit gátlástalan rablóháborúk terepévé tegye. Felmérhetetlen dimenziójú értéktömeg kíméletlen átszivattyúzása tette részben lehetővé, hogy saját élőhelyén a legsúlyosabb reprodukciós katasztrófákat elkerülhesse. A másik fontos elem a fosszilis energiaforrásokkal való rablógazdálkodás feltételeinek megteremtése, amely egy idő után szorosan kapcsolódott az előző mozzanathoz. A tradicionalitás létmódja az emberi és állati izomerőre, illetve az igen alacsony hatásfokkal alkalmazott szél- és vízi energiára építette technoevolúciós talapzatát.
A kapitalizmus azonban aligha válhatott volna világméretű rendszerré az energiafelhasználás hatásfokának radikális növelése nélkül. A western modernizáció és globalizáció 1850 és 2050 között, tehát kétszáz év alatt kíméletlen rablógazdálkodással égeti el azokat a fosszilis energiatömegeket, amelyek 200 millió év alatt jöttek létre. Ez azt jelenti, hogy a nyugatias technoevolúció egymilliószorosára gyorsította a normál evolúció szénkörzési mechanizmusainak sebességét. Ma már látjuk, hogy mindez végzetes következményekkel járhat a Föld egész bioszférájára nézve. (Amit véghezvittünk, -viszünk, az evolúciós “holokauszt”, hiszen valaha élt élőlénytestvéreink földi maradványait égetjük el erőműveink és repülőgépeink “krematóriumaiban”.) Mindezek nyomán azonban a nyugatias modernizáció a XX. század folyamán kritikus elágazási ponthoz ért. A deszakralizáció létroncsolásának összetorlódott következményei a permanens globális polgárháború rémét vetítették előre. A választás logikailag két irányba mutatott. Az egyik lehetőség egy reszakralizációs irányú lét-módváltás, amelynek során egy több száz éves “rekultivációs” program keretében az emberiség begyógyítja azokat a lét-sebeket, amelyeket a western modernitás ütött rajta. A másik lehetőség a deszakralizáció kvázi végtelen elmélyítése, mintegy a “valóságos” valóság “leváltása” egy mesterséges, és így már lázadásra képtelen valósággal.
Némi habozás és kísérletezés után a western modernitás az utóbbi mellett döntött, és ezt nevezi azóta is “globalizáció”-nak. A kísérletezés két sajátos “mellékterméke” kommunizmus és a fasizmus lett, amelyek valójában “eldobós” prototípusai annak, ami végül is a globalitás létmódjaként napjainkban testet ölt. A globalitás tehát a valóságos valóság “leváltására” irányuló létmód, az Istennel és a teremtéssel való totális szembefordulás világa.
A létezés mindhárom szintjén (élettelen természet, élő természet, emberi természet, vagy másképpen fogalmazva: az anyag, az élet és a lélek) már zajlik is a mesterséges valóság felépítése. Anyagtudományok egész sora ontja a műanyagok tízezreit, amelyeknek most már milliárdtonnányi tömegét a természet nem tudja befogadni, és az allergiától a rákig számos vészjósló gyorsasággal terjedő betegség jelzi, hogy az evolúció is kiveti magából őket. A génsebészet ma már rutinszerűen állít elő mesterséges élőlényeket, sőt teremt egész mesterséges élőhelyeket. Teszi ezt anélkül, hogy megalapozott tudása lenne arról, hogy
mindez milyen hosszú távú ellenőrizhetetlen és végzetes változások tömegét indíthatja el. És végül megkezdődött a mesterséges ember megkonstruálása is. Részben az emberi test genetikai értelemben való önkényes “dekonstrukciója”, részben pedig az informatika-telekommunikációmédia hármasával leírható, ma még neve sincs megakomplexum segítségével elkezdődött az emberi identitás tetszőleges módosítására, cseréjére épülő mesterséges társadalom felépítése. Az emberi létezés tehát válaszúthoz érkezett. Ha nem leszünk képesek mindezt megállítani, Isten büntetése újra utoléri az elbizakodott, vele szembeforduló embert. Olyan, ma még elképzelhetetlen dimenziójú létkatasztrófák örvénylése kezdődhet el, amelyek apokalipszisbe torkollván, az egész földi életet elpusztíthatják.
De válaszút elé érkezett a keresztyén egyház is. Ha nem képes számot vetni azzal, hogy az ő gyengesége, megingása és behódolása döntő eleme volt annak, hogy az elmúlt évszázadokban a létroncsolás itt vázolt világ erői mindezt megvalósíthatták, akkor ezzel nyilvánvalóvá teszi, hogy alkalmatlan történelmi küldetésének teljesítésére, és őt ugyanúgy szétzúzzák a visszacsapás szörnyű energiái, mint minden földi teremtményt. Mivel a keresztyén egyház engedte ki a kezéből a szakrális világszervező értelmet, és hagyta ezzel elszabadulni a gonosz erőket, így illő hát, hogy ő maga igyekezzék ezeket visszavenni, amíg ez egyáltalán lehetséges.
BOGÁR LÁSZLÓ BÉSZÉDÉ A 2009. JÚNIUS 14-I CIVIL TÜNTÉTÉSE Hazánk, történetének egyik legsúlyosabb válságát éli át. Végzetes pusztulási lejtőre került lelki, erkölcsi, szellemi talapzata, pusztul fizikai teste, vagyis népessége és egészsége, megélhetésének anyagi alapját jelentő gazdasága idegen kezekben, szétroncsolva, tönkretéve. A magyar társadalom általános kifosztása a terhelhetőség legvégső fiziológiai határaihoz érkezett. A feladatunk kettős: világossá kell tennünk, hogy ki okozta, okozza mindezt, meg kell állítani ezt a pusztítást, és végül a most megbukó rendszer romjain új hazát kell építeni. E feladat nem egyszerű, mert a minket kifosztó “pusztító világerő” hamis értelmezési ketrecbe zárta a magyar társadalmat, ezért a magyar nemzet mint közösség nemcsak szót érteni nem tud egymással, de szóba állni sem hajlandó önmagával! A pusztulási lejtő fő kiváltója az, hogy amit demokráciának, szabadságnak ás felemelkedésnek hirdettek 1990-ben, vagyis a rendszerváltás rendszere csak birodalomváltás volt csupán.
Ez az új rendszer a globális hatalomgazdaság kíméletlen diktatúrája, demokráciának álcázva. De a kudarc fő oka valójában bennünk rejlik! Abban, hogy akár csak a régi rendszerben, most is elfogadjuk az alapvető rendszerhazugságokat. Most azt hirdetik, éljen a demokrácia, a szabadság, a piacgazdaság, holott ez ugyanolyan primitív és ócska hazugság, mint amilyen az volt,
hogy: “Éljen és virágozzék a megbonthatatlan szovjet-magyar barátság!” Ebből kell kitörnünk: a hazugság és a félelem bénító és öngerjesztő végzetes örvényéből. Aki hazudik, az fél, és aki fél, az újra és újra hazudni fog! Ha nem szedjük össze bátorságunkat, hogy széttörjük ezt a körénk épített ketrecet, elpusztulunk! Miért követeljük tehát az előrehozott választást? Hogy mihamarabb véget érjen az ország kifosztásának, hazugságba és félelembe kényszerítésének sötét korszaka, és mielőbb eljöjjön az igazság pillanata! Hogy végre kíméletlen őszinteséggel feltárjuk a helyzetet, amelybe kerültünk, és vállaljuk azokat a nagyon súlyos és éles vitákat, amelyek során majd felépítjük és megvalósítjuk az új nemzetstratégiát.
Ehhez először is azzal a végzetes hazugsággal kell szakítanunk, hogy a fő politikai törésvonal a jobb- és a baloldal között van. Nem! Az igazi választóvonal a nemzeti felelősséggel és elkötelezettséggel rendelkezők és a globális birodalmat kiszolgáló cinikus, gátlástalan kollaboránsok között van. É birodalmi kifosztást szervező gépezet, az SZDSZ, most megsemmisülőben van, de ez ne nyugtasson meg minket! Ugyanis nemcsak őket kell eltávolítani, hanem a többi politikai pártban felépített ügynökhálózatukat is! Erre azért van szükség, mert a minket kifosztó globális birodalom két dolgot vár el az alávetett Magyarország nevű lokalitás minden kormányától: biztosítsa a kifosztó szivattyúk zavartalan működtetését, és féken tartsa a kifosztott bennszülötteket.
Ne legyen semmi kétségünk, ezt fogja megkövetelni a választások után megalakuló új kormánytól is, függetlenül attól, hogy a magyar nép mekkora többséggel és mire hatalmazta fel. Már persze, ha hagyjuk! De éppen azért vagyunk itt, hogy ne hagyjuk! Hogy minden lehetséges módon megvédjünk minden olyan kormányt, amely valóban őszintén a nemzet felemelkedését szolgálja, és ezért konfliktusba kerül a birodalommal. És hogy mondjuk ki: kíméletlenül szembefordulunk bármelyik kormánnyal, ha nemzeti ígéretei ellenére valójában mégis a birodalom kiszolgálójává válik. Nincs tehát több biankó felhatalmazás! A választások utáni kormány szabadon eldöntheti, hogy a most megbukó rendszer utolsó kormánya vagy a nemzeti és szociális elkötelezettségű rendszer első kormánya akar-e lenni! Ha az utóbbi, minden támogatásunk az övé, ha az előbbi, akkor a legteljesebb ellenállásunkkal kell szembenéznie. Nehéz, kegyetlenül nehéz évek állnak tehát előttünk, hisz elveszett nemzetünket kell visszaszerezni, de vezéreljenek minket János Pál pápa biztató szavai: “Ne féljetek! ” HA MAJD ELHAL A DAL… Szóvirágszirmok Cseh Tamás sírjára Elhalt a Dal. Elment a dalnok, az ezredvég lepusztuló világának lantos vándorkrónikása, Cseh Tamás. Sokan próbálják majd, mint ahogy én is most, megkísérelni szavakba önteni mindazt, ami volt, amit az elmúlt évtizedek egymásra sorjázó generációinak
jelentett. Ám mindez valószínűleg hiábavaló igyekezet, mert bár látszólag ő is szavakkal szólt hozzánk, mégis zavarban vagyunk most, amikor nekünk is szavakkal kellene szólni róla. Zavarban vagyunk, akárcsak dalainak vissza-visszatérő hőse Désiré, aki tétován motyogja “micsoda útjairól” töprenkedve: ,,…ha én meg nem nevezem, más meg nem nevezi, (…) és már így is maradnak, nevezetlenül, (…) márpedig, ahogy ez kinéz, én megnémulok, és az a kevés is tűnni fog, az a kevés, nem is tudom, hogy hívjam azt, amelyben voltam szereplő…” A háború utáni húsz évben felnőtt nemzedékek számára most már soha senki nem tudja majd így kimondani a kimondhatatlant, így megnevezni a megnevezhetetlent. Torokszorító, tünékeny, sejtelmes legendárium a sohasem volt és sohasem lesz 60-as-70-es évekről, és végül az arctalan 80-asokról, akik után “megállt az idő”. Azok az idők ezek, amelyekről a Cseh Tamás-Désiré így vall elképzelt halálakor utolsó szavaival: “A magam részéről a 70-es években voltam a legboldogabb.”
Mondja ezt azokról a 70-es és 80-as évekről, amelyek során történelmünkben példátlan módon iszonyatos pusztulási lejtőre került a magyar társadalom “fizikai teste”, vagyis népesedése és egészsége. Amikor Cseh Tamás akkori nemzedéke, a 30-50 év közötti középkorú férfiak megbetegedési és halálozási mutatói az egekbe szöktek. (És maradtak azóta is ott!) Amikor a vas és acél országa után a rák és infarktus országává lettünk, a legvidámabb barakk a táborban. Amikor az “alapviccek” ilyenek voltak: “A magyar értelmiség előtt két út van: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan”, vagy “Miért nem disszidál a magyar értelmiségi? Hát kalandvágyból.” Amikor “anya zsorzsettjén még ott kísért az ötvenes évek szűk levegője, tudod, a légkör…, miért…”. Amikor még fel-felvillant, majd végleg kihunyt a Nő, ás azok az idők, amikor még egyáltalán voltak nemek, amikor takarodót fújtak a “fehér babáknak”, végleg kihunyt, elhalványult minden, ami valaha talán létteljes lét lehetett volna. Fojtott hangú elégiák (vagy éppen sírós-röhejes ölőgyilkos komédiák) egy lassan önmagát felélő, elpusztító nemzetről és nemzedékről, családról, barátságokról, szerelmekről, elhaló, menekülő életről, kiüresedő Létről, a szétroncsolódó mindenekről, és a fokozódó, lassan előrekúszó és végül mindent elöntő és kitöltő Semmiről.
A félelem és a hazugság egymást gerjesztő örvényeiről, arról, hogy “játsszuk újra azt, hogy semmiről se tudunk”. Arról, hogy már hiába is próbálnánk sikoltani, hogy “ne-ne! Széchenyi István, ne húzd meg, ne húzd meg!” Hisz tudjuk, hogy az a “ravasz” réges-régen meghúzatott. Ahol már nem segít, mert nem segíthet rajtunk (!) a Magyarok Istene. Nem segíthet, mert “volt még egy Istened, egész jó isten, s egy könnyelmű percedben feledted őt!” Így aztán inkább “nézz le a Lánchídról a vén Dunára, nézd csak a vén folyót, hogy viszi szét, apádat, hazádat hogyan dobálja, és maga se tudja, hogy megvan-e még”. Cseh Tamás olyan mélységekbe ért le itt, ahonnan már talán nincs is tovább. Mert ha egy nép ilyen mélyre süllyed, onnan már valóban nincs tovább. Ám ha e népnek olyan lantosa lehetett, mint ő, akkor annak a népnek mindig van és lesz “tovább”. Még akkor is, ha ő ezt így zárja ki, amikor a Magyarok Istenét így zárja le: “Vagy tudod mit, ne is nézz le a Dunára, szemedet
féltsed, hátha kisül, így maradj inkább már, így félrenézve anyátlan, Dunátlan, nemtelenül. Csakis a, csakis a szemedet őrizd, ne is nézz már oda, hátha kisül, vigyék, csak kapkodják, nézz te csak félre, s várj másik Istenre, aki becsül!” Itt maradtunk, most már daltalanul és dalnok nélkül, de hittel várva a minket tán majd becsülő másik Istenre, a most minket pusztító idegen másságok hamis istenei helyett.
TÖPRENGÉSEK HAMVAS BÉLA ÜRÜGYÉN Hamvas Béla életművéről beszélni egyszerre felemelő és reménytelen vállalkozás. Az örök bölcsesség és derű transzcendens világából most valószínűleg jóindulatú kedvességgel mosolyog a Mester, figyelvén Egyetlen csetlés-botlásomat. Valóban, különösen megmosolyogtató a “ma” széteső világából kísérletet tenni arra, hogy újrafogalmazzuk, vagy akár továbbvigyük azt, amit gazdag életművében ránk hagyott. Az egyetlen biztatás talán az lehet, ha felidézzük egyik mondatát, mely szerint: “A világ helyzete sohasem reménytelen, mert sohasem azokon múlik, akik nem hisznek az életben, hanem azokon, akik hisznek benne.” Legyen ez a mondat az útravalónk, és higgyük el neki, hogy amint ő fogalmaz, “az embert nem kell félteni”.
Másrészt éberségre int módfelett aktuálisnak ható üzenete: “Fölösleges politikáról, szociális, gazdasági reformokról beszélni, mert ez olyan, mintha valaki recepteket ragasztgatna a súlyosan beteg ember különböző testrészeire, gyógyulást remélve mindettől.” Hiszen az aranykor vége óta, lassan háromezer éve “mindig válság van”. Ami a mai ember határhelyzetét az eddigiektől megkülönbözteti, az az, hogy most már minden eddigitől jobban tudja ezt a válságot, igaz, minden eddiginél jobban igyekszik is elrejteni azt. A globalitás hübrisszel megvert “titánja” egyre görcsösebben igyekszik “szabadságnak, haladásnak, fejlődésnek, demokráciának, jogállamnak stb.” beállítani mindazt a létroncsoló káoszt és hanyatlást, amely körülvesz minket.
Az általa legyártott nyálfolyós konzumidióta létkaraktere pedig primitíven pöffeszkedve azzal kérkedik, hogy gazdagabb, mint valaha a kínai császár, hisz annak még mobiltelefonja sem volt. “A lét elveszett – írja Hamvas Béla -, ami maradt, csak az élet.” Mindezt ma már talán azzal egészíthetnénk ki, hogy lassan élet sines, csak puszta “fennállás”, létezés, sőt most már élet nélkül. Ő maga is gyakran idézi Ortega y Gasset-t, aki azt írja: “Az élet eszközei fontosabbak lettek, mint maga az élet, sőt az eszközök magát az életet tették saját maguk eszközévé.” Szorongással, sőt egyre inkább rettegéssel telve, félénken mégiscsak fel kell tennünk a kérdést: akkor most mit tegyünk? Megérthetjük-e egyáltalán, hogy mi történik velünk, és ha megértjük, tehetünk-e valamit azért, hogy újra létteli élet legyen, amit élünk. Talán jó reményekkel tölthet el minket, hogy nyelvünk még mindig őrzi az aranykor
szakrális mélyszerkezetét, hisz ha kimondjuk a teendőnket, hogy “építsünk egészséget” mindnyájunknak, éppen erre csodálkozhatunk rá. Épít, vagyis éppé, egésszé, létteljessé tesz! Egészség, vagyis a létteljesség maga! Erre utal az öregedő Schopenhauer, mikor úgy fogalmaz, hogy: “Az egészség nem minden, de egészség nélkül minden semmi.” Vagyis az egészség nem egyszerűen “minden”, hanem a “mindennél is több”, a létteljesség maga. Az sem véletlen, hogy se szeri, se száma azoknak a szóösszetételeknek, amelyekben a -szer- gyök megtalálható. A szeretet, a szerelem, a szerénység, a szervezet, a szerkezet, a szerzetes és a szerfelett Isten szerint való élet, vagy az ettől való elrugaszkodottság, tehát a szertelenség, amiként a gyógyszer, vagy a tápszer, mind-mind azt jelzik, hogy az egyik legősibb szógyökünk, amelynek eredeti jelentése, az ‘isteni törvény’ még mindig útba igazítana minket, ha hagynánk. Ha saját édes anyanyelvünkkel (is) nem bánnánk olyan mostohán, mint ahogyan bánunk minden mással is, ami a létteljességhez visszavezethetne minket.
Saját Földanyánkat egyre inkább mint csődfelszámolás alatt álló “projektet” szemléljük, amelyből – mert, ahogyan a reklám mondja: “Hülye azért nem vagyok!” – még igyekszünk kimarni, amit éppen sikerül, hisz aztán úgyis… Hisz aztán úgyis kiderül, miközben pontosan tudjuk, hogy három perc alatt elpusztulunk, ha nem kapunk levegőt, három nap alatt, ha nem kapunk vizet, és három hét alatt, ha nem jutunk élelemhez, mégis elszánt dühvel verjük szét azokat a létszerkezeteket, amelyek a jövő hét közepénél azért egy kicsit hosszabb időre is esélyt adhatnának e létfeltételekhez való hozzájutásra. Korunk tehát a megvalósult abszurditás világa, hiszen nem “lenne szabad”, de mégis létezik, pontosabban fennáll. De adhatna talán bátorítást az is, hogy az elmúlt évezredek során a szerelmi költészet gyönyörűséges katedrálist emelt azokból a szép és simogató szavakból, amelyek a létezés legmélyebb rétegeinek átélését nyújthatják számunkra. Pedig az egész szépséges építmény egyetlen nyers és lapidáris mondatba is belesűríthető lehetett volna. Ám a létteljességét visszaszerezni törekvő ember mégsem hagyta, hogy ez az egyetlen lapidáris mondat letarolja a lét tereit.
A tét ma már láthatólag sokkal nagyobb, mint hogy újra visszasüllyedünk-e az állati létezésbe. Abba a létezésbe, amelynek vezérlését az agyunk anatómiai mélységeiben most is ott lakozó őshüllő látja el, azáltal, hogy számára minden élő „objektum” három csoportba sorolható. Lehet zsákmányállat, a létfenntartás ösztöneit kielégítendő. Lehet szexuális partner, a fajfenntartás ösztöneit kielégítendő. (Ami végül is nem más, mint a genetikailag „meghosszabbított” egyedi létezés.) Végül lehet azonos nemű fajtárs, akivel meg kell vívni annak a ten”-tóriumnak a birtoklásáért, ahol a zsákmányállatok és a szexuális partnerek „készletei” találhatók, a harc ösztöneit kielégítendő. A veszély most már nem egyszerűen csak az, hogy a bennünk, körülöttünk elhatalmasodó “globalohüllő” a pénz-pina-politika hármas ösztönkésztetésébe zár minket vissza, lesüllyedvén újra oda, ahonnan százezer évekkel ezelőtt elindultunk. Ami készülődik, az ennél sokkal szörnyűbb jövő.
Az emberállat ugyanis, hogy saját létét először életté, majd “fennállássá” fokozhassa le, “saját kényelme és biztonsága” érdekében (ahogyan a csinos stewardessek szokták volt mondani a repülőgépeken negédesen) elkezdte a valóságos valóság mesterséges valósággal való felváltását a deszakralizált felvilágosodásbeli “tudomány” segítségével. Olyan “technoevolúciót” indított el, amelynek kaotikus örvénylése felett a XX. század folyamán végleg el is veszítette az ellenőrzését. Tehette mindezt azért, mert évszázadok kitartó létrontásával sikerült lerombolni az éberség “lét-határőrizeti” intézményeit (Vass Csaba). Ahogyan Hamvas Béla írja, a véda (amelyből a latin ‘videre’, ‘látás’, ‘éberség’ szavak is származnak) döntő jelentőségű létfunkciót látott el. Azon őrködött, hogy az ember el se gondolhasson, de ha már ez megtörtént, legalább meg ne valósíthasson olyan konstrukciókat, amelyeknek a létezésbe való harmonikus beilleszthetőségét illetően kételyek merülhetnek fel. Hórusz (sólyom)szeme vagy a “buddha” szó jelentése (’tisztánlátás’), a kereszténység Istenének mindenütt jelen lévő, mindent “látó” éber tekintete, mind-mind jelzi, hogy az aranykor ősi embere számára ez volt létezésének legfőbb alapja, s őrizte is, mint szeme világát. És bár erre ritkán gondolunk, de a református templomok tornyának csúcsán őrködő kakas ugyanennek az éberségnek a szimbóluma. (Az már más kérdés, hogy a reformáció, tehát az aranykori szakrális éberség “lét-határőrizeti” intézményeinek a helyreállítására vállalkozó protestantizmus mennyire tudott eleget tenni e heroikus vállalkozásának.)
Az aranykor emberének létteljes gondolkodása még nem bontotta analitikusan anyagra, életre és lélekre a létezés szintjeit, mint ahogyan a létroncsoló mai emberé, hisz erre semmi szüksége nem volt. Így aztán érthető, hogy a mai ember létrontásának szörnyű következményei elől való menekülése közben igyekszik időt nyerni. Ennek egyik vészjósló eszköze a valóságos valóság “leváltása” és mesterséges valósággal való helyettesítése. Az “anyagtudományok” tucatjai ontják ma már a műanyagok tízezreit. A génsebészet élettudománya ontja a genetikailag módosított” műélőlények Újabb és újabb konstrukcióit.
A “modern lélektudományok” pedig gátlástalan cinizmussal szolgálják ki a globális média-informatika-telekommunikáció gigantikus szörnyetegének értelmező erőszakra épülő gépezetét, amely létrehozza az identitáscserélt műembert. Ami tehát készülődik, az sokkal riasztóbb világ, mintha az emberi lét először életté, majd “fennállássá” silányodva visszatérne az állati létbe. A “visszatérést” ugyanis a minden szabályozóerőtől “szabad” (“oszvobozsgyényije”) “globalo-hüllő” hajtja végre, ennek minden következményével együtt. Ez a következmény pedig aligha lehet más, mint az az eddig csak elméletileg létező konstrukció, melyet “negatív lét”-ként írhatnánk le. “Boldog, aki nem éri meg”, mondhatnánk Kányádi Sándorral szólva, mert ebben az esetben nem csupán rémisztő metafora, ha úgy fogalmazunk, hogy mindez az elállatiasodásnál, sőt a halálnál is sokkal pusztítóbb világ lesz. Hamvas Béla életműve talán segíthet minket abban, hogy ha maradt még szemernyi remény, tegyünk azért, hogy ne vesszen el.
Éppen két éve már, hogy a verbális polgárháború egyre mélyebb örvényeibe süllyedő magyar közbeszéd meghatározó toposzává a hazugság és a deficit fogalma vált. Van valami metaforaszerű abban, hogy e két szó valójában ugyanannak a mélyszerkezetbeli tartalomnak a kifejezője. A deficit közvetlenül a társadalom anyagi javakkal való gazdálkodásának súlyosan sérült egyensúlyára vonatkozik, de közvetett értelemben ennél sokkal többről van szó.
A hazugság ugyanis a spirituális-morális szimbolikus vagyonunkkal való gazdálkodás deficitje. A hazugság deficitje és a deficit hazugsága kapcsolódik össze egyre kiszámíthatatlanabb válságörvényekké, ezért nem látszik teljesen haszontalannak egy kicsit elmélyültebben is megvizsgálni a kérdéskör mélyebb rétegeit. Ezért először tegyünk egy kis, némileg talán zavarba ejtő kitérőt a hazugsággal kapcsolatban. A hazugság, vagyis mások szándékos megtévesztésére való képesség, már valamennyi fejlettebb emlősállat evolúciós szintjén megjelenik. A lopakodó, cserkésző leopárd is azt hazudja a gazellacsordának, hogy nincs veszélyben, mert egyébként aligha tudná lesből elejteni e hazugságra nem figyelő gyanútlan áldozatát.
Hisz elég különös volna, ha az alábbi párbeszéddel jellemezhető koreográfia szerint zajlana le a dolog: “Jó napot kívánok, leopárd vagyok, és ha jól csalódom, önben a gazellát tisztelhetem. Ha már ilyen szépen összejöttünk, szeretnék hangot adni azon kifejezett törekvésemnek, hogy önt felfaljam. De mivel nyitott vagyok minden más megoldásra is, kérem, fejtse ki álláspontját a fentiekkel kapcsolatban.” Az persze más kérdés, hogy a gazella is “tudatában” van a vele szemben szerveződő “összeesküvésnek”. ezért egész evolúciós eszköztárát mozgásba hozza, hogy az ne sikerüljön. Az embernél nagyjából három- és ötéves kor között alakul ki a hazugságra való képesség, a pszichológusok szerint minél intelligensebb a gyerek, annál hamarabb.
Ezt követően egy, a nyugatias modernizáció létmódjában élő ember nagyjából húszezerszer hazudik élete során. Bár minden kultúrában a morálisan elítélt bűnök egyike, de olyan bűn. amelynek rutinszerű elkövetését a közösség erkölcsi normái viszonylag jól tolerálják. Énnek világosan körülhatárolható oka van. Az igazság minden körülmények között való azonnali kimondása akár komoly mentális feszültséggel is járhat az emberi együttműködés hétköznapi színterein. Mindnyájan tudjuk, hogy hétköznapi hazugságaink jelentős része inkább színlelés, ezzel rejtjük el esetleges rosszkedvünket, vagy mások iránti eseti, netán általános elutasításunkat. Egészen biztos: ha ennek mindig nyíltan és közvetítés nélkül utat nyitnánk, az jelentősen emelné az emberi közösségek konfliktusszintjét. Nem is beszélve a kegyes hazugságokról, amikor valóban akár jó értelemben vett kíméletből hallgatunk el és/vagy szépítünk meg valamit. Ráadásul a történelem számos olyan esetet ismer, amikor a rosszkor. rossz helyen ás rosszul kimondott igazság olyan súlyos tragédiához vezetett, amelynek roncsoló hatása
bizonyosan nagyobb volt, mint az elhallgatás, és a lassú adagolás erkölcsileg nem túl vonzó, de mégis kisebb kockázatot jelentő stratégiájából a közösségre hámló teher. A hazugság megítélése tehát korántsem olyan ellentmondásmentes, mint amilyennek látszik, de még mielőtt bárki félreértené, mindennek az előrebocsátásával nem az öszödi hazugságot kívánom erkölcsileg mentegetni, sőt! Csak attól óvnám magunkat, hogy e valóban förtelmes tett elítélésének indokolt felháborodása közepette a hazugság problémakörét egyszerűsítsük, netán mi is hazugsággal, legalábbis önáltatással próbáljuk mindezt feldolgozni. Történelmi kontextusban elhelyezve a kérdést, különbséget kell tennünk a közember hétköznapi hazugságai és az elitcsoportokhoz tartozó, a közösség valamilyen felhatalmazásával közfeladatokat ellátó és ebbéli tevékenysége közben hazugságot elkövetők között.
Ezért újabb rövid kitérőként vegyük szemügyre magának az elitnek a történelmi szerepét! Már a legősibb tradicionális társadalmakban kiderülni látszott, hogy a közösség nem tud mindig és mindenféle cselekvés közvetlen aktora lenni. Ezért alakult ki az a sajátos “munkamegosztás”, amelynek lényege, hogy a közösség erre a célra felépített létkarakterű személyeket “küld be” azokba a cselekvési terekbe, ahová mint közösség nem tudhat minden esetben közvetlenül belépni. A közösség persze sokoldalú, komplex eljárások keretében állandó ellenőrzés alatt tartja ezeket az elitcsoportokat, sőt azok között is létezik egy bonyolult szerveződésű kölcsönös ellenőrzési mező. A szakrális rendet végleg szétroncsoló felvilágosodás cinizmusát jelzi, hogy végül is helyesen emeli ki a lényeget: az eliteknek Észben és Erényben dúsaknak kell lenniük ahhoz. hogy történelmi küldetésüket betöltsék.
Az Ész jelenti azokat a tudásokat, amelyek lehetővé teszik az elgondolhatóság és megvalósíthatóság összehangolását, és az Erény teszi lehetővé, hogy mindezt a “folytathatóság” létkritériumának is képesek legyenek alávetni. Vagyis, hogy semmiképpen ne uralkodhasson el az “Utánam a vízözön!” cinikus, gátlástalan létkaraktere. A felvilágosodás létroncsoló stratégiáját egyébként az a reneszánsz alapozta meg, amelynek egyik legjellegzetesebb figurája Machiavelli, aki először fejti ki ennek a pusztító létkarakternek a krédóját, és valójában innen már szinte egyenes út vezet a ma eseményeihez. Ez a nyugatias modernitás létstratégiája, amely, mint azóta láthatjuk, maga a megtestesült folytathatatlanság, a megvalósult abszurditások világa.
Csak azért állhatott fenn mégis egy fél évezreden át, a XX. század közepéig, mert gátlástalan brutalitással fosztotta ki a Nyugaton kívüli világ (“The West and the Rest”) értéktereit. Ám a múlt század közepére egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a világ a Nyugat létroncsolása ellen lázadó lokalitások permanens globális háborújával fenyeget. Ezt a válságot az új létmód, amely önmagát dezinformatív módon “globalizáció”-ként nevezi meg, úgy igyekszik “megoldani”, hogy egyszerűen “leváltja” a valóságot. Az új létmód lényege ugyanis a mesterséges lét megkonstruálására törekszik.
Anyag helyett műanyag, élet helyett genetikusan módosított műélet, és lélek helyett médiamanipulációval tudatmódosított embernek látszó, de bármikor tetszés szerint lecserélhető identitással bíró lények létrehozására. Ezzel azonban egyúttal végleg összeomlik a tízezer éves alku, amely az eliteket a szakrális rend betartására és betartatására ösztönözte. A valóság maga válik a létroncsolás közvetlen eszközévé és tárgyává. A globalitás létmódjának rejtett hatalomszerkezete minden lokalitásban, tehát az elemi emberi közösségek mindegyikében “stukturálisan kódolja” a hazugságot. Kényszerítő, fegyelmező és értelmező hatalmi eszközei segítségével a hazugságot teszi “igazság”-gá, és az igazság válik megbélyegzett és veszedelmes “hazugság”-gá. A kényszerítő hatalmakat a transznacionális tőkestruktúrák testesítik meg, amelyek a közvetlen megélhetési szükségletek kisajátításával, alig burkolt erőszakkal bírják rá a lokalitások alávetett népeinek többségét, hogy életük újratermelését a tőkestruktúrák közvetlen érdekeinek rendeljék alá.
A fegyelmező hatalmakat a Valuta Alap, a Világbank, a WTO, a nagy hitelminősítők és auditáló cégek jelentik, amelyek a lokalitások manipulált elitjeit szorítják rá figyelmeztető, fenyegető erejükkel a “politikailag korrekt” gazdaságstratégiai magatartásra, vagyis saját lokalitásaik kiszolgáltatottságának fenntartására. Az értelmező hatalom intézményes alkalmazását a globális média végzi, amely ennek segítségével az erőszakot “szabadság”-ként, míg a szabadságra irányuló erőfeszítéseket a szabadságot veszélyeztető “felforgatás”-ként mutathatja be. Nacionalista, populista, protekcionista tehát mindenki, aki csupán természetes felelősséget érez saját nemzetéért, “napszerű”, amennyiben tiszteletben tartja a választói demokratikus akarat kinyilvánítását, és ha szükséges, igyekszik megvédelmezni a kiszolgáltatott lokalitást a globalitás pusztító hatásaitól.
Ez a sajátos patologikus szerkezet tehát “strukturálisan kódolja” a hazugságot, ezért a lokalitások kollaboráns elitjei folyton hazudnak. A népüknek jólétet és felemelkedést, hogy megválasszák őket, a globális birodalomnak meg azt, hogy korlátlanul és készségesen kifosztják érdekükben a saját lokalitásukat, hogy ennek fejében elnyerjék támogatásukat. Bibó István már 1945-ben rámutatott arra, hogy a magyar társadalom valóságértelmezési logikája rohamosan torzul. Az egyik póluson felhalmozódik az általa “túlfeszült lényeglátás”-nak nevezett magatartás, míg a másikon a cinikus-gátlástalan, általa “hamis realistáknak nevezett “pragmatikusok” hada. Felhívja a figyelmet, hogy csak a “lényeglátó realista” létkarakterének megformálása és elterjesztése adhat esélyt a túlélésre. Ha mindezek nyomán most feltesszük a kérdést, mi is történt itt két éve ősszel, akkor nagyjából a következőket mondhatjuk el.
Bár az ország önmagához reflexív módon még viszonyulni képes része számára a választások előtt is világos volt, hogy globális kifosztóink jelentősen emelni kívánják a birodalmi sarcot, és a Magyarország nevű lokalitás régóta súlyosbodó válságának éppen ez a kifosztás az alapvető oka. de a politikai élet főszereplői közül ezt senki még csak nem is említette, és azóta sem említi! Pontosabban, a politikai “szélsőségesek” (Thürmer és Csurka) kivételével az imént említett evidenciát a középre törekvő politikai reprezentánsok közül senki nem tudja, és főként nem is akarja említeni. Az ok kézenfekvő! Tudják, hogy csak a globalitás urainak a kegyéből kaphatnak felhatalmazást (a “szuverén” magyar nép közvetítésével, persze) a kormányzásra, amely aztán így aligha épülhet másra, mint a lokalitás további kifosztásában való (bűn)segédkezésre. A helyzetből adódó fő kérdés tehát az, hogy lehet-e hazugságot leleplezni egy másik hazugsággal úgy, hogy közben mi magunk is elhallgatjuk a lényeget. Azt a lényeget, amelyik talán ígv foglalható össze: mindaz, amiről azt hazudjuk, hogy demokrácia, jogállam és piacgazdaság (tehát a rendszerváltás rendszere), a globális hatalomgazdaság lokális diktatúrája, kollaboráns helyi elitek által üzemeltetve.
Az elmélyülő válság igazi oka tehát az, hogy a két üzleti vállalkozásként üzemeltetett “politikaipari holding”, a Fidesz és az MSZP egyformán érdekelt abban, hogy ez a rendszerhazugság semmiképpen ki ne derülhessen. Ez azért tragikomikus, mert a választók nagy része tudja, vagy legalábbis érzi ezt. A tény, hogy most már csupán 1%os támogatottsággal, de mégis a birodalmi erőszak közvetlen betüremkedéseként működő SZDSZ határozhatja meg az ország sorsát, vagyis nem tudunk kitörni a hazugsághatalmak hálójából, igen veszélyes jövőt vetít előre. És végül, önámító hazugságaink egyik sajátos megnyilvánulására egy elgondolkodtató metafora.
Van Budapest Belvárosában egy igen elegáns tér, amelynek középpontjában egykori elnyomóink, a szovjet birodalom “felszabadítóinak” emlékműve áll. Az emlékmű egyik oldalán jelenlegi kifosztónk, a globalitás amerikai impériumának erődítményszerű képviselete magasodik. Mellette a “Magyar Nemzeti” Bank, amely a globális pénzhatalom lokális fegyelmezési erőszakintézménye, természetesen a “magyar nemzettel” szemben. És végül a tér leghatalmasabb “képződménye” a valaha a kora globalitás pénzhatalmi központjaként működő tőzsde épülete, amelyben a mai globális értelmező erőszak leghatékonyabb fegyvere, a televízió székel. És hogy a paródia burleszkszerűen teljes legyen. mi más lehetne a tér neve, mint “Szabadság”? Kell-e ehhez bárminemű kommentár?
A RENDSZÉRVÁLTÁS FILOZŐFIAI HÍG MOSLÉKÁBAN FULDOKOLVA Legelőször is úgy érzem, némi magyarázattal tartozom a címben jelzett “filozófia híg mosléka” kitétel mibenlétét illetően. A fogalom Pető Bertalan filozófustól való, aki ugyan eltérő kontextusban, de hasonló feszültségek kissé nyers, ám láttató erejű jelzésére használta ezt egy esszéjében. Arra utal, hogy az a valami, amit a politológia magyar politikai életnek tekint, nem pártokból, hanem “politikai holdingokból” áll. Olyan nagy konglomerátumokból, amelyek “politikaipari” nagyvállalatokként foghatók fel.
Elsődleges céljuk, hogy az uralmi javak elosztásának tartós ellenőrzésére épülő távlati profitlehetőségeket minél teljesebben aknázzák ki. Ehhez viszont olyan. az abszurditásig elmenő cinikus gátlástalanságra van szükség a társadalomfilozófiai talapzatok megfogalmazása, illetve ezek tömegfogyasztásra való alkalmassá tétele terén, aminek szemléltetésére joggal használhatjuk a “filozófiai híg moslékok” nagy üstjeit kavargató pártoligarchák kissé degusztáló hatású képét. Kevés vigasz, hogy mindez a “fejlett Nyugaton” is így van, sőt. Sietek hozzátenni, mindez nem egészen a véletlenek szerencsétlen összjátékaként alakult így a “demokrácia” fedőnéven üzemeltetett berendezkedésekben. A “politikai holdingok” fő feladata ugyanis a mindenütt növekvő arányú vesztes többség féken tartásán kívül az, hogy a globális hatalomgazdasági aktorok (többnyire transznacionális óriásvállalatok) erőforrás-szivattyúi számára zavartalan működést biztosítsanak.
E globális aktorok ugyanis csak akkor képesek a lokalitás értékmezőinek folyamatos “kitermelésére”, ha a politikai elitek nagy és jól kezelhető holdingok moslékosdézsáivá teszik a politikai életet. Ebben az esetben ugyanis, amíg a “sehonnan sehova” tartó alkalmatlan és inkoherens fogalmakkal vívott “verbális polgárháborújuk” során az ún. politikusok nyomorult gladiátorokká silányodnak, az ún. választópolgárok pedig az előbbiek véres küzdelmének primitív lejátszástechnikai felszínétől megrészegedő, üvöltő csőcselékké, nos, addig jótékony homály fogja körül a színjáték lényegét. Nevezetesen azt, hogy mindeközben sikeresen asszisztálunk életterünk folyamatos kifosztásához. Hangsúlyozni szeretném, hogy mindez az ún. rendszerváltás eredményének csak egy megengedhetetlenül udvarias értelmezése, mert a lényeg ennél is durvább, embertelenebb és silányabb.
A két nagy holdingként üzemelő “jobb-” és “baloldal” fő funkciója tehát az, hogy hamis törésvonalaival, hamis értelmezési kereteivel és hamis fogalmaival a hamis tematizáció ketrecébe zárva tárolják és védekezés-képtelenné tegyék azt, amit valaha magyar nemzetként is szokás volt említeni. Hogy mi volna akkor a valóságos törésvonal? Lassan ötszáz éve már, hogy nemzetünk mindig közvetlen birodalmi függésben élt, így elitjei között két nagy vonulat alakult ki.
Az egyik, a kollaboráns-komprádor struktúra, amely a neki lehulló “globalomorzsákért” cinikusan és készségesen nyitja meg nemzetének értékmezőit a megszálló birodalom “ideiglenesen hazánk területén állomásozó” rezidensei előtt (ez a történelmi “ősSZDSZ”), míg a másik megpróbál legalább valamilyen rendezett “visszapótlásra” is esélyt nyújtó lefosztást kialkudni. Ez utóbbit szokás “nép-nemzeti” alternatívaként megnevezni. A “rendszerváltás” fedőnevű globális hatalomgazdasági diktatúra hazai berendezkedése során a globálnyikok első teendője az volt, hogy megakadályozzák a nemzeti nagykoalíció létrejöttét, vagyis, hogy a nemzeti szocialistáktól a népi szocialistákig terjedő széles körű összefogás alakuljon ki legalább az ellenőrzött lefosztás feltételeinek kialkudására.
Ezt a dicstelen szerepet a “baloldali” holdingban Horn Gyula, a ,jobboldali” holdingban Antall József vállalta. 1989 októberében néhány hét eltéréssel ugyanazt hajtották végre. Kiszorították, megfélemlítették és/vagy korrumpálták holdingjaik akkor még többségben lévő, de instabil és felkészületlen nép-nemzeti blokkját. Előzékenyen döntő pozícióba juttatták a globalokomprádor kollaboránsokat, akik — amikor ennek eljött az ideje -mindkét holdingban a liberokrata világforgatókönyv szerint végre is hajtották a magyar társadalom latin-amerikanizálásának létroncsoló feladatait. Valahogy így festenek tehát a valós törésvonalak, és addig esélyünk sincs a nemzet sorsának jobbra fordítására, amíg tétlen szemlélői vagyunk a hamis “bal-jobb” verbális polgárháborújának. Mernünk kell kimondani, hogy a kudarcok sorozatának fő oka éppen az, hogy a jelenlegi két holdingban, az MSZP-ben és az SZDSZ-ben pontosan ugyanolyan arányban vannak jelen és meghatározó pozícióban a nemzetkifosztó globalokomprádorok, és az alávetett döntő többséget képviselni törekvő nép-nemzetiek. Valamint az a gátlástalan-cinikus zsákmányoló horda (a parlamenti “nindzsáktól” a …közeli vállalkozókon át a ravasz “megélhetési politikusokig”), amelynek elemi érdeke a hamis törésvonalak látszatának mindenáron való fenntartása. Lakitelek 20. évfordulóján először kellene tehát szembenézni azzal, hogy a magyar nemzet ellen tudatos népirtás folyik.
Az első hatszázezer áldozat már megvan, hisz az elmúlt 27 évben ennyivel többen haltak meg, mint amennyin születtek. A második hatszázezerhez már csak egyetlen évtizedre lesz szükség, az előrejelzések szerint. E népirtásban az MSZP-SZDSZ-koalíció “csak” a bérgyilkos szerepét játssza, de nekünk nem elsősorban a bérgyilkossal, hanem annak globális birodalmi megbízóival van elszámolni valónk. Aki tehát megáll a bérgyilkos eltávolításának sürgetésénél, az akarvaakaratlan segíti annak rejtve maradását, és mint ilyen, a megbízó cinkosává válik. Lakitelek igazi üzenete tehát éppen az, hogy nincs újabb esély, ha most sem akarunk szembesülni mindezzel, és “taktikai” okokból beérjük a helyzet praktikus hamis értelmezésével, mi magunk járulunk hozzá nemzetünk elpusztításához. Adja isten, hogy ne így legyen!
MAFFIAPOLITIKA? Kísérlet egy jelenség rnélyszerkezetének megértésére Az utóbbi hetek a politikai életnek nevezett jelenséghalmaz krimianalizálódásának olyan gyorsulását hozták, melynek nyomán érthető módon került a közbeszédbe a “maffiapolitika” fogalma. Mindez tehát érthető, de nem menthető, mert bár a fogalom első hallásra igen frappáns és láttató erejű, elterjedése mégsem volna szerencsés dolog. Mégpedig azért nem, mert egyfelől pontatlan, másfelől méltatlan. Pontatlan, mert, mint azt bizonyítani igyekszem, a maffia egész más történelmi körülmények között, egész más okból és célból, és egész más szerveződési módként jött létre.
Méltatlan, vagy inkább méltánytalan, mert sértő! Mármint a maffiára nézve! Ahhoz képest a valamihez mérve ugyanis, ami önmagát félrevezető módon mindmáig “rendszerváltás”-ként nevezi meg, a maffia sokkal igazságosabb, emberségesebb és méltóságteljesebb társadalomszerveződési mód. Az alábbiakban ezt is bizonyítani igyekszem majd. Lássuk először, miért pontatlan e kifejezés mai viszonyokra alkalmazása! A XIV. és XVIII. század közötti Itália a kapitalizmus néven közismert nyugatias modernizáció szülőhelye volt. Égy több ezer éve létező világerő ekkor és itt látta elérkezettnek az időt arra, hogy az akkor már félévezrede sikeresen felépülő keresztény Európát szétroncsolja. “Ügynökeik”, mint például a Medici- és a Sforza-család, ma már szinte felfoghatatlan brutalitással, cinizmussal és gátlástalansággal zúzták szét az univerzális szakralitás szépreményű struktúráit, “barátaik, rokonaik és üzletfeleik” számára adtákvették a pápai trónust, amelynek magyarázatával egyébként máig is adós a keresztény egyház.
Egyik “házi piárosuk”, bizonyos Machiavelli, közvetlen elődje a mai kormányzati kommunikációs központoknak. Évszázadokra a teljes ökoszociokulturális káoszba taszították mindezzel Itália jobb sorsra érdemes népét, bármit is állítson erről a máig is e világerő által “üzemeltetett” “történelemtudomány”. Nos, a maffia, amelynek első megnyilvánulásai a XVII-XVIII. századra esnek, csupán egy óvatos kísérlet volt a paraszti társadalom helyi és regionális szintű “önvédelmi” struktúráinak megszervezésére. Nem volt tehát más, mint az első “globális kapitalista” kísérlet elleni elemi immunreakció. Kétségtelen kegyetlensége pedig csupán balvány visszfénye mindannak a szörnyűségnek, amit az említett világerő akkor, és azóta is elkövet. A világ ma szintén egy hasonlóan brutális “globálkapitalista” kísérlet színtere, azzal a különbséggel, hogy a világerő ma már sokkal kifinomultabb fegyverzettel rendelkezik, és pusztító hatása mérhetetlenül nagyobb, mint a Mediciek idején volt. A globalitás ma még gátlástalanabbul és még cinikusabban roncsolja szét a lokalitások léttereit, mint elődeik tették. Számára, miután adósságcsapdába csalta, Magyarország is csupán egy
lefosztható erőforrásmező. Ám ahhoz, hogy ezeket a mezőket letarolja, Machiavellin nevelkedett belső lokális kollaboránsok egész hadára van szüksége, és a “rendszerváltás” politikai oligarchiái éppen ezt a szerepet játsszák cl most már több évtizede. E kollaboráns had egyes osztagai ugyan pártoknak vannak álcázva, de ez aligha téveszthet meg minket. A ma is domináns világerő közvetlen ügynökhálózatát kezdettől az SZDSZ (“Szabad Kezdeményezések Hálózata”!) látja el. Először a Fideszt kívánta, konspiratív okokból, az őt elrejtő gazdaállatként felépíteni, ám ezt Orbán Viktor személye 1993-94 fordulóján meghiúsította. (Ezért van és lesz O. V. ezután már mindig e világerő célkeresztjében!) Így azóta, jobb híján az MSZP tölti be a gazdaállat szerepét. Az MSZP soha nem volt, és nem is lesz párt, mert benne pártok koalícióinak bonyolult rendszere tenyészik, máig is feltáratlanul.
Nagyon leegyszerűsítve három “fő párt” alakult ki az MSZP nevű politikaipari holdingban. Az “SZDSZ-esített” központi erő, amely a meghatározó pólus; a szétzúzottan ugyan, de létező “nép-nemzeti” konglomerátum; és a kádári párttársadalmak történelmi “törmelékkupaca”, vagyis a “pragmatikusok”. Ez utóbbi jelző finoman arra utal, hogy ők azok a martalóchadak, a mindenre képes zsoldosok, akik a globális erőforrásszivattyú-állomások “őrző-védő” szolgálatának szerepét játsszák el. (Kicsit érdesebben: “bérgyilkosok”-nak is nevezhetnénk őket, de erről a végén még lesz szó! ) Lássuk, hogyan illeszkednek ebbe a modellbe az elmúlt néhány hét eseményei’? A gyanútlanságát már régen elvesztő kelet-európai szemlélődő egy pillanatig sem gondolja komolyan, hogy valami új jelenségről van szó. Pontosan tudja ugyanis, hogy a birodalmakat kiszolgáló zsoldos hadak mindig is a nagyhercegek által beígért szabad rablás reményében vállalják dicstelen szerepüket. Pontosan tudja tehát, hogy az elmúlt évtizedekben, bár kormányok, rendszerek jöttek-mentek, de ez mindig így maradt. (Ezért is nevezi a nép az elmúlt 17 év ócska látványtechnikai mutatványait rendszerváltás helyett “gengszterváltás”-nak, vagy beszél arról, hogy inkább “idegrendszerváltás” kellene, hogy minden megváltozzon.) Két látszólag egymással szembemenő magyarázat is adódik, hogy “mér’ pont most, és mér’ pont így”.
Az egyik, hogy a szétroncsolt MSZP-s nép-nemzeti szárny összeszedvén magát, alkut ajánlott “józan kádáristák-nak” az “SZDSZ-esített” központi oligarchikus mag megdöntésére. Úgy vélik ugyanis, hogy éppen az ő gátlástalan, kollaboráns, kifosztó szerepük bátorítja a “bérgyilkos kádárista” trógereket (Kiss Péter), pontosabban, ők maguk ígérnek-ígértek szabad rablást, ba amazok hűségesen segédkeznek a Magyarország nevű lokalitás három nagyságrenddel nagyobb globális kifosztásában. A másik magyarázat, hogy a “leleplezések” mögött éppen a kollaboráns kifosztást vezénylő SZDSZ áll. Ezzel ugyanis az általuk felépített és üzemeltetett miniszterelnököt akarják a kifosztásban való szilárd kitartásra ösztökélni. Diszkréten figyelmeztetvén őt cimborái vasra vert fotóival, hogy bármikor köztörvényes bűnözőt
“csinálhatnak” belőle is. ha esetleg “elgyengülne” az “egyensúly és reform” fedőnéven emlegetett példátlan birodalmi kifosztás előremozdításában, vagyis “előre a lenini úton”! Vázlatosan tehát így fest a helyzet” és mielőtt a befejező fogalomhasználati javaslatomat megtenném, egy újra felhorgadó illúziótól szeretném magunkat óvni. Ez pedig az. hogy: “Hurrá, Nyugat velünk van!” Hogy mennyire lehet ezt a gyermeteg vágyálmot komolyan venni, arra egyetlen apró példa, mintegy kijózanító fenntartó adagnak. Mikor éppen három évvel ezelőtt az MSZP kongresszusa Gyurcsány Ferenc és Kiss Péter közül választhatott miniszterelnök-jelöltet, az előző napon terjedelmes elemzés jelent meg a Financial Timesban az igen előkelő második oldalon. A címben öles betűkkel ez állt: “Holnap a magyar szocialisták Tony Blair és Leonyid Brezsnyev között választhatnak.” Nos, ennyit a Nyugat velünk kapcsolatos preferenciáiról, illetve a globális média zászlóshajójának ,.függetlenségéről és elfogulatlanságáról”.
Az Európai Unió Bizottságának már több alkalommal is megvolt lehetősége arra, hogy átfogó tartalmi véleményt mondjon a konvergenciaprogramról. Hogy a kormányt alkotó kollaboráns oligarchia az általa okozott pénzügyi válságot egy annál is súlyosabb általános társadalmi és politikai válsággá alakítja át, ma már mindenki számára evidencia. A bizottság mégis kizárólag attól óvja a kormányt, hogy “elgyengüljön”, vagyis egyértelműen azt üzeni, hogy a lehető legkíméletlenebb módon fossza ki saját népét, amelynek mellesleg kormányra kerülését is köszönheti. Szépen illeszkedik mindez a Trianon, München, Jalta és Málta alkotta sorba, és így csak az okozhat dilemmát, hogy eldöntsük: Európa urainak végzetes tudatlansága vagy végtelen cinizmusa meghatározóbb? Töprengéseim végére érve még egyetlen mozzanatra lenne érdemes kitérni, hogy tudniillik, milyen fogalmat használhatnánk a maffia helyett. Nos, én talán a már említett bérgyilkos kifejezést tartanám helyénvalónak.
Az, hogy Magyarországon szisztematikus népirtás zajlik, nyilvánvaló. Az elmúlt 27 év hozta magával a magyar népirtás első hatszázezer áldozatát, hiszen ennyivel többen haltak meg, mint amennyin születtek. Ha semmi nem változik (és mitől változna?), akkor a második hatszázezerhez már csak egyetlen évtizedre lesz szükség, és aztán minden további kérdés okafogyottá válik. És ne legyen illúziónk: amíg minden dühünket az országot most uraló “bérgyilkos struktúrákra” zúdítjuk, ezzel akarva-akaratlan eltereljük a figyelmet annak “globális megbízóiról”, amelyeknek ennél nagyobb szolgálatot nem is tehetnénk. Valóban ezt akarjuk? TÖRTÉNELMI VAGYONVESZTÉSEK HULLÁMAI Töprengések Trianon ürügyén Trianon Mohács mellett a magyarság történetének legsötétebb szimbóluma. Szimbólum, mert ha alaposan megvizsgálnánk történelmünk mélyszerkezetét, valószínűleg rá kellene
döbbennünk, hogy Trianon nem egyetlen esemény csupán. Sokkal inkább megjelenítője egy olyan pusztító világerőnek, amely számára hazánk mindig útban volt (van és lesz!), így neki Magyarország felszámolásának célja történelmi evidencia. Trianon tehát metafora gyanánt, e “megnevezhetetlen” világerő kódnevévé vált. (Tegyük mindjárt hozzá, ez az erő a magáról szóló diskurzusteret eleve betiltja, gyűlöletbeszédnek nyilvánítja, és büntetőjogilag szankcionálja, már azt a feltételezést is, hogy ő egyáltalán létezik.) Azt is be kell látnunk, hogy lepusztulásunk messze Trianon előtt kezdődött, és azóta is tart, újabb és újabb Trianonok láncolatát létre hozva. Trianon nemcsak ezt a világerőt jeleníti meg, hanem egy még ennél kényesebb és fájdalmasabb tényt is.
A történelmi Magyarország ugyanis a Szent Istvántól Mátyás királyig tartó tér-időben is ki volt téve e világerő pusztító hatásának, mégis meg tudta őrizni szakrális talapzatát és erre épülő integritását. A Mohács óta zajló második fél évezred azonban a folyamatos tragikus lepusztulás története. Ez arra utal, hogy a magyarság közben olyan, egyre mélyülő spirituális válságot él át, amelynek nyomán egyre kevésbé képes önmaga létstratégiájának megfogalmazására ás bátor képviseletére. Magyarország napjainkban történelmi mélypontra jutott. Végzetes pusztulási lejtőn tart lefelé mind az anyagi ás természeti értelemben vett vagyonok, mind a népesedési és egészségvagyon, mind az olyan szimbolikus vagyonok terén, mint a nemzet lelki, erkölcsi, szellemi készletei. Minél pontosabb képet kellene tehát alkotnunk arról a történelmi folyamatról, amely idáig juttatott minket, illetve, amely változatlanul visz egyre mélyebb és veszélyesebb válságörvények felé. Trianon történelmi mélyszerkezetének alapos elemzése éppen ehhez kínál esélyt. Ez az írás terjedelméből adódóan legfeljebb arra tehet kísérletet, hogy ráirányítsa a figyelmet a kérdés egyes, eddig kevésbé vizsgált, rejtett dimenzióira.
Nem válaszokat ad tehát, csupán vázolja azoknak a kérdéseknek a logikai láncolatát, amelyeket fel kellene tenni. ha el akarjuk kerülni Magyarország végleges felszámolását. Amit először is rögzíteni kell, az a tény, hogy fél évezrede folyamatosan birodalmi függésben élünk, és minden eddig minket kifosztó impérium kivette a részét annak a pusztulási lejtőnek a létrejöttében, amelyiken ma is mozgunk lefelé. Ráadásul az is fontos mozzanat, hogy az igazán súlyos kifosztás nem is elsősorban azokban az időszakokban zajlott le, amikor az éppen aktuális birodalom “konszolidált” (“business as usual”) körülmények között fosztogatott minket, hanem, amikor a nagy birodalomváltások mentek végbe. A török kiűzését követő iszonyú kataklizmák során 2025 év alatt nagyobb vagyonvesztés ment végbe, mint a 150 évnyi hódoltság idején. Az első világháború és Trianon, az 1914-től 1924-ig tartó évtized szintén nagyobb lepusztulással járt, mint a 200 éves Habsburg-uralom. A második világháború és az iszonyú jóvátétel szintén nagyobb roncsolást hozott magával, mint az időben és térben egyaránt harmadik birodalom (a hitleri Németország) minket érő előzetes kifosztása. És végül a szovjet birodalom összeomlása és a nyugati globalitás birodalmának berendezkedése, hatalomgazdasági erőforrás-szivattyúinak működése összehasonlíthatatlanul nagyobb kárt okozott a “rendszerváltás” húsz évében, mint a
szovjet megszállás 45 éve összesen. Meg kellene értenünk tehát a birodalomváltások lemeztektonikájának pusztító logikáját. Egyre súlyosabb birodalmi alávetésünk és kifosztásunk elmúlt fél évezrede éppen a világkapitalizmus brutális “globalodiktatúrája” kibontakozásának időszaka. Csupán optikai csalódás tehát az. hogy látszólag öt különböző birodalom fosztogatott minket, mert ez az öt valójában egy! Mint ahogyan a “levantei eredetű” mediterrán kereskedő kapitalista Machiavellije, a felvilágosodás voltaire-i “sötétségére” épülő jakobinus létkaraktere, Lev Davidovics Bronstein (alias Trockij) Wall Street diszkrét finanszírozásával felépített “bolsevizmusa”, és most a neoliberális globálnyikok világméretű uralma ugyanannak a több ezer éves pusztító világerőnek a különböző megjelenési formái, amelyet persze, mint láttuk, “politically not correct” valódi nevén nevezni. Mindezt azért tartom fontosnak jelezni, hogy óvjam magunkat attól a végzetes történelmi optikai csalódástól, amely szerint a nyugatias modernizáció létszerveződési módja és az ő mostani nagyszerű ,.demokráciája és piacgazdasága” a létező világok legjobbika, és a “Nyugat” mindig a javát akarta Magyarországnak. Észlelnünk kellene végre, hogy a Mediciek és a Fuggerek geopolitikai harapófogójában fokozatosan összeroppanó Magyar Királyság óta folyamatosan “útban van” minden, ami a valóban önálló. független, a Szent Korona szakralitására épülő létszerveződési módra alapozódó Magyarországra emlékeztetne a Kárpát-medencében. A török birodalmi terjeszkedés is inkább csak ürügy és eszköz volt a kora globális kapitalizmus kezében, hogy belső hatalmi konfliktusaik rendezése közben egy füst alatt felszámolják Magyarországot is.
A legnagyobb kontinentális hatalmat. Franciaországot például semmi nem akadályozta meg abban, hogy saját nyers világuralmi törekvéseitől hajtva, a minket éppen brutálisan kifosztó Oszmán Birodalom hűséges stratégiai szövetségese legyen. Miközben mi önpusztító naivitással éppen ezt a Nyugatot védtük önfeláldozóan! Nos, a Nyugat globális birodalma ezután az “entrée” után történelmünk minden kritikus elágazási pontjánál mindent megtett annak érdekében, hogy cinikus-gátlástalanul lefosszon és kiárusítson minket. Paradox módon ez még szovjet birodalmi alávetettségünkre is igaz. Hiszen egyfelől a jaltai paktum nyomán ezt közvetlenül is nekik köszönhetjük, ráadásul ennek a szálnak van egy Jaltánál sokkal súlyosabb és mélyebb szerkezeti összefüggése is. Mert, lassan itt az ideje, hogy próbáljunk elszakadni attól a másik végzetes optikai csalódástól, hogy a ..szocializmus” és a .,kapitalizmus” egymás történelmi ellentétei. A magát szocializmusnak nevező létszerveződési mód ugyanis nemcsak hogy nem ellentéte a kapitalizmusnak, hanem a kapitalizmus hatalomgazdaságának legnyersebb, vegytiszta formáját testesíti meg.
Létrejötte annak köszönhető, hogy a XX. század elején Kelet- és Közép-Európa társadalmaiban még mindig létezett a zárt, tradicionális anyagi és szakrális szimbolikus viszonyok között élő paraszti társadalom. A globális kapitalizmus urai azonban tisztában voltak azzal, hogy ezt rövid idő alatt csak olyan brutális berendezkedés tudná szétroncsolni, és olyan eszközökkel, amelyeket akkor már a “fejlett és demokratikus”, ergo finnyás ízlésű Nyugat legfeljebb Afrikában engedhetett meg magának. Szétroncsolni pedig egyszerűen azért kellett, mert csak így lehetett legyártani a védekezésképtelen és engedelmes ..munkaerő-és fogyasztóerőállatok” gigantikus csordáit ezekből a paraszti társadalmakból, amelyet napjainkban elegánsan
“globális integráció”-nak szokás nevezni és amelynek egyetlen célja a globális erőforrásszivattyúk sikeres működtetése az ily módon véres péppé tett lokalitásokban. A magát “szocializmus”-nak nevező szerveződési mód ezt a feladatot kiválóan teljesítette! Mintegy előemésztette a térség társadalmait, és mikor e feladatának eleget tett, kollaboráns oligarchiái szíves örömest visszaszolgáltatták azt eredeti tulajdonosaiknak. Hogy a már említett Lev Davidovics Bronstein milyen szerepet is játszott mindebben, az ma már nyílt titok. Annyira, hogy az amerikai kongresszusban a harmincas évek elején egy McFadden nevű képviselő vizsgálatot kívánt kezdeményezni a FED és számos amerikai pénzintézet ellen, mert bizonyítékai voltak arra, hogy egy svéd bankcsoporton keresztül közvetlenül finanszírozták Bronsteint (Trockijt) és annak “bolsevik forradalmát”.
Azaz Oroszország zárt szakrális paraszti társadalmának radikális felbontását, tehát a globális kapitalizmus stratégiai céljainak megvalósítását, amelyet éppen a bolsevik diktatúra tett lehetővé, mégpedig történelmileg hihetetlenül rövid idő alatt, és persze ehhez mért brutalitással. Trianon szerepe ugyanebbe a stratégiai tervbe illeszkedett, bár már csak kegyelemdöfés, hisz a Tanácsköztársaság bolsevik hatalomátvételi kísérlete és pusztító berendezkedése jelezte, hogy Magyarországnak ugyanezt a sorsot szánták a világ urai. A különös kegyetlenséggel végrehajtott folyamat a magyar társadalom alapvető lelki, erkölcsi és szellemi talapzatában végzetes roncsolódást indított el. A magyar forradalom és szabadságharc 1956-os eltiprásában, amely Trianon újabb történelmi felvonása, azért segítette készségesen a Nyugat globális birodalma a szovjet impériumot, mert eredeti “projektje” számára a forradalom komoly fenyegetést jelentett. Egyrészt a paraszti társadalmak szétverése még éppen csak elkezdődött, másrészt 1956 a Nyugat urai számára veszélyesebb kihívás volt, mint a szovjet birodalomnak. Azt jelezte ugyanis, hogy egy szakrális mélyszerkezetében még mindig ép nemzet képes megmutatni az egyedüli kiutat.
Azt tudniillik, hogy a “kapitalizmus versus szocializmus” hamis síkjából “térben kilépve” kell megkeresni az emberi lét egyetlen lehetséges útját, a hagyomány szakrális létharmóniájához való visszatalálást. Ez azonban nyilvánvalóvá tette volna a nyugatias kapitalizmus zsákutcájának végzetes tényét, amit a Nyugat urai aligha engedhettek meg maguknak, ezért tettek meg mindent annak érdekében, hogy 1956 mihamarabb elbukjon. Az eredeti projekthez a “liberális” reformok jelentették a visszatérést, persze csak azután, hogy a lázadó nemzet megkapta globális uraitól a megfelelő büntetést.
Az 1956ot követő évtizedben a paraszti társadalmat szétroncsoló eredeti terv sikeresen megvalósult, és elkezdődhetett a visszaadás lassú előkészítése. Ezt már akkor is az “MSZP–SZDSZ”-nagykoalíció jelentette. Kádár személyesen bízta meg Nyers Rezsőt és Tardos Mártont annak a “reformnak” a kidolgozásával, amely a “visszatérés” első állomása volt. A 70-es és a 80-as években az adósságcsapda rázárult az országra. de nem csak anyagi értelemben. A magyar történelem során békeidőben még soha nem ment végbe olyan népesedési, egészségvagyonban és lelki, erkölcsi, szellemi javakban való fogyatkozás, mint a kádári konszolidáció “aranykorában'”.
A felkészületlen magyar társadalmat olyan rövid idő alatt és olyan példátlan brutalitással hajszolták át a globális alkalmazkodás kényszerű szakaszán, hogy ennek máig tartó végzetes következményei lettek. Az egyik, talán legdrámaibb fejlemény, hogy a 25 év alatt megkétszereződő mezőgazdasági termésátlagot 15-szörös üzemanyagfelhasználással és 40-szeres vegyianyag felhasználással értük el, és közben a középkorú falusi férfiak rákhalálozása megötszöröződött (!). Ez volt az igazi “rendszerváltás”, vagyis annak a folyamatnak a kezdete, amelyben a Nyugat globális birodalma visszavette a most már feleslegessé váló szovjet birodalom brutális politikai kapitalizmusától a kényszerítő passzként rábízott országokat, ahol ez példamutató brutalitással felszámolta a tradicionális, szakrális paraszti társadalmakat. Mindebből kiderülni látszik, hogy Trianon nem egyetlen esemény, hanem e pusztító világerő működésének élő szimbóluma.
És minden bizonnyal újabb és újabb Trianonokkal kell megtanulnunk a Magyarország felszámolására irányuló törekvésekkel való eredményes szembefordulás nemzetstratégiáját.
A MAGYAR GAZDASÁG NEMZETSTRATÉGIÁJA TÁRSADALOMGAZDASÁGI MEGKÖZELÍTÉSBEN Bevezető A magyar gazdaság társadalomgazdasági megközelítésének alapvető célja, hogy megértsük, a gazdaság nem a semmiben lebeg. A gazdaságról szóló bármilyen jó szándékú elemzések ugyanis általában úgy mutatják be a gazdasági folyamatokat, mintha azoknak bármiféle önértéke vagy önértelme lenne, ez azonban nem így van. A gazdaság mindkét “végén” a társadalomba mint belső természetbe, illetve az ökológiai rendszerbe mint külső természetbe van “lehorgonyozva”.
Ugyanis egyrészt a gazdálkodási folyamatokat emberek folytatják. Másrészt minden gazdálkodási tevékenység végső célja csakis valamilyen emberi szükséglet kielégítése lehet, s végső forrása és alapja pedig csakis a külső természet. Minden gazdálkodási folyamat tehát csak annak alapján ítélhető meg, hogy mennyiben járul hozzá az adott emberi közösség ökológiai és szociokulturális életminőségének, a lehető legtágabb értelemben vett egészségének javításához. Elemzésünkben tehát, amely megpróbálja leírni a magyar gazdaság helyzetét, megfogalmazni a szükséges stratégiai lépéseket és az ezeket egyelőre gátló korlátokat, arra törekszünk, hogy ezt a komplex szemléletet érvényesítsük. A “Helyzet”. Mi van most? Az a sajátos entitás, amelyet ma magyar gazdaságként ismerünk, valójában már csak kisebb részben magyar, és ez a társadalomgazdasági megközelítés első fontos
következtetése. Arról van szó, hogy a gazdaság társadalmi determináltságának egyik döntő jellemzője, hogy csak a hatalmi viszonyok rendszerébe ágyazottan érthetjük meg a gazdaságban zajló újratermelési folyamatok lényegét. A gazdaságról tehát nem lehet a tulajdonviszonyok mélyszerkezetének ismerete nélkül értelmes diskurzust folytatni, márpedig a “magyar” gazdaság ma döntő részben idegen tényezők kezében, transznacionális korporációk ellenőrzése alatt áll. Az ennek nyomán előálló függés ma már igen jelentősnek mondható, hiszen az egy év alatt megtermelődő nyereség kb. 90%-a a Magyarországon tevékenykedő 20-25 legnagyobb multinacionális vállalatnál halmozódik fel.
Az általuk évente hazautalt profittömeg az egész magyar GDP kb. 1415%-át teszi ki, vagyis közel 4000 milliárd forintról van szó! Pedig ezek a vállalatok csupán a foglalkoztatottak 6-8%-ának adnak munkát, és a teljes tőkeállományból való részesedésük is legfeljebb 40%-ra tehető a magyar gazdaság teljes tőkeállományán belül. E megdöbbentő aránytalanság fő oka az, hogy az elmúlt húsz évben, a javarészt nem az ország stratégiai érdekeit szolgáló privatizációs folyamatok segítségével olyan pozíciókat szereztek, amelyek öngerjesztő módon újra és újra további gyors befolyásnövekedést tettek lehetővé számukra.
A privatizáció láthatólag tudatos koncepcióra épült, amennyiben azokat az ágazatokat, és olyan sorrendben tette függő belyzetűvé, majd szerezte meg, amelyek a magyar társadalom általános újratermelési folyamatainak döntő pillérei. Először az élelmiszer-, gyógyszer-, energetikai, majd a pénzügyi, banki, biztosítási, kereskedelmi, informatikai, elektronikai médiaszolgáltatások kerültek sorra. És végül a legutóbbi időkben tettek, tesznek kísérletet a humánvagyon (oktatásikulturális, egészségügy-szociális rendszer) egészének globális hatalomgazdasági ellenőrzés alá vonására. És közben zajlik a legfőbb természeti erőforrások, főként a földés vízvagyon globaloprivatizálásának előkészítése, hogy ezzel az egész ökoszociokulturális tér teljes ellenőrzésük alá kerüljön.
Mindez a globális függés rendkívül erős jelenlétét bizonyítja, amelyet tovább súlyosbít az, hogy a 70-es évektől kezdődően Magyarország egyre mélyebb adósságcsapdába került. Az akkoriban “nettó erőforrás-bevonásként” felhasznált összeg sokszorosát fizettük már- vissza kamat és törlesztés formájában, az adósság azonban ma mégis sokkal nagyobb, mint harminc évvel ezelőtt volt. A globális erőforrás-szivattyúk 1988-ig “csak” ezen a “kamatágon” szívták ki a jövedelmet az országból, ám ezt követően a multinacionális vállalatok megjelenése és gyors térnyerése egyre inkább a “profitágon” kiszivattyúzott jövedelmek túlsúlya irányába mozdította a fizetési mérlegben “viszonzatlan transzferként” értelmezhető erőforrás-egyenleget. Ma az ezen a címen kiszívott erőforrások évente kb. 7000 milliárd forintot tesznek ki, és ennek nagyobbik fele, mint láttuk, a hazautalt profitból, kisebbik fele pedig az adósságszolgálatból származik.
A mai magyar gazdaság szerkezete tehát jellegzetesen a “harmadik világot” idézi. A többnyire elmaradott, anyagi és szimbolikus értelemben egyaránt tőkeszegény egyszemélyes kényszervállalkozók tömegeinek tengeréből emelkednek ki a multinacionális vállalatbirodalmak globális exportra termelő szigetei, sajátos enklávét alkotva. A szigetszerűség abban az értelemben is jelen van, hogy minden ezzel kapcsolatos hangzatos jelszó ellenére szinte semmilyen tartalmi kapcsolódás nincs a magyar “páriavállalkozások” tengere és a transznacionális vállalatok szigetei között, amelyek inkább szivattyúállomásokra, átrakókörzetekre emlékeztetnek.
Mindez egészségtelen függést, kiszolgáltatottságot és fokozódó globális sebezhetőséget jelent, ennek minden veszélyes, sót most már egyre inkább végzetes következményével együtt. Bár ezt konkrét adatokkal és információkkal nehéz alátámasztani, de az itt tevékenykedő multinacionális vállalatok túlzott és fokozódó erőfölénye egyre inkább diktálói (diktátori?) pozícióba juttatja őket. Az állam szabályozó szerepe, sőt egész működése mind jobban alárendelődik ennek a hatalomgazdasági komplexumnak, és félő, hogy ez máris olyan öngerjesztő folyamattá záródott össze, amely beláthatatlanul veszélyes következményekkel járhat. Mindez részben oka, részben következménye a pénzügyi függési rendszer kialakulásnak.
A Magyar Nemzeti Bank ” függetlenségének” globalokonform kierőszakolása lehetővé tette, hogy a pénzrendszerünk teljes mértékben a globális birodalmi pénzhatalmi erőszakstruktúráknak legyen kiszolgáltatva. Márpedig, aki ellenőrizni képes egy ország pénzrendszerét, az az ország igazi ura, teljesen függetlenül attól, hogy a demokratikus uralmi rendszer milyen díszletei vannak jelen az adott országban. Ráadásul mindez végzetes harapófogóba látszik zárni az egész magyar társadalomgazdasági újratermelési rendszert. Egyre több jel utal arra, hogy az egyik ágon a magyar munkaerő fokozatosan leértékelődik. A munkaerő ára egyre mélyebbre, most már lassan “történelem előtti” szintekre süllyed. Az egy keresőre eső reálbérek 2010-ben nagyjából az 1978-as szinttel lesznek azonosak, amit tovább súlyosbít az, hogy a keresetek közötti különbségek azóta jelentősen nőttek, ami az átlagot felfelé torzítja, így a rosszabbul kereső kétharmadnyi munkavállaló tényleges munkaerő-piaci pozíciói a 40-45 évvel ezelőtti szintre süllyedtek.
Ráadásul közben az állam számos szociális funkciójának leépülése nyomán ezt ma lényegesen kisebb állami transzfer kompenzálja, mint 30-40 évvel ezelőtt. Összehasonlításul, a 70-es években évente 6070 000 állami bérlakás épült, az elmúlt évtizedben ez a szám még az egyezret sem érte el! Miközben tehát a munkaerő árát láthatóan a 70-es évek szintjén kívánják rögzíteni a hatalomgazdaság meghatározó szereplői, a munkaerő-újratermeléshez szükséges javak és szolgáltatások árát viszont éppen a transznacionális vállalatok privatizációs tevékenysége folytán akadálytalanul emelik a globális piaci szintre.
Egyre nyilvánvalóbb azonban, hogy ez humánreprodukciós katasztrófához vezet, hiszen a 70-es évek szintjének megfelelő reálbérből nemcsak azokat a munkaerő-újratermelési normákat nem lehet teljesíteni, amelyek ma alapvető feltételei a munkaerőpiacra való belépésnek, hanem néhány éven belül a fiziológiai minimum szintjének elérésére is tartósan képtelennek bizonyulhat a magyar munkavállalók közel kétharmada. Az állam és annak polgárai tehát elemi ön-újratermelési folyamataik ellehetetlenülésével néznek szembe, és a bekövetkező összeomlás rendkívül súlyos, kezelhetetlen következményekkel járhat.
Már most is érzékelhetők a pusztulási lejtőn való gyorsuló mozgás egyre ijesztőbb jelei. Az általános anómia, vagyis a lélek belső békéjének visszafordíthatatlan megbomlása az élet egyre több színterén csap át anarchiába, ahol már csak rohamosan növekvő rendészeti költségekkel tartható fenn a rend látszata is. Ha rövid időn belül nem születik olyan új nemzetstratégia, amely képes a gazdaságinak látszó, de annál sokkal súlyosabb és mélyebb problémákra stratégiailag megalapozott, társadalmilag koherens és a társadalom döntő többségének a támogatását bíró választ adni. a lepusztulási folyamatok néhány éven belül visszafordíthatatlanná válnak.
A továbbiakban a nemzetstratégiai teendőket úgy igyekszünk megfogalmazni, hogy először a nemzet egészséges ön-újratermelési folyamatainak helyreállításához szükséges teendőket nevezzük meg, itt még nem foglalkozván azzal, hogy ennek milyen korlátai vannak. (Ez a “Szükséges” című fejezet lesz.) Ezt követően megkíséreljük azonosítani a létező korlátokat, de úgy, hogy jelezzük, minden korlát időben és térben változtatható, s a nemzetstratégia egyik fő célja éppen annak tisztázása, hogy milyen módon lehetünk képesek a ma még létező korlátokat a jövőben fokozatosan eltávolítani. (Ez pedig a “Lehetséges” című rész.) A “Szükséges “.
A magyar nemzetgazdaság egészsége helyreállításának fő irányai és feladatai Ebben a fejezetben tehát megpróbáljuk összefoglalni azokat a teendőket, amelyek szükségesek lennének ahhoz, hogy a magyar társadalomgazdasági rendszer képes legyen megállni és visszafordulni azon a pusztulási lejtőn, amelyiken évtizedek óta halad, és amely lecsúszás a legutóbbi évben szinte szabadeséssé vált. A teendők két alappillére egyrészt a globális erőforrás-szivattyúk pusztító hatásának valamilyen mérséklése, másrészt a hazai társadalomgazdasági rendszer saját belső forrásképző, öngyógyító mechanizmusainak helyreállatási. E két fő törekvés szorosan kapcsolódik egymáshoz. mert hiába állítjuk helyre a belső újratermelési folyamatok vitalitását, ha nem változtatjuk meg a globális szivattyúk működését, akkor minden így képződő belső többleterőforrást ezek fognak elszívni. tehát valójában csak kifosztásunk
intenzitásának növelését provokáljuk ki. Ám az is igaz, hogy önmagában hiába kötünk új alkut a globális hatalmi struktúrákkal a szivattyúik működtetését illetően, ha ezt nem kíséri a belső erőforrás-képződés erősödése, akkor lejtőről a visszakapaszkodás lehetetlen marad. A két fontos törekvésnyalábot tehát egyszerre és összehangoltan kell társadalomgazdasági nemzetstratégiánk alapjává tenni. A globális hatalmi tényezőkkel az új alku megkötése igen kényes feladat. Első lépésben természetesen arra van szükség, hogy az ezt megalapozó tárgyalások minél kevesebb nyilvánosságot kapjanak, mert a kérdés rendkívüli érzékenysége ezt feltétlenül megköveteli. Az első szakaszban tehát mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a nyilvánosságot egyik fél se használhassa nyomásgyakorló eszközként.
A megelőző tárgyalásokon világossá kell tenni, hogy a magyar társadalom terhelhetősége elérte a legvégső fiziológiai határokat, tehát az eddig követett profit- és kamatstratégia (az itt tevékenykedő multinacionális vállalatokat és a hosszú távú adósságokat illetően) rövidesen egyébként is folytathatatlanná válna. A tárgyalások alapvető célja tehát mindkét fél részéről az ellenőrizhetetlen, anarchikus, kaotikus állapotok elkerülése. Azt is egyértelművé kell tenni. hogy Magyarország kamat- és profittranszferi kérdésének nincs gazdasági megoldása. Végzetes illúziónak bizonyult minden olyan feltételezés, hogy a magyar gazdaság majd kinövi ezeket a súlyos és nyomasztó terheket, mert hosszú távon ennek éppen az ellenkezője, a teljes ellehetetlenülés látszik “spontán”bekövetkezni.
A tárgyalások fő célja. részben valamilyen egyszeri adósságkönnyítés, illetve olyan strukturális átalakítás, amely lehetővé teszi, hogy a kamat és profit formájában kivont erőforrások aránya a teljes nemzeti jövedelmen belül jelentősen és tartósan csökkenjen. Ugyanis csak ez teremtheti meg a feltételeket egy olyan nemzet-újjáépítési évtized anyagi bázisának felhalmozásához, amely nélkül a pusztulási lejtőről való visszafordulásunk egyszerűen értelmezhetetlen. A tárgyalási folyamatok egyik döntő és szintén igen kényes eleme az MNB függetlensége, amely függetlenség azt jelenti, hogy a “magyar és nemzeti” bank ennek keretében a magyar nemzet stratégiai céljaitól függetleníti magát, és a globális pénzhatalmi érdekek legfőbb kiszolgálójaként működik a magyar társadalomgazdasági tér kellős közepén. Az adósságszolgálatra és az itt tevékenykedő külföldi vállalatok profit-hazautalására vonatkozó új egyezséget tehát össze kell kötni a pénzgazdálkodási tereink feletti ellenőrzés legalább részleges visszaszerzésével, amelynek fő eszköze a jegybanki függetlenség újraszabályozása. Ezzel párhuzamosan alaposan át kell vizsgálni egész erőforrás-áramlási rendszerünk “hidraulikáját”, mert nagy valószínűséggel hatalmas hálózati veszteség is van a rendszerben, amely a globális hatalmi szivattyúk romboló hatását tovább fokozza.
A nemzet társadalomgazdasági rendszere átfogó stratégiájának másik döntő eleme a hazai értékterek fokozott védelme, a globális hálózatokról való lekapcsolódásának, illetve attól való függetlenedésének elérése. A “liberalizálj, deregulálj, privatizálj” parancsai, amelyet I989-ben a washingtoni konszenzus fogalmazott meg, ezeken a figyelmeztető, fegyelmező hatalmi intelmeken keresztül a világ lokalitásainak, köztük Magyarországnak, a mind teljesebb függőségét és kiszolgáltatottságát, következésképpen kifosztásának megkönnyítését próbálta elérni. A tudatos és koherens leválási stratégiát csak úgy alapozhatjuk meg, ha átfogó elemzésnek vetjük alá Magyarország elmúlt 3-4 évtizedbeli globális integrációjának egész folyamatát.
Az elszámoltatásnak vagy számonkérésnek tehát nem az utóbbi nyolc évre, hanem inkább 38 évre kellene visszanyúlnia. hogy megértsük, az eladósítás, amely már szintén a fenti globális parancsok logikáját követte, az első és végzetes lépés volt Magyarország pusztulási lejtőre lökésének. Hasonló eljárásra van szükség az összes privatizációs, liberalizációs és deregulációs döntést illetően is. Ahol csak lehetséges, határozott stratégiával érvényteleníteni kell ezeket a döntéseket, hogy legalább utólag részben korrigálhatóak legyenek nemzetpusztító következményeik. Mindez persze arra a nyilvánvaló összefüggésre is felhívja a figyelmet, hogy a lepusztulás legfőbb oka, hogy azok a magyar társadalmi. gazdasági, politikai, kulturális és főként médiaelitek, amelyeknek az lett volna (az lenne) a történelmi feladatuk, hogy védjék meg és gyarapítsák a nemzetgazdaság értéktereit, valójában éppen ellentétesen működtek.
Engedelmes kollaboránsként kiszolgáltatták az értékmezőinket, biztosítják a globális kifosztó szivattyúk zavartalan üzemelését, és igyekeznek féken tartani az ellenállásra, lázadásra hajló “bennszülötteket”, vagyis hazánk lakóit. E helyzet radikális megváltoztatása minden reménykeltő fordulat elengedhetetlen feltétele. Mivel mindennek nyomán a “bennszülöttek” kifosztása elérte végső fiziológiai határát, az erőforrás-áramlás fentiek nyomán végbemenő megváltozását követően az előttünk álló .,nemzetrekonstrukciós” évtizedben a reálbérek tartós és jelentős növelésére van szükség.
A magyar munkaerő teljesítménye ma a legfejlettebb nyugati országokénak kétharmada, miközben a bérek az ottaniak egyharmadát sem teszik ki. Vagyis, ha a magyar átlagbér megkétszereződne, relatív versenypozíciónk még akkor is normális szintű maradna. Mindez különös erővel hívja fel a figyelmet a nemzetállam tulajdonosi, szabályozói és újraelosztói szerepének stratégiai újragondolására. Ahhoz, hogy az előttünk tornyosuló hatalmas és kockázatos új nemzetépítést, és azon belül nemzetgazdaság-építést legalább egy évtizeden át sikeresen folytassuk, nagy és erős nemzetállamra van szükség. Ez a stratégiai törekvés kizárja az adók és járulékok általános csökkentését, legfeljebb a megmaradó szinten belüli, bár ott akár igen radikális átrendezését teszi
lehetővé. Az átrendezés fő iránya, hogy a külföldi, különösen a multinacionális vállalatok adó és járulékterheit jelentősen növelni, míg a magyar kisvállalkozások és a gyermeket nevelő családok terheit jelentősen csökkenteni kell, ám ennek részleteit a nemzetállam szerepének hosszú távra szóló új stratégiája dönti el. Meg kell erősíteni a szabályozó és fegyelmező állam szerepét, és lehetőségeit is. Ugyanis csak az erős nemzetállam képes sikeresen fellépni a globális kifosztó szivattyúkkal szemben, illetve képes támogatni és szervezni a helyi társadalmaknak a globális hálózatoktól való függetlenedését.
E függetlenedés fő színterei a pénzügyi, az energetikai, a kereskedelmi és a kommunikációs szolgáltatások. A helyi pénzek rendszerének kiépítése, a lokális társadalmak csereköreinek létrehozása lehet a legdöntőbb eszköze a magyar társadalom anyagi újratermelési folyamatait jelentő társadalomgazdasági komplexum elvesztett szuverenitása visszaszerzésének. És e szuverenitás-visszaszerző folyamat egyben a legfőbb feltétele a magyar társadalom pusztulási lejtőről való visszafordításának. A “Lehetséges”. Kísérlet a korlátozó .feltételek azonosítására. Mit tehetünk itt és most?
Az előző alfejezetben azt próbáltuk összefoglalni, mely lépéseket kellene tenni ahhoz, hogy a magyar nemzet mint közösség képes legyen visszaszerezni az anyagcserefolyamatai, tehát gazdasága feletti elvesztett ellenőrzését. Mint azt jeleztük, a két legfőbb feltétel a globális birodalommal megkötendő új alku, tehát a birodalmi szivattyúk átprogramozása, és a magyar társadalom értéktereinek a fokozatos függetlenedése, önálló erőforrás-felhalmozó képességének visszaadása. Ebben a harmadik alfejezetben azt igyekszünk összefoglalni, hogy mindezek a törekvések ma milyen akadályokba ütköznek. Újra és újra hangsúlyozni kívánjuk, hogy noha tudomásul kell vennünk bizonyos korlátok létét, de egyetlen korlátot sem abszolutizálhatunk.
Nemzetstratégiánk egyik fő célja éppen az, hogy tisztázza e korlátok fokozatos lebontásának vagy legalábbis módosításának lehetőségét. E korlátok egyik része a globális térben fogalmazódik meg számunkra, másik része pedig a Magyarország nevű lokalitás belső viszonyaiból adódik. Lássuk először a számunkra külső, tehát a globális térben létező korlátokat! A globális hatalmi rendszer ma a világ valamennyi lokalitásának minél teljesebb függését és kiszolgáltatottságát igyekszik elérni, hogy kifosztó szivattyúit minél zavartalanabbul üzemeltethesse. Az általános kép mégis azt mutatja, hogy a világ egyes lokalitásai között, akár még itt, térségünkön belül is, igen nagy különbségek adódnak a birodalommal való alkudozás folyamatában.
Fontos tehát rögzíteni azt a közhelyszerű megállapítást, hogy az alkudozás mozgástere soha nem nulla. Nemzetstratégiánk megvalósíthatósága szempontjából tehát döntő jelentőségű annak pontos tisztázása,
hogy az anyagi értéktereink most már szinte teljes kiszolgáltatását követően mely mozgásterünk adódik. Ezt a játszmát úgy kell értelmeznünk, hogy először is tisztázzuk, rendelkezünk-e még olyan erőforrásokkal, és az ezek feletti szuverenitással, amelyeknek megvonása, illetve megvonásuk kilátásba helyezése a globális birodalmat nehéz helyzetbe hozhatja.
Fontos látni, hogy noba a különböző nemzetközi szerződéses kötelezettségek ma formálisan is korlátozzák a magyar nemzetállam szuverenitását, de számos esetben valójában sokkal nagyobb mérlegelési és önálló döntéshozási tér állna rendelkezésünkre, mint amekkorát kollaboráns elitjeink kihasználnak. Az első és legfontosabb tehát annak a nagyon pontos és őszinte feltárása, hogy a tulajdonosi és szabályozó állam hol és mennyire élhet (élhetne!) formális jogosítványaival. Európai uniós tagságunk ugyan egyértelműen korlátozó tényező, de egyfelől a számunkra kötelező uniós jog alkalmazása is ad mozgásteret, másfelől az uniós belső működés eleve bonyolult alkukra épül, és ezek bátor, proaktív kihasználása döntő jelentőségű nemzetstratégiai kérdés.
Az egyik legkényesebb probléma a globális birodalommal kötendő új alku az adósságszolgálat és a profittranszferek terén. A birodalmi szereplők a saját pusztalétüket is tagadni igyekszenek, és gyűlöletbeszédnek, összeesküvés-elméletnek minősítik már azt is, ha egyáltalán feltételezzük, hogy ők léteznek. Néhány, az utóbbi évtizedben lejátszódó alkumódosítás vagy rendszerkorrekció azt látszik igazolni. hogy kiélezett helyzetben a globális hatalmi rend nemcsak megmutatja önmagát, hanem készségesen belemegy ilyen tárgyalásokba. Argentína 2001-es válsága és annak következményei egyértelműen igazolják, hogy van reális esély új alkuk kikényszerítésére. Az is igaz, hogy ez a példa azt jelzi, ehhez kvázi-polgárháborús helyzet kialakulása szükséges.
Az előttünk álló nagyon kritikus egy-két évben az a legfőbb kérdés, hogy Magyarországon is el kell-e jutni a polgárháború közvetlen közelébe, vagy elég az ennek esélyével való fenyegetés is. Az alku során a magyar tárgyalódelegáció érvként használhatja azt a tényt is, hogy az egész kelet- és középeurópai térség mély válságban van, és egy esetleges magyar polgárháború az egész térséget az anarchia, majd a káosz örvényeibe taszíthatja, ami igen érzékeny anyagi veszteséget okozhat a globális hatalomgazdaság főszereplőinek is. Természetesen ma szinte lehetetlen azonosítani, hogy a globális hatalmi rend szereplőinek alkudozási hajlandóságát milyen komplex szempontrendszer és hogyan határozza meg. A globális válságörvénylések részben óvatosságra inthetik őket, és ez fokozza új alkura való hajlandóságukat, egy esetleges új kelet-európai tűzfészek elkerülése érdekében.
Ám az is lehet, hogy éppen az egyéb terekben elszenvedett globális erőforrás-veszteségeik miatt kategorikusan kizárnak minden egyezkedést. sőt stratégiájuk éppen arra irányul, hogy az ilyen gyenge alkuerővel rendelkező lokalitást, mint Magyarország, még az eddiginél is nagyobb erőforrás leadására kényszerítsék. Sok függ attól is, hogy közben milyen koalíciók alakulnak ki a globális térben. A kelet- és közép-európai sorstársországok valóságos érdekegyeztetésének és együttműködésének
hiánya már eddig is óriási károkat okozott, és a távlatok most sem túl biztatóak, de éppen ezért volna itt az ideje új stratégiai egyezkedéseknek. A globális tér lázadóival – Kína, India, Oroszország, Latin-Amerika és számos iszlám ország mindenképpen ide tartozik – köthető taktikai alkuk, bár kockázatot is hordoznak, de mindenképpen fontosak lehetnek. És végül, de nem utolsósorban ki kell használni a globális hatalmi rendszer legbelsejében meglévő konfliktusokat. Az Európai Unió és az USA, a pénzhatalmi elit és a józan stratégiai termelési célú befektetők közötti érdeksúrlódások felismerése és kihasználása szintén tágíthatja a mozgásterünket. Ami a belső korlátokat illeti, itt részben a társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális elitcsoportok (ez utóbbiakon belül különösen a médiaelit!) és a politikailag aktív, önmagukat tudatosan megszervezni képes és kész társadalmi csoportok általános állaga a meghatározó korlát. Az elmúlt évtizedekben egyre meredekebb pusztulási lejtő éppen annak köszönhető, hogy a hazugság és a félelem öngerjesztő örvényei egyre súlyosabbá tették, ahogyan Bibó István fogalmaz, általános “értelmi és erkölcsi lezüllésünket”.
Ez tehát ma a legfőbb belső korlát, és nagyon nehéz megmondani, hogy az állagjavítás milyen eszközei és technikái állnak rendelkezésünkre. Bár kissé vészjóslóan hangzik, de társadalom-lélektanilag a kijózanító erejű nagy “dráma” lehet az egyetlen esély. A történésnek azonban olyannak kell lennie, amely elég erős ahhoz, hogy mind a “nép”, mind az elit képes legyen érzékelni az akár a nemzet megsemmisüléshez vezető roppant veszélyt, de nem szabad (lenne!) olyan rombolással járnia, amely a pusztulási lejtőt szabadeséssé változtatja. A legfőbb belső korlát tehát a társadalomgazdaság nemzetstratégiája terén is főként lelki, erkölcsi és szellemi természetű, és mind az eliteknek, mind a politizált társadalomnak el kell jutnia a lényeg felismeréséig. É lényeg pedig az, hogy a globális függés és kiszolgáltatottság valamint ennek következményei folyamatosan egyre mélyebbre lökik az ország komplex újratermelési folyamatait. Ennek módosítása nélkül tehát a magyar társadalom anyagi, fizikai és szellemi testének egészségét lehetetlen visszaszerezni.
Nemzetstratégiai vázlatunk e módosításhoz kíván segítséget nyújtani.
MAGYAR NEMZETSTRATÉGIA A nemzetstratégia rendszerezése A nemzetstratégia kiindulópontja az a feltételezés, hogy a nemzet élő szervezet, amelynek van megfogalmazható és leírható “anatómiája” és “fiziológiája”, olyan alapvető életfunkciói, amelyek kielégítő fenntartása nélkül a nemzet szervezete hanyatlani kezd, majd elpusztul. Az alapvető “életfunkciók’ négy nagy csoportjára építjük nemzetstratégiai vázlatunkat. Az első a nemzet lelki, erkölcsi és szellemi állapotát és életfolyamatait, a “szellemi
testét” úja le. A második a nemzet “fizikai testét”, népesedési és egészségfolyamatait, valamint a generációk közötti “fiziológiai munkamegosztás” (főként a nyugdíjrendszer) alapvető összefúggéseit igyekszik leírni. A harmadik a nemzet anyagcsere-folyamatait szándékszik megragadni. Ez az a “világ”, melyet a hétköznapok során általában “a gazdaság”-ként írunk le. ez tehát a társadalom “anyagi teste”. Ám szemben az uralkodó irányzatokkal, a külső természet és a belső természet sajátos érintkezési felületeként, vagy még inkább “kommunikációs módjaként” értelmezzük a gazdaság világát.
És végül, a negyedik életfunkció-együttes a társadalom önszabályozó rendszere, az a struktúradinamika, amelyik a nemzet ,szervezeti-intézményi teste”. Itt próbáljuk áttekinteni a politikai rendszer, a hatalmi berendezkedés, az uralmi struktúra, a társadalmi önszerveződés problémáit, és mindennek döntő talapzatát, az alkotmány történelmi létminőségének kérdését. Mindennek alapján a nemzetstratégia négy “életfunkció” mentén, 3-szor 4, vagyis összesen 12 szerkezeti elemből épülne fel. Az első életfunkciót a nemzet “spirituális teste ” jelenti, amely fejezet három részből állna.
Az első rész a nemzet lelki, erkölcsi, szellemi állapotának általános áttekintését adja, különös tekintettel az egyházak. a hit szerepére. A második a nemzet önmagával folytatott diskurzusát tekintené át. vagyis azt vizsgálja, hogy a média rendszerének hamis tematizációja és hamis értelmezési ketrece hogyan torzítja el a közbeszéd alapvető tereit. A harmadik az emberi minőségek intézményes (formális és informális újrateremtési folyamatait, vagyis a legszélesebb értelemben vett oktatási-kulturális rendszert elemzi. A második életfunkció a nemzet “fizikai testét ” jeleníti meg. Ez is három szerkezeti elemből épülne fel. Az első a népesedési folyamatok átfogó elemzése, különös tekintettel arra, hogy egy emberi közösség népesedési viszonyai jelentik a legpontosabb tükrét azoknak a komplex társdalom-újratermelési folyamatoknak, amelyek az adott közösség életét meghatározzák.
A második a nemzet fizikai, testi egészségi állapotát tekinti át, hangsúlyozva persze, hogy test és lélek csak elemzéstechnikai értelemben választható szét, és a célunk éppen az, hogy sokoldalúan bizonyítsuk komplex, egymást átható összetartozásukat. És végül a harmadik alfejezet a generációs szolidaritási kötelékeket, ezen belül a döntő jelentőségű nyugdíjrendszert tekinti át. A harmadik életfunkciót a társadalom anyagcsere-folyamatait megtestesítő komplex értelemben vett gazdaság jelenti. Mivel a gazdaságot a külső természet (“natúra”) és a belső természet (“kultúra”) határfelületének, kommunikációs módjának tekintjük, így az első szerkezeti elemet a külső természet elemzése jelenti: a föld, a víz, a levegő (őselemek!), az élővilág mint a társadalom anyagcsere-folyamatainak külső feltételrendszere. különös tekintettel az energetika és az egész infrastrukturális rendszer
alapvető összefüggéseire. A második szerkezeti elemet a belső természeti összefüggések jelentik: az emberi tényező, vagyis a gazdaság társadalomszerkezete, a tulajdonviszonyok, az egyenlőtlenségi rendszerek, a hatalomgazdasági összefüggések. És végül a harmadik elemet a gazdaság pénzhatalmi rendszere: az állami újraelosztás, az adósságkezelés, vagyis a globális birodalmi függés gazdasági vetülete. A negyedik életfunkciót a nemzet politikai, hatalmi, uralmi értelemben vett berendezkedése jelenti. Ezen belül az első döntő fontosságú szerkezeti elem az Alkotmány kérdése.
Itt kell választ adnunk arra a kihívásra, hogy Magyarországot 1949ben brutálisan letépték történelmi alkotmányának történetfilozófiai talapzatáról. és az 1989-es formai átalakítás ennek lényegén semmit sem változtatott, ami jelzi a jakobinus, a bolsevik és a neoliberális gobálnyik létkarakterének történelmi azonosságát. A második szerkezeti elemben kellene áttekinteni az évszázadok óta fennálló és ma is meghatározó birodalmi függést, a szuverenitás csonkoltságának alapkérdéseit és kezelési módjait, különös tekintettel Trianon következményeire, a határon túli magyarság kérdéskomplexumára.
És végül a harmadik szerkezeti elemben kellene felvázolni a politikai rendszer, az intézményi-szervezeti berendezkedés, a nemzetállam uralmi funkcióinak és a társadalom önszerveződési formáinak komplex átalakítását. Mindezekből kiindulva és e négy életfunkcióra építve Magyarország nemzetstratégiájának megalapozását három szerkezeti egységben próbáljuk összefoglalni. Az első megkísérli leírni azt a helyzetet, amelyben ma ez az élő szervezet van (A “Helyzet”). A következő felvázolja azokat a távlatos teendőket, amelyeknek összehangolt egységes szerkezetére volna szükség a helyzet megváltoztatása érdekében (A “Szükséges”). Végül a harmadik részben azokra a korlátozó tényezőkre és az ezekből adódó dilemmákra hívjuk fel a figyelmet, amelyek rövid és középtávon akadályát képezik a szükséges távlatos nemzetstratégia megvalósításának (A “Lehetséges”). Ezzel kapcsolatban egyúttal azt is igyekszünk bizonyítani, hogy hosszú távon magukat ezeket a korlátokat is meg kell változtatnunk. Ez a szerkezeti felépítés tehát arra törekszik, hogy megmutassa, mi (volna) a “szükséges”, és mi a “lehetséges”, illetve utal arra, hogy az “itt és most” lehetséges korlátait hogyan és merre tágíthatnánk. Elfogadva a régi mondás igazságát, miszerint a politika az “egzigenciák”, vagyis a kényszerek művészete.
Mielőtt a nemzetstratégia részletes taglalásába belekezdenénk, néhány megjegyzést szeretnék előrebocsátani. Az egyik, talán a legkényesebb kérdés nevezetesen a stratégia értelmezési kerete és fogalomkészlete. Ma ugyanis a társadalomról és a gazdaságról, illetve a kettejük összefüggéséről zajló diskurzus olyan nyelven folyik, amely lényege szerint lehetetlenné teszi a valóságos összefüggések kifejtését. Az uralkodó neoliberális eszmerendszer “hivatalos” nyelvén tehát hiába próbáljuk leírni a helyzetet és felvázolni a
teendőket, mert ezzel valószínűleg csak súlyosbítjuk hazánk állapotát. Ha viszont “új” nyelven szólalunk meg, akkor ezzel a “hivatalos” diskurzustérből mi magunk rekesztjük ki magunkat, és ki leszünk téve a szakszerűtlenség vádjának, a kirekesztő megbélyegzéseknek. Mégis úgy gondoljuk, nincs más választásunk az “új” nyelven kívül, már csak azért sem, mert az uralkodó nyelv magyarázó ereje már globálisan, és lokálisan is kimerülőben van. Kétségtelen viszont, hogy a magyar közvélemény java része is az uralkodó értelmezési mód ketrecében vergődik, így a nemzetstratégia “kommunikálhatóságát” ez mindenképpen megnehezíti. Ezért már a nemzetstratégia kidolgozásában készülnünk kell azokra a kommunikációs, befogadási nehézségekre, amelyeknek leküzdése önmagában is a nemzetstratégia fontos törekvése kell hogy legyen. És ezért is tartjuk döntő fontosságúnak, hogy már az első életfunkció (a nemzet “spirituális teste”) elemzésénél külön alfejezetként kezeljük a közbeszéd állapotát, azt a módot, ahogyan a nemzet “önmagával szóba áll”.
A második megjegyzés annak, a részben már éppen a fentiekből adódó összefüggésnek a tudatosítására vonatkozik, hogy az önmagát legfontosabbnak mutató gazdaság korántsem a legfontosabb, és a gazdaság nem “gazdasági kérdés”. Ezen azt értjük, hogy a szűkebb értelemben vett gazdaság nem a semmiben lebeg, hanem két természet határfelületét jelenti. Az egyik a külső természet, ahol az őselemekkel (föld, víz, levegő, élővilág) való gazdálkodás, a másik a belső természet, ahol az emberi erőforrásokkal való gazdálkodás zajlik. Ez utóbbihoz tartozik a népesedés, a fizikai egészség, a lelki, erkölcsi, szellemi energiák újratermelési folyamata, az együttműködés, az együttérzés, a szolidaritás, egyszóval a “szeretet-javak” reprodukciója. Az a szűkebb értelemben vett gazdaság, amelyik nem képes úgy megszervezni az anyagi szükségletek kielégítésének világát, ezt szokás általában “a gazdaság”-nak nevezni, hogy közben a külső és a belső természet készlete is gyarapodjék, az bizonyosan nem alkalmas az adott emberi közösség fennmaradásának elősegítésére. Márpedig ma a világon szinte mindenütt, Magyarországon meg különösen, éppen ilyen “gazdaságok” működnek.
Ennek okait, és azok mélyszerkezetét itt nem nyílik mód kifejteni. Legyen elég annyi, hogy nézetünk szerint a globális kapitalizmus létszerveződési módja zsákutca az emberiség számára, mert önpusztító és létfelélő. Nemzetstratégiánk tehát mindenképpen ennek átfogó tagadására épül! Azonban annak is tudatában vagyunk, hogy egyelőre nincs realitása e világrend gyökeres megváltoztatásának. Az egyetlen reális lehetőség tehát e világrend és az erre épülő világfolyamatok determinációs erejének tudomásulvétele, nemzetstratégiánk megvalósítását korlátozó feltételrendszerként való elfogadása. Mégis szükségesnek látjuk azt, hogy minden nemzetstratégiai elképzelés és cselekvés arra a várakozásra épüljön, hogy e világrend ereje hanyatlani fog, és ez a hanyatlás, ha lassan és fokozatosan is, de megnyitja azokat a tereket, ahol e korlátozó feltételektől megszabadulva a magyar nemzet mint közösség újra arra a saját történeti talapzatára építheti jövőjét, ahonnan éppen a mai világot (is) uraló erők tépték le.
És végül a legnehezebben értelmezhető nemzetstratégiai dilemmát az jelenti, hogy milyen történetfilozófiai értelmezési keretbe ágyazva vegyük szemügyre a nemzet helyzetét és távlatait, egyáltalán, “ki a történelmi értelemben vett alanya” nemzetstratégiánk elbeszélési módjának. Ma ugyanis legalább három olyan hagyományréteget kell megkülönböztetnünk, amely markánsan jelen van a népi, nemzeti, keresztény, konzervatív, polgári stb. oldalon, ahogyan ma a politikai jobboldal általában megnevezi önmagát. Már ezekből a tévesen szinonimaként használt jelzőkből is látszik, hogy még el sem kezdődött az a tisztázó elemző folyamat, amelyik lehetővé tenné a “milyen hagyományrétegre építsük a nemzetstratégiánkat” kérdés megválaszolását. A nemzeti önszerveződő-önépítő folyamatokban tehát ma három fő hagyományréteg van jelen. Az első az őshagyomány, vagy ókultúra, vagyis az a hagyományréteg, amelyik már a kereszténységet is történelmi bomlásterméknek, a rontott, kiüresedő szakralitás következményének tekinti.
A második, amelyik a kereszténység tradicionális talapzatát, vagyis a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás előtti formáját még megfelelő kiindulópontnak tartja. És végül a harmadik, amelyik a felvilágosodás utáni korszak, vagyis a modernitás világát is elfogadható kiindulópontnak tekinti. Nemzetünk eddig kísérletet sem tett arra, hogy ezeket a mélyszerkezeti, mondhatni tektonikus erejű törésvonalakat értelmezni próbálja, és bár ezek az igen kényes kérdések ma még elképzelhetetlen intenzitású feszültségeket hoznának a felszínre, mégsem odázhatjuk már sokáig az e kérdésekkel való szembenézést, így a nemzetstratégia első fejezetében, a nemzet spirituális talapzatának áttekintésekor ennek esélyeire is ki kell térnünk. A “Helyzet”. A nemzetstratégia kiindulópontjai A magyar társadalom komplex, négydimenziós újratermelési folyamatai évtizedek óta pusztulási lejtőn mozognak, sőt egyre inkább a hanyatlás gyorsulásának lehetünk tanúi. Pusztul a lelki. erkölcsi, szellemi talapzata. tehát belső természete, pusztul a nemzet “Fizikai teste” (népesedése és egészsége), e “fizikai testet” közvetlenül tápláló külső természet (ökológiai rendszer). olyan idegen erők ellenőrzése alá került gazdasága, amelyek azt részben a nemzettel szemben működtetik, részben páriaként való vegetálásra kényszerítik az anyagi újratermelésének lokális színtereit.
És végül, de nem utolsósorban pusztul az egész uralmi önszabályozó rendszere, aminek döntő oka, hogy hazánkat Trianonban, majd 1949-ben és 1989-ben brutálisan letépték történelmi alkotmányának eredeti történetfilozófiai talapzatáról, és a birodalmi függés szolgálatába állították egész uralmi szerkezetét. Mindez azt jelenti, hogy a négydimenziós nemzeti vagyon folyamatos és jelentős csökkenésének vagyunk tanúi. Az elmúlt húsz évben az anyagi vagyonok közel fele kikerült a magyar társadalom rendelkezése alól, vagy fizikailag is elhagyta az országot,
vagy formálisan itt van még ugyan, de külföldi szereplők tulajdonában. Nehezebb a külső természeti vagyonokban lezajló vagyonvesztés meghatározása, mert a föld beárazása sem egyszerű, de a vízé, és különösen a levegőé (a tiszta levegő mint érték Kiotó nyomán adásvétel tárgya!) még ennél is bonyolultabb. Az emberi erőforrások pontos értékelése egyelőre szintén igen nehéz feladat, de szerepük rendkívüli jelentősége egyre nyilvánvalóbb.
A népesség-és egészségvagyonban végbement megrendítő lepusztulás csak a leglátványosabb, de nem az egyetlen veszteség. Az a tény, hogy az együttműködés, az együttérzés, a szolidaritás “szeretetjavainak” fájdalmas hiánya egyre nyilvánvalóbban mutatkozik meg a hétköznapi létezés tereiben, azt jelzi, hogy e téren is igen veszélyes következményekkel kell számolnunk. És talán a legbonyolultabb feladat az uralmi rendszer komprádor-kollaboráns irányú eltorzításából eredő vagyonvesztés.
Az a folyamat, amelyet Bibó István úgy írt le, hogy, ha egy közösség a hazugságok és a félelmek olyan zsákutcájába szorul bele, ahol a dolgokat nevükön nevezni nem lehet, és nem is szabad, akkor az szükségképpen vezet az elitcsoportok és az egész intézményes uralmi szféra általános értelmi és erkölcsi lezülléséhez. Ha vázlatosan áttekintjük ezeket a tereket, a következőkkel kell szembesülnünk. A “magyar” gazdaságként említett rendszer ma döntően globális kényszerítőhatalomként működő transznacionális vállalatok kezében van. Érről tanúskodik, hogy az egész gazdasági értelemben vett profittömeg 90%-a ezeknél a struktúráknál halmozódik fel, a magyar társadalom által megtermelt teljes jövedelem (GDP) 24%-a kamat- és profitszivattyúkon keresztül elhagyja az országot (2007. évi adatok). Mindez döntően az elmúlt 35 év, és azon belül is kiemelten az elmúlt 20 év terméke. Először 1972-től az adósságcsapda kamatszivattyújára, majd 1988-tól egyre inkább a hazánkba beáramló, döntően multinacionális vállalatok profitszivattyújára épül e hatalmi struktúrák rejtett diktatúrája. A folyamat láthatólag öngerjesztő, és arra aligha számíttatunk, hogy valamilyen önszabályozó mechanizmus leállítja vagy mérsékli az erőforrás-kiszívást, ha ez már az itt élők fiziológiai terhelhetőségén is túllépne. Sőt a közelmúltban elkezdődött globális pénzhatalmi örvénylések valószínűleg fokozzák majd a globális szivattyúk vagyonkiszívó teljesítményét, és ez végzetes helyzetet idézhet elő az olyan, Magyarországhoz hasonló lokalitásokban, amelyeknek elitcsoportjai nemcsak hogy nem védik meg a saját lokalitásukat, hanem kollaboráns módon abban versengenek, melyikük tudja előzékenyebben kiszolgáltatni az ország erőforrásmezőit a birodalom kényszerítő hatalmainak.
Mindezek nyomán az itt élők anyagi, fizikai és szimbolikus javakban mérhető megfosztottsága folyamatosan növekszik. Az egy keresőre jutó reálbérek 1978 óta hanyatlanak, és ezt csak átmenetileg törte meg a 2000 és 2003 közötti reálbéremelkedés, hisz a 2009-es évi egy keresőre eső reálbér ennek ellenére sem haladja meg az 1978-as szintet. Ráadásul ez csak az átlag, de mivel közben hatalmas jövedelmek is megjelentek, a vesztes többség tényleges anyagi élethelyzete a negyven évvel ezelőtti
átlagos szintre látszik visszacsúszni. Az igaz ugyan, hogy a lakosság fogyasztásának visszaesése e reálbércsökkenésnél némileg kisebb volt, de ennek oka a veszélyes lakossági hitelfelvételben és eladósodásban keresendő. és a terhek, valamint a tömeges csődök miatt a fogyasztás is rövidesen hozzázuhan a reálbérek megrendítően alacsony szintjéhez.
A magyar társadalom döntő többségére rázárulni látszik a globális hatalomgazdaság csapdája, amelynek lényege, hogy a munkaerő árát láthatólag végleg rögzíteni akarják a 70-es évek szintjén, miközben a munkaerő újratermelési költségeit a globális piaci szintre viszik fel, hiszen a globális tőke ellenőrzése alá került szinte valamennyi olyan, árut és szolgáltatást előállító szféra, amelynek döntő szerepe van a munkaerő reprodukciójában. Ráadásul a rendszer a legális foglalkoztatásnak csak kirívóan alacsony szintjét képes biztosítani, ezzel is fokozva a munkaerő-tulajdonosok anyagi és szimbolikus kiszolgáltatottságát.
A magyar kis- és középvállalkozók döntő többsége szintén kiszolgáltatott és megbélyegzett páriaként működik, és lényegében csak a munkanélkülieknek még öngondoskodásra képes csoportját jeleníti meg. Az állam vállalkozásokat, vagyis foglakoztatást ösztönözni hivatott erőforrásainak szinte egésze a diktálói pozícióban lévő multinacionális vállalatokhoz kerül, így a magyar vállalkozói kört a tőlük kíméletlenül beszedett adók sokkal nagyobb mértékben terhelik. A normaszegő magatartás így kényszerűen “normává” válik, ezzel formálisan is táplálva a vállalkozásellenes előítéleteket.
Az államháztartás rendszere a multinacionálisoktól azok kényszerítő hatalma miatt, a magyar kisvállalkozóktól azok kényszerű védekezőmechanizmusai miatt nem képes beszedni az ország “üzemeltetéséhez” szükséges adókat sem, így a deficit és az adósság folyamatosan nő. Amit aztán csak újabb hitelfelvétellel lehet áthidalni, amely öngerjesztő módon tovább növeli az eladósodást. Az ördögi kör azzal a hasonlattal írható le, hogy a globális kényszerítő hatalom a kamatokon és a profitokon keresztül kiszívja a vérünket, aztán ennek egy részét, de már hitelben és kamatra rossz minőségű transzfúziós vérkészítményként rendelkezésünkre bocsátja.
Ez egy másik dimenzióban szemlélve azért lehetséges, mert a Magyar Nemzeti Bank, amelynek “magyar és nemzeti” mivolta eleve képtelenül tragikomikus feltételezés, nevének jelzőivel szemben sokkal inkább a globális birodalom pénzhatalmi eszköze a magyar társadalommal szemben. “Függetlensége” tehát éppen a magyar nemzet stratégiai érdekeitől való függetlenségében mutatkozik meg. Az anyagi erőforrásoktól való ilyen végzetes megfosztottság logikusan vezet a nemzet “fizikai teste” újratermelésének lepusztulásához. A magyar társadalom népesedési és egészségfolyamatai évtizedek óta romlanak. Az 50-es évek elejének születésszáma négy generáción át tartó süllyedés után, 2025 körül kb. a negyedére esik vissza, míg a halálozások száma ugyanezen idő alatt legalább másfélszeresére nő. És mindeközben
nem csak hogy kielégítő válaszok nem születtek, születnek, de a magyar társadalom a kérdést sem tudja (?), meri (?), akarja (?) feltenni. Pedig a népesedés folyamatai a lehető legpontosabb tükrei egy emberi társadalom valóságos lelki, szellemi, erkölcsi állapotának. Ugyanez mondható el arról is, hogy a 60as évek közepétől a 90-es évek közepéig tartó időszakban a magyar társadalom a világ egyik leginkább önpusztító emberi közösségévé vált. Mindez a legdrámaibban a középkorú férfiak esetében ment végbe, annál a korosztálynál, amelyiknek minden emberi társadalomban igen fontos megtartó szerepe van.
És bár ez az önpusztítás már nem mélyül tovább, az ország fizikai és mentális egészsége továbbra is katasztrofális szinten stagnál. A népesedési egyensúly most már fél évszázada tartó megbomlása szétroncsolja a generációk finom együttműködési rendszereit, azon belül a nyugdíjrendszert is, amit a globális hatalomgazdaság tovább súlyosbít azzal, hogy a globális pilótajátékként üzemeltetett magánnyugdíj-rendszerrel kívánja az ebből eredő feszültségeket kezelni. A most zajló planetáris válságörvények drámai következményei azonban jelzik e hamis koncepció várható összeomlását. A társadalom “fizikai teste” ilyen megrendítő roncsolódásának rendkívül komplex gyökérzete főként tehát a lelki és erkölcsi talapzatba nyúlik, de igen fontosak a természeti környezethez való kapcsolódásai is. A földből (a táplálékon át), a vízből és a levegőből a pusztulásnak olyan újabb és újabb adagjait vesszük magunkhoz, amelyekről többnyire tudomást sem szerezhetünk, igaz, nem is nagyon merünk.
És kölcsönösen áthatják egymást a szűkebb értelemben vett gazdaság folyamataival is, hiszen az élet anyagi alapjai újratermelésének feltételei, illetve az innen nyert jövedelmek segítségével zajló élet-újratermelés döntő fontosságú minden társadalom életében. A külső természeti (ökológiai) rendszer állapota részben oka, részben pedig következménye az anyagi (szűken vett gazdasági) és a lelki, erkölcsi, szellemi reprodukciós folyamatoknak. A környezet elmocskolódása, szétroncsolása az erkölcsi válság kivetülése a gazdálkodás létminőségén keresztül, az így tönkretett külső természet pedig tovább betegíti az anyagi és emberi újratermelés feltételeit, belső természetét. És végül a legmélyebb reprodukciós réteg, a lelki, erkölcsi, szellemi újratermelés komplexumát érintve, aligha lehet kérdés, hogy az egész pusztulási lejtő végső oka ebben a rétegben keresendő.
Minden emberi közösség léte szempontjából meghatározó az a mód, ahogyan saját múltjához (eredettörténetéhez). jövőjéhez (üdvtörténetéhez) és a kettőt összekötő tanulási folyamatához (szenvedéstörténetéhez) viszonyul. A magyarság e léttörténeti hármasságát lassan egy évszázada nagy erejű véleményhatalmak betiltják, eltorzítják. megalázzák, tönkreteszik. sikeresen megakadályozván ezzel, hogy pozitív szellemi energiává váljék. Mindez egyre kevésbé teszi lehetővé számára, hogy védekezzen azokkal a globális tudat- és lélekdeformáló folyamatokkal szemben. amelyek legmélyebb mozgatórugója a globális tőkestruktúrák természetéből ered. A profit növelésének legkézenfekvőbb módja ugyanis a pénz forgási sebességének emelése, melyet a fogyasztás térben és időben való szinte végtelen kiterjesztésével vélnek megoldhatónak.
. Ehhez olyan engedelmes fogyasztóra van
szükség, aki a szellemi leépültségnek ezt a szintjét viszont az élet egyéb színterein is megjeleníti. Vagyis ugyanilyen konzumidiotizált módon viselkedik a család érzelmi kötelékeiben, munkaerőként, vagy akár például a közlekedési rendszer résztvevőjeként, a szabadidős életterekben és mindenféle más emberi viszonyrendszerben, ahol ezek a szellemi készletek, illetve azok negatív lenyomatai a szó szoros értelmében életveszélyessé válhatnak. Ezért a magyar társadalomra leselkedő legnagyobb veszély nem elsősorban a polgárháborús robbanás, hanem sokkal inkább a gyorsuló ütemű rothadás, vagyis a roncs- és páriatársadalmak arányának gyorsuló növekedése, és ennek nyomán az anómia-anarchia-káosz ívén haladó lepusztulás.
Mindezekből adódóan és mindezek mellett régóta lappangó módon jelen vannak olyan etnikai, döntően a cigánysággal kapcsolatos feszültségek is, amelyeket a magyar társadalom birodalmi függését lazítani akaró törekvéseivel szemben vezetett, gerjesztett polgárháborús kísérletként is értelmezhetünk. A szó szoros értelmében létfontosságú tehát, hogy a komplex nemzetstratégia értelmezési terében nyíltan legyünk képesek elbeszélni az ezzel kapcsolatos legkényesebb kérdéseket is. A “Szükséges”. A nemzetstratégia alapjai Ahogyan azt a bevezetőben már említettük, a nemzetstratégiai teendőket először úgy igyekszünk megfogalmazni, hogy mi az, ami feltétlenül szükséges, és csak ez után vizsgáljuk azt, hogy milyen külső és belső korlátok akadályozzák a szükséges lépések megtételét.
A nemzetstratégia fő célja, hogy a magyar társadalom süllyedését megállítsa, és visszafordítsa a pusztulási lejtőről. A fordulathoz azonban arra van szükség, hogy egyszerre és összehangoltan kezdődjön el a társadalmi-gazdasági újratermelés mindhárom rétegének átalakítása. Vagyis, hogy legyen átfogó terv a lelki, erkölcsi, szellemi talapzat, a népesedés és az egészség, valamint a szűkebb értelemben vett gazdaság felemelkedésének elindítására. Ugyanis csak így van esély arra, hogy olyan szinergikus energiák bontakozhassanak ki, amelyek a magyar társadalom mozgását felfelé tartó spirális pályára terelik.
Az első feladat tehát az, hogy olyan szimbolikus folyamatok induljanak el, amelyek lehetővé teszik, hogy a bizalom, hitelesség, az együttérzés, együvé tartozás, a szolidaritás, reménység, egyszóval a magyar nemzet mint közösség “szeretetenergiái” pozitív önbeteljesítő jóslatként kezdjenek el működni. Ehhez arra van szükség, hogy a magyar társadalom fokozatosan megszabaduljon a hazugság és a félelem bénító fogságából. A hazugság és a félelem általános légkörének kialakulása a birodalmi függésnek, és az ezt a függést mértéktelenül kiszolgáló kollaboráns elitek cinikus, “hamis realizmusának” (Bibó István) köszönhető. Az ország általános társadalmigazdasági helyzetének súlyossága egyébként is elkerülhetetlenné teszi azoknak a
tárgyalásoknak az elindítását, amelyek a rendszerváltás egész rendszerének korrekciójához, a birodalommal kötött alkuk újrarendezéséhez kell, hogy vezessenek. Ennek során a magyar társadalmat sújtó kamat- és profitszivattyúk működését úgy kell átalakítani, hogy megnyíljon az út egy olyan átfogó, legalább egy évtizedre szóló “nemzetrekonstrukciós” program előtt, amely a lepusztulás megállítását és a lejtőről visszafordulást lehetővé teszi. Mindennek együtt kell járnia a közbeszéd, a nyilvánosság egész rendszerének átalakulásával, mert ez a fő feltétele, hogy súlyos helyzetünk elbeszélhető, és az ebből kivezető út megbeszélhető legyen.
A legmélyebb újratermelési réteget illetően tehát alapvető feladat, hogy a nemzet mint közösség képes legyen egyáltalán értelmezni önmagát, és pozitív energiákat nyerni önazonossága újra megtalálásából. Ami a második újratermelési szférát illeti, olyan, legalább egy évtizedre szóló, összehangolt népesedési és nemzetegészség-helyreállító program indítására van szükség, amely bizonyos értelemben véve a nemzet “fizikai teste” újratermelési folyamatainak az “alkotmányát” jelentené. Ugyanis arra van szükség, hogy a már elfogadott stratégiát csak egészen kivételes esetben és csak igen nagy törvényhozási többséggel lehessen megváltoztatni.
Csak ez biztosíthatja azt, hogy legalább egy-két évtizeden keresztül mindenki számára kiszámítható íve jöjjön létre azoknak a közös erőfeszítéseknek, amelyek a népesedési és egészséghelyzet javításának lelki, szellemi, természeti és anyagi feltételeit megteremthetik. Mindehhez ugyanis a nemzet egész létmódját radikálisan át kell alakítani, az elmúlt évtizedek közvetlen vagy közvetett önpusztításának az okait fel kell tárni és fokozatosan meg kell szüntetni. A gondolkodás, az értékrend, az anyagi elosztási folyamatok és a környezet emberi egészséget befolyásoló hatásai rendkívül bonyolult interakcióban vannak egymással, és az elmúlt évtizedek pusztulási lejtőjének döntő oka az, hogy ez az interaktív rendszer egyre jobban gyengíti a magyar társadalom életerejét, és hozzájárul kifosztásához, ám ezt nem volt szabad felismerni, és különösen veszélyesnek látszott cselekedni vele szemben.
Mindezt éppen ezért egyszerre és összehangoltan kell ellenkező irányba megmozdítani, az egyén, a család (mint a gyermek nevű élőlény természetes élőhelye) és a nemzet mint átfogó szimbolikus közösség szinergikus együttműködésével. A harmadik újratermelési szint, a gazdaság terén a legdöntőbb feladat a birodalmi függés és az erőforrás-szivattyúk működésének már említett módosítása, a társadalom önszerveződő, spontán anyagi újratermelési energiáinak felszabadítása, ösztönzése. Mindezt az előttünk álló kritikus “nemzetrekonstrukciós” évtized folyamán csak egy erős nemzetállam tudja biztosítani. Világossá kell tehát tenni, hogy legalább egy évtizeden át az állam anyagi és szimbolikus súlyát, ösztönző, ellenőrző, szabályozó szerepét egyértelműen és kiszámítható módon erősíteni kell. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az adók és a járulékok, az állami újraelosztás aránya semmiképpen nem csökkenthető, sőt elkerülhetetlennek látszik a társadalombiztosítási járulékok növelése, hiszen az “emberi minőségek” újratermelésének csak ez lehet a fedezete. Mindennek természetesen együtt kell járnia az állami elvonások belső arányainak az új nemzetstratégiai céloknak
megfelelő radikális átalakításával. Ez a jövedelemadók arányának csökkentését, de azon belül a progresszivitás és a tőke adóinak növelését jelenti (a gyermeket nevelők elvonásainak viszont radikális csökkentését!), kiegészítve a vagyoni és a forgalmi típusú adók arányának és főként progresszivitásának növelésével. Csak az erős újraelosztóösztönző-fegyelmező állam képes megvédeni a nemzetet a globalitás romboló hatásától, és segíthet felszabadítani azokat a közösségi alkotóenergiákat, amelyek a pusztulási lejtőről visszafordulás elemi feltételeit jelentik. A globális birodalommal való új alku egyik döntő eleme pénzhatalmi szuverenitásunk legalább részleges visszaszerzése, amely a jegybanki “függetlenség” átalakításában nyilvánulhat meg, mivel ez ma a “Magyar Nemzeti” Banknak főként a “magyar nemzettől” való függetlenségét jelenti. Az új nemzetstratégia alapján ösztönözni kell a gazdaság belső arányainak a magyar társadalom alapvető érdekeinek megfelelő átalakítását, illetve egész globális gazdasági kapcsolatrendszerünk hasonló indíttatású módosítását. E folyamatnak arra a felismerésre kell épülnie, hogy a XXI. században rohamosan felértékelődőben van a külső természeti erőforrásoknak (föld, víz, levegő) és a belső természeti, vagyis az ember mentális, morális, spirituális erőfonásainak szerepe, és az ezek felszabadításához, mozgósításához és megóvásához szükséges tudások, képességek, készségek, intézményi-szervezeti eljárások, technikák jelentősége.
Mindez a látszólag gazdasági területekről átvezet a döntő fontosságú negyedik életfunkcióhoz, vagyis társadalmunk politikai, hatalmi, uralmi berendezkedéséhez, alkotmányos rendjéhez. A változások alapját és kiindulópontját olyan alkotmányozási folyamatnak kell jelentenie, amely megkísérli újraértelmezni történelmi alkotmányunkat, eredeti történetfilozófiai lényegének a mai kor nemzetstratégiai kihívásaihoz illeszkedő újraalkotásával, és megkísérli a magyar társadalom általános önújrateremtő folyamatait ennek talapzatára visszahelyezni. Énnek alapján lehet kidolgozni azt a stratégiát, amelyet szuverenitásunk legalább részleges visszaszerzése érdekében a globális hatalmi szereplőkkel folytatnunk kell. E tárgyalásoknak nem csupán a mai magyar államhatárok között élők emancipációs törekvéseit kell érinteniük, hanem a határon túl élőkét is, hogy a térség népeit és benne főként a magyarságot egy évszázada roncsoló Trianonszindróma végre feldolgozható legyen. Ehhez kell illeszteni azokat az államszerveződési változásokat, amelyek az egész hatalmi berendezkedés és uralmi rendszer átalakítását jelentik, benne az elnöki rendszer, a kétkamarás parlament lehetőségével, amelyek új formát szabnak a politikai pártok működése számára is. Új tereket kell nyitni a hibásan “civil” mozgalmakként említett társadalmi önszerveződési formáknak is, mert az átfogó nemzetstratégiai változások széles körű és tartós támogatottsága megszerzésének ez döntő feltétele.
A “Lehetséges”. A nemzetstratégia külső és belső korlátai A globalitás szimbolikus térben szerveződő világbirodalma főbb hatalmi intézményeinek léte és a Magyarország nevű lokalitásban érvényesülő befolyása most már legalább három évtizede a reprodukciós hanyatlásunk alapvető oka. Kézenfekvő következtetés tehát, hogy válaszolnunk kell arra a kérdésre, miként lehetne ezzel a “szuverenitásgazdánkkal” diskurzusba bocsátkozni a birodalmi függés főbb feltételeinek módosításáról, a rendszerváltás rendszerének újratárgyalásáról, ás ennek nyomán a kikerülhetetlen rendszerkorrekcióról. Ennek bizonytalansága ma tehát a legfőbb külső korlátozó feltétel. A probléma roppant bonyolult, érzékeny, kényes kérdések egész tömegét veti fel. Ezek közül az első: yajon van-e egységes alanya ennek a globális hatalomgazdasági struktúrának?
Akár a kényszerítő hatalom szerepét betöltő, itt tevékenykedő legnagyobb transznacionális cégek, akár a fegyelmező hatalom szerepét betöltő IMF., Világbank, hitelminősítők, pénzügyi körök stb., akár az értelmező hatalmi szerepet betöltő globális média diskurzusban elfoglalt helyét nézzük, láthatólag mindegyikük elhárítaná azt a feltételezést, hogy ő volna a birodalom feljogosított “főtárgyalója” a rendszerkorrekció ügyében. Az elmúlt néhány évtized globális dimenziókban is megjelenő következményekkel járó lokális válságainak rendezésébe már csak akkor kapcsolódtak be a fenti intézményekből szerveződő “spontán panelek”, amikor a lokális válság komolyan veszélyeztette az egész birodalom stabilitását (pl. Argentína, 2001). A magyar válság, egyelőre nem ilyen, bár az elmúlt évek erősödő konfliktusai már átlépték a globális véleményhatalom szerepét betöltő médiastruktúrák ingerküszöbét. A globális hatalmi rend általános állapota is súlyos kihívásokkal terhes, fokozódó forráshiánnyal és instabilitással jellemezhető.
Ennek két fő oka közül az egyik, hogy Kína és India igen látványos megerősödésével átrendeződőben van a globális hatalomgazdaság erőforrás-szivattyúinak egész működési logikája. Súlyosbítja mindezt az az ehhez szorosan kapcsolódó ok, hogy a világ belépett a kőolajkorszak végjátékának periódusába, tehát vége felé közeledik a fosszilis energiaforrásokkal való rablógazdálkodás kora, amely a globális kapitalizmus eddigi legfőbb tartópillérének megrendülését jelentheti. És végül, de nem utolsósorban az egész emberi lét mind súlyosabb szellemi zsákutcába kerül a nyugatias modernitás deszakralizációja nyomán. Az ebből adódó tektonikus törésvonalak egyik vészjósló megjelenési formája az ún. terrorizmus, ami lényegében nem más, mint a nyugatias globalitás elleni világméretű lázadás brutális és kezelhetetlennek látszó formája, egyfajta immunreakció. Mindez a globális birodalom erőforrás-deficitjének növekedését valószínűsíti, ami nem túlságosan biztató jel számunkra, mert a magyar lokalitásból való erőforrás-elszívás csökkentéséről való diskurzustér megnyitásának igénye ebben a helyzetben aligha találkozik a birodalom uralmi struktúráinak stratégiai törekvéseivel. Adódik ebből azonban egy eltérő
előjelű következmény is. A minket függésben tartó nyugatias globalitás birodalmának gyengülése és riválisainak erősödése növelheti Magyarország globális hatalmi játékterét. Ehhez azonban arra volna szükség, hogy a magyar elitcsoportok között legalább minimális egyezség mutatkozzon az orientációk átrendezésére: Kínával, Indiával. Oroszországgal és az iszlám országokkal való stratégiai partnerségének újragondolására. Bár a “belső” korlátokról majd külön szólunk, de annyit evidenciaként már most is rögzíthetünk, hogy nemcsak viszonylagos konszenzus nincs a belső szereplők között e téren, hanem éppen most roncsolódik össze a maradéka is azoknak az eddig is minimális szintű hallgatólagos egyezségeknek, amelyek összekapcsolták a rendszerváltás elitjeit. Ami a belső korlátozó feltételeket illeti, a legkritikusabb pont értelemszerűen a már sokszor említett diskurzusszerkezet, addig ugyanis, amíg a nemzet mint közösség képtelen önmagával szóba állni, minden további probléma megoldása értelmezhetetlennek látszik. Fokozza a nehézséget, hogy a közbeszéd kommunikációra való alkalmassá tétele előfeltétele ugyan minden másnak, de részben éppen a társadalmi cselekvésből származó pozitív tapasztalatok következményeként indulhatna meg átépítése, vagyis előfeltétel az, ami javarészt csak következményként nyilvánulhat meg. Éz az ellentmondás általánosabban is jellemzi a helyzetünket, és ezért igen nehéz pontosan azonosítani, hogy társadalmi létezésünk örvénylő káoszában hol a fix pont, ahonnan a változások elindulhatnak, illetve, hogy mi játszhatja el a kritikus tömeg szerepét. A közbeszéd roncsoltságának negatív determinációja szorosan kapcsolódik ahhoz a patologikus tényhez, hogy a “közbeszélő” elitcsoportok szinte mindegyike érdekelt a verbális polgárháborúként megjelenő közbeszédroncsolás fenntartásában, sőt fokozásában.
Egyrészt azért, mert a rendszerváltás rendszerének bukása az elitek kollektív bukását jelentené, és ennek elkerülése (vagy legalábbis az erre irányuló szándék) rejtett módon ugyan, de közös érdeke a politikai oligarchia minden elemének. Másrészt egyszerűen azért, mert a zavaros helyzet így, legalábbis látszólag, nagyobb taktikai manőverezési szabadságot enged meg számukra, hisz társadalom-lélektanilag az indulatok, a gátlástalanság és a cinizmus szinte korlátlan alkalmazását teszi lehetővé. Vannak ugyan jelei annak, hogy mindkét politikai oldalon létezik a nemzeti felelősség, és az erre épülő rendszerkorrekciós elszántság. Ám minden ilyen megnyilvánulás ma még többnyire megbélyegzés és/vagy nevetség tárgyává válik, esetleg “agyonhallgattatik”.
Ráadásul az ezt vezénylő véleményhatalmi erőszakstruktúrák arról is gondoskodnak, hogy a “nagykoalíció” fogalma kizárólag a “felelősen gondolkodó” (értsd: megbízható neoliberális erők) összefogásaként legyen értelmezhető. Márpedig ezeknek a rejtett hatalmaknak a vezérlőpultjánál változatlanul az SZDSZ ül, és ez a helyzet attól sem változna meg igazán, ha a következő választásokon az SZDSZ be sem kerülne a parlamentbe. Részben azért, mert a társadalmi újratermelés irányításának és ellenőrzésének minden döntő pontján az SZDSZ “megbízottjai” foglalnak helyet, másrészt mindkét nagy párt felső vezetőinek gondolkodását többnyire a globálisliberokrata kánonnak való megfelelési kényszer determinálja.
Biztató jelnek tekinthető ugyanakkor, hogy a civil szféra, vagyis a társadalmi önszerveződés, egyre határozottabban van jelen a diskurzustérben, és megnyilvánulásai a közbeszéd kommunikációra való alkalmassá tételét látszanak segíteni. S bár egyelőre reprezentánsai felkészültsége, információs és kapcsolati energiái, általános mentális és morális állapota ma még nem sokkal jobb, mint a rendszer “hivatalos” elitcsoportjaié, e szerepük minősége láthatóan javulóban van.
Az előttünk álló években ezek az önszerveződő mozgalmak lehetnek az új rendszer leendő pártjainak csírái. Negatív fejlemény viszont, hogy az alávetett, “politizált társadalom”, az “állampolgárok” világa a gyorsuló lepusztulás, lepusztítás nyomán a fordulat véghezvitelének kihívásaihoz képest egyre alkalmatlanabb állapotba kerül. A már sokszor említett véleményhatalmi erőszak hétköznapi struktúrái olyan mértékben mélyítették el az “identitáscserélt”, engedelmes fogyasztó létkarakterének kiformálását, hogy most már egyre inkább, mindenféle többletenergia bevitele nélkül is működik a rendszer. Vagyis a kifosztottság legveszélyesebb, már-már végzetes szintjein a saját kifosztottságának legmélyebb dimenzióira reagálni, reflektálni már képtelen lények atomizált tömege alkotja a politikaipar által előállított, mérgező, hamis javak (“junk food”) fogyasztóközönségét. Fokozódik az agresszióra való hajlam, amely vagy kifelé, az emberközi térbe, vagy önpusztító módon befelé, saját magára irányul. Mindez ma már a “hivatalos” politikai rendszer radikális átrendeződésében is megnyilvánul. Az ugyan pozitív fejlemény, hogy a leginkább kollaboráns SZDSZ mint párt eltűnőben, és az ebben segédkező MSZP megrendülőben van, ám, ha a helyükön maradt űrt főként a nemzeti radikális erők töltik be, az egyelőre csak tovább fokozza a rendszer egyébként is fenyegető instabilitását. Csak remélhetjük, hogy ezek a rendkívül veszélyes folyamatok még nem öltöttek végzetes formát, és java részük nem vált visszafordíthatatlanná. Ám éppen ennek megakadályozása érdekében van szükség az itt vázolt nemzetstratégia megvalósításának mielőbbi megkezdésére.
HARMADIK RÉSZ VÁLOGATÁS A MAGYAR HÍRLAPBAN MEGJELENT ÍRÁSOKBÓL A MI KIS VILÁGFALUNK Bár Jiři Menzel híres filmje (Az én kis falum) is tele van abszurditással, de legalább olyan igazi “közép-európásan” derűs abszurditásokkal. Az a világfalu, amelyben lassan már hétmilliárd ember él, korántsem ilyen derűs, ám abszurditása minden képzeletet felülmúl. Aligha véletlenül sokasodnak azok a rémmesék, amelyek megpróbálják
elbeszélni, hogyan is nézne ki az a falu, amelyik az egész emberiséget leképezi. Mondjuk, az egyszerűség kedvéért, legyen ez a világ belső szerkezetét tükröző aprófalu pontosan száz lakosú. A faluban egyébként a fehér bőrűek száma huszonhét, a többiek más bőrszínűek, hasonló az arány a keresztények és a más valláshoz tartozóak között is. És most lássuk, hogyan élnek a falu lakói, és milyen is volna ez az emberiség mint közösség, ha kis településként létezne.
Az élet anyagi újratermelésének alapjait a jövedelem és a vagyon jelenti, így főként ezeken keresztül próbáljuk szemléltetni a faluközösség helyzetét, a világban ma uralkodó jövedelmi és vagyoni különbségeket figyelembe véve. A százfős falu teljes jövedelme 200 millió forintnak felel meg, ami személyenként évi kétmilliós jövedelmet jelent.
Ez ma a világátlag, ami ugyan szerény, de tisztes kereset, és ebből akár meg is lehetne élni, de… De ha a jövedelmek eloszlását is szemügyre vesszük, akkor megrendítő összefüggésekkel kell szembesülnünk. A legnagyobb jövedelem tulajdonosa az összes jövedelem 20%-ával rendelkezik, tehát éves jövedelme 40 millió forint körül van. A leggazdagabb 10 ember, vagyis a falu népességének 10%-a az összes jövedelemnek éppen a felét szerzi meg. Ha az összes jövedelem megoszlását nézzük a falu jobban élő és a rosszabbul élő fele között, akkor azt látjuk, hogy a jobban élő 50% rendelkezik a jövedelmek 85%-ával, a rosszabbul élő viszont csupán a 15%-ával. És végül a legrosszabb helyzetben lévő egyharmad, vagyis a falu lakóiból 33 ember, mindössze a teljes jövedelem 4%-ával rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy a falu leggazdagabb emberének éves jövedelme éppen 150-szerese azokénak, akiket rossz sorsuk az alsó egyharmadba sorol. Míg ez utóbbiak a 22 000 forintos jövedelmet is alig érik el havonta (ez a mai magyar minimálnyugdíj alatt van!), a legnagyobb jövedelemmel rendelkező személy viszont havi 3,3 millió forintot keres. A vagyoni különbségek azonban még ennél is megdöbbentőbb képet nyújtanak.
A falu száz lakójának összes anyagi vagyona kb. 700 millió forintot tesz ki, ami fejenként 7 millió forintot jelent, megint csak a magyar viszonyok között szerénynek számító, de azért még tisztes vagyoni összeg. A falu leggazdagabb személyének vagyona azonban a 350 millió forintot is meghaladja, vagyis övé a vagyonok több mint fele, és a leggazdagabb 10 ember rendelkezik az összes vagyon 85%-ával. Ha a vagyonosabb 50 ember, és a szegényebb 50 ember összes vagyonát hasonlítjuk össze, azt látjuk, hogy az egyik az összes vagyon 95%-ával rendelkezik, a másik ugyanilyen létszámú csoport viszont csak az 5%-ával (!).
És végül a falu legszegényebb egyharmada, vagyis 33 ember, csupán az összes vagyon 1%-ával (!). Így a leggazdagabb ember vagyona és egy átlagos páriatársadalomban élő szerencsétlen vagyona közötti különbség 1750szeres (!), az egyik 350 millió, a másik 200 ezer forintnak felel meg. Aligha meglepő, hogy a legvagyontalanabb 33 ember közül 13 hajléktalan, és a maradék húsz is csupán nyomorúságos viskóban lakik. És ha már a konkrét vagyontárgyaknál tartunk, nézzük
meg, mi a helyzet a három legjellegzetesebb vagyontárgy, az autó, a számítógép és a lakás terén, illetve az élelem, a víz, és az energia fogyasztását illetően. A százfős faluban összesen 10 autó van, és ebből 4 az európaiaké, 4 az amerikaiaké, 2 az ázsiaiaké, az afrikaiaknak pedig nem jut autó. Számítógép összesen három van, egy Európának, egy Amerikának, és egy Ázsiának. A tíz afrikainak ebből sem jutott egy sem. A lakást részben már említettük: 13 fő teljesen hajléktalan, közel hetvenen élnek igen szerény, minden komfortot nélkülöző lakásban, ennek a fele nyomornegyedekben összezsúfolódva, és nem egészen húszan élnek komfortos lakásban. Az összes megtermelt élelem mennyiségileg és minőségileg is bőségesen elég volna a falu számára ahhoz, hogy mindenki egészségesen táplálkozzon, 15 ember mégis éhezik, további 40 alultáplált.
Az összes felhasználható víz és a megtermelt energia több mint felét a leggazdagabb 10 ember használja fel, míg a legszegényebb egyharmadnak mindössze 5% jut. Mit gondoljunk tehát egy olyan százfős közösségről, ahol a leggazdagabb személy jövedelme több, mint a legszegényebb hatvan ember teljes jövedelme, vagyona pedig nagyobb, mint a “maradék” 99 emberé összesen? És ahol e gazdag személy, és mindenki más is “természetesnek” véli, hogy miközben ő hatalmas luxusvillában él, társai közül 13 hajléktalan, és további hetven is nyomorúságos vagy igen szerény, komfort nélküli lakásban tengődik?
Ahol minden erőforrás, föld, víz, tiszta levegő, energia döntő többsége legfeljebb a felső tíz százalékot illeti meg, a többinek csak e luxus anyagcsere-végtermékei jutnak hulladéktárolóként átélt életük során? Hihetjük-e komolyan, hogy a falu élete az idők végezetéig e beteg és abszurd viszonyok között tartható? És ha nem, akkor “tudjuk, merjük. tesszük”-e azt, amit tennünk már régóta kötelességünk volna? EGY KOR KÉPE Kádár János halálának huszadik évfordulóján, ahogyan várható volt, számos elemzés született, de a róla és koráról szóló diskurzus továbbra is kavargásban, örvénylésben van. Hogy mennyi időre lesz szükség az indulatok lecsillapodásához, illetve ahhoz, hogy a XX. század második felének e kényes és érzékeny korszaka beilleszthető legyen történelmünk évezredes trendjeibe, azt ma még nem tudhatjuk. Ez a rövid írás csupán arra vállalkozik, hogy felvillantson néhány adalékot annak a talánynak a megfejtéséhez, miért szemléli a Kádár-korszakot, és különösen annak középső évtizedét a ma élő korosztályok többsége kifejezetten pozitívan. Ha megpróbáljuk elhelyezni azt a 33 évet a magyar társadalmi-gazdasági folyamatok elmúlt évszázadbeli ívében, elgondolkodtató összefüggésekre bukkanhatunk. A történészek egy része “rövid” XX. századról beszél, arra célozva, hogy a XX. század valójában 1914-ben vette kezdetét az első világháborúval, és 1990-ben a rendszerváltozással már véget is ért. (Ugyanezen logikára építve beszélnek “hosszú”
XIX. századról, amely a francia forradalommal már 1789-ben elkezdődik, és csak 1914ben ért véget.) Mivel 2014-ig már többé-kevésbé sejthetők a főbb társadalmi-gazdasági tendenciák, adódna a lehetőség, hogy az 1914-től 2014-ig tartó évszázad főbb folyamatain belül próbáljuk értelmezni a Kádárkorszak történelmi teljesítményét. Ez az évszázad a gazdasági gyarapodás alapvető mutatóit, legfőképpen a nemzeti jövedelmet és reálbéreket tekintve három markánsan elkülönülő időszakra osztható. Az első az 1914től 1954-ig tartó időszak, a válságok és háborúk kora. Bármilyen megdöbbentően is hangzik, de az 1954. évi bérek reálértéke majdnem pontosan megegyezett az 1914-es szinttel, vagyis ebben a korszakban a gazdaság átlagos éves növekedési üteme mindössze 1,5%, a reálbérek növekedési üteme pedig lényegében nulla volt. A második korszakban, amely 1954-től 1978-ig tart, a helyzet drámaian megváltozik.
A gazdasági növekedés meghaladja az évi 5%-ot, a reálbérek növekedése pedig az évi 3%-ot. És végül az 1978 és 2014 közötti időszakban, amely szintén a háborúk és válságok kora (legfeljebb illetlen dolog ezt néven nevezni), a gazdasági növekedés alig haladja meg az évi 2%-ot, a reálbérek növekedése pedig az évi 1%-ot. A Kádár-korszak első kétharmada a példátlan növekedéssel járó középső korszakhoz, míg utolsó harmada az újabb hanyatlás és vagyonvesztés szakaszához tartozik. A 33 év ugyanis témánk szempontjából pontosan három 11 éves periódussal írható le.
Az első a brutális megtorlás, megfélemlítés, majd az “alkukötés” korszaka. Az “aki nincs ellenünk, velünk van” üzenete, hogy, ha a társadalom nem kérdőjelezi meg nyíltan a szovjet birodalmi függést és a vele kollaborálók uralmát, akkor ennek fejében a “szigorúan ellenőrzött” anyagi gyarapodás pályáját ajánlja fel számára a hatalmi rendszer. 1956 és 1967 közötti időszak második felében létrejönnek az alku társadalmi-gazdasági feltételei, melyet az 1968-ban bevezetett “reform” fémjelez.
A következő 11 év példa nélküli a magyar gazdaságtörténetben. Nemcsak arról van szó, hogy a gazdasági növekedés egy évtizeden át évi 5% felett van, hanem hogy a reálbérek növekedése is tartósan évi 5% körül alakul. Tekintettel arra, hogy az 1914 és 2014 közötti évszázad során a reálbérek növekedése a gazdasági növekedés egyharmadát sem éri el, tehát a munkaerőtulajdonosok “kifosztási rátája” több mint megháromszorozódik, az 1967-1978 közötti “tartós szociális béke” valóban példátlan. Bizonyosan lehet szerepe abban, hogy azok, akik már akkor is felnőttek voltak, hajlamosak pozitívan értékelni ezt az időszakot, sőt ezen keresztül magát az egész Kádár-kort is. Van azonban a korszaknak egy “ismeretlen főszereplője”: az adósságcsapda. A szociális béke tetszetős látványtechnikai felszínét ugyanis éppen a külső források teremtették meg.
Az alapvető számadatokat ugyan ismerni véljük, máig sem tudunk azonban szinte semmit sem arról, milyen globális és “lokális” hatalmi háttéralkuk vezettek ahhoz a végzetes adósságcsapdához, amely most végleg rázárulni látszik a már végső fiziológiai határaiig kifosztott magyar társadalomra. Mindenesetre a Kádár-korszak 33 évének utolsó 11 éve már az egyre vészjóslóbb pusztulási lejtő évtizede. A gazdasági növekedés 3% alá esik, a reálbérek “növekedése” pedig mínusz 1,2%, vagyis elkezdődik a reálbérek történelmi visszaesése. Az azóta eltelt 31 évből 19-ben csökkentek a reálbérek, így 2009-ben már újra alacsonyabbak, mint
1978-ban voltak. Még ennél is megrendítőbb azonban a magyar társadalom “fizikai testének” újratermelésében végbemenő változás. Iszonyú erejű népesedési és népegészségi pusztulás veszi kezdetét, amely a 90-es évek második felétől csillapodik ugyan, de mindmáig katasztrofális szinten tartja a magyar adatokat. Az adósságcsapda ugyanis az országot 1978 és 1982 között már teljesen kiszolgáltatottá teszi a Nyugat globális hatalomgazdasági birodalmának” és a Valutaalapba való kényszerű belépésünkkel megkezdődik a “szuverenitásgazdánk” lecserélése. Magyarország áttolása az újabb birodalmi függési rendszerbe, amely, bár rejtettebb módon, de ugyanolyan brutálisan kifosztja hazánkat, mint az előző évszázadok minket fogva tartó birodalmai. A Kádár-korszak lelkes híveinek talán a “történet” ezen részleteit is érdemes lenne végiggondolniuk ítéletalkotásuk során.
A KÖZLEGELŐK TRAGÉDIÁJA Amikor megáll a tudomány, akkor jön a költészet, mert a vers azt is ki tudja mondani, amit a racionális verbalitás mentén szerveződő tudomány már nem. József Attila írja: “Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, / a meg nem gondolt gondolat.” Minden emberi tragédia (“az ember tragédiája”!) “a meg nem gondolt gondolattal” kezdődik. Amikor az ember kitalál valamit, majd meg is valósítja, s diadalmasan tekint körül, okosságát és ügyességét ünnepeltetve. Nem sejti, hogy az “elgondolhatóság” és “megvalósíthatóság” szabadsága csak akkor ér valamit, ha egy rejtett “harmadik típusú” szabadsággal is képes összekapcsolódni. Ez pedig nem más, mint a “folytathatóság” szabadsága, vagyis az emberi közösségek képessége arra, hogy csak olyan “dolog” legyen elgondolható és megvalósítható, amely aztán hosszú távon is beilleszthető az emberi lét harmóniájába.
A nyugati ember már legalább fél évezrede letért erről az útról, így aztán létpusztító módon viszi önmagát és az általa uralt emberiséget egyre végzetesebb mélységek felé. Pedig éppen negyven évvel ezelőtt egy amerikai szociológus. bizonyos Garett Hardin igen figyelemre méltó dolgozatot tett közzé a tekintélyes Science című folyóiratban, bizonyítékául annak, hogy a tudomány is képes lehetne az ember e létpusztító csapdájának pontos leírására. A dolgozat a The tragedy of commons, vagyis A közlegelők tragédiája címet viselte, és egy nagyon egyszerű és könnyen átlátható szerkezetű tanmesével igyekezett modellezni az “ember tragédiáját”. E tanmese lényege az, hogy egy képzeletbeli falu közlegelője csak akkor maradhat hosszú távú egyensúlyban (“a fenntarthatóság” állapotában), ha minden gazda csak egy tehenet hajt be nap mint nap a közlegelőre.
A hatékonyság (versenyképesség stb.) tehát az “extraprofit” megszerzésének kísértése (a “kapitalizmus szelleme”) azonban mégiscsak megjelenik egy szép napon, és az egyik gazda ettől kezdve suttyomban két tehenet küld be. Ezzel ugyan az egy tehénre eső hozadék csökken, de neki ezek után már két “csökkent hozadékú” tehén hoz hasznot, a többiek meg “csak kibírják valahogy” azt a kis hozamcsökkenést. Itt jelenik meg az a mozzanat, amelyet az önmagát tudománynak álcázó és “közgazdaságtan”-nak nevező hatalmi ideológia, az “externália” vagy “extern költségek” fogalmával ír le. A fogalmat egyébként a modern közgazdaságtan
tudományos kategóriaként vezette be, holott egyértelműen egy hatalmi törekvés ideológiai talapzatáról, egy jellegzetesen apologetikus képződményről van szó. Egy költség ugyanis csak akkor, és csak úgy tud “külsővé” válni, amikor és ahogyan egy szereplő rejtett többlethatalomra tesz szert, miközben a többi szereplő köteles erről nemcsak hogy “nem tudni”, de még csak nem is “feszegetni” a kérdést. Már persze, ha nem akar a politikailag nem korrekt gyűlöletbeszéd bűnébe esni. Vagyis a “nálam a haszon, nálatok a költség” lehetne e törekvés mottója, amely kétségkívül “ügyes”, de aligha van bármi köze a demokráciához és/vagy a piacgazdasághoz, illetve ezek fennkölt eszméjéhez. Következetesen alkalmazva a főárambeli politológia logikáját, az ilyen “áthárítós” konstrukciót tartalmazó szerveződési mód csak diktatúra lehet, legfeljebb annak rejtett, következésképp veszélyesebb formája.
A közlegelőre plusz tehenet beküldő gazda tehát valójában a léterőszak szimbóluma, erőszakot tesz az egész rendszeren, rejtett diktatúrát gyakorol a “közlegelő” felett, elindítva ezzel azt a láncreakciót, amelyik aztán kikerülhetetlenül a rendszer egészének összeomlásához vezet. E példázat is tehát arra hívja fel a figyelmet, hogy a “kísértés” állandóan jelen van az emberi világban, és ez utóbbi csakis és kizárólag akkor maradhat “fenntartható”, ha a szakralitás, tehát bizonyos alapvető külső és belső természeti összefüggéseket a “szent” védelme alá rendel, kivonva azt mindenféle emberi diskurzus hatálya alól.
Tehát, ha semmilyen módon nem engedi megvalósulni, bizonyos esetekben már “elgondolódni” sem azokat a konstrukciókat, amelyekről előre sejthető, hogy folytathatatlanok, fenntarthatatlanok lesznek, vagyis hosszú távú harmonikus beilleszthetőségük az emberi létezésbe legalábbis megkérdőjelezhető. Lassan egy éve már, hogy a globális pénzhatalmi rendszer válságörvénylései egyre veszedelmesebb irányba sodorják az emberi létezést, globálisan, és a Magyarország nevű lokalitás szintjén, egyaránt. Bár az égig érő szómágia mindkét színtéren “új világ”ról szónokol, de inkább csak a metternichi értelemben, vagyis hogy “mindennek meg kell változnia ahhoz. hogy minden a régiben maradhasson”. Egyre nyilvánvalóbb azonban, hogy a világot, és benne Magyarországot is ugyanazok a “gazdák” uralják (és a jelek szerint fogják uralni a jövőben is), akiknek tudatlanságuknál csak a cinizmusuk nagyobb.
Akik a “közlegelőt”, az egész emberi lét alapvető talapzatát csak kifosztható erőforrásnak, illetve hulladéktárolónak tekintik, ökológiai és szociális értelemben egyaránt. A letarolt, tönkretett “közlegelők” kifosztott gazdáit most Európa-szerte szavazni hívják. “Sertés elvtársak, szavazzatok a böllérre!”, hangzik mindenfelé a harsány biztatás. Vajon maradt elég erő a lepusztított agyú és lelkű választópolgárokban, hogy felismerjék e választások valóságos tétjét? Június 7-én (2009-es EP-választások – A Szerk.) este már többet tudunk minderről!
LEFELÉ A LÉTEZÉS LEJTŐIN A karácsony az év legrövidebb napja, az “elsötétedés” legmélyebb pontja. Minden ősi kultúra szorongással, félelemmel, de egyben a fény “eljövetelébe” (az “adventbe”!) vetett hittel várta ezt a napot, és noha a modernitás embere már hihetetlen mélységbe, szellemi sötétségbe süllyedt egykori önmagához képest, várja ma is. Ez az elsötétedés pontosan azzal az őt létre hozó sötét erők által “felvilágosodás”-nak elnevezett folyamattal lépett végső fázisába, amelyet ma is párás szemmel ünnepel a modern ember. A felvilágosodás önmaga elnevezését a tradicionális szakralitás világára vonatkoztatva, amelyet nemes egyszerűséggel azóta is “sötét középkor”-nak minősít, mint a “fény hozóját” (latinul Lucifer) tüntette fel magát.
Amit azonban valóban magával hozott, azt sokkal jobban kifejezi az a másik hamis metafogalom, amelyet a francia forradalom nevű tömeggyilkosság-sorozattal sikerült a hanyatlás döntő kulcsfogalmává tenni, és ez nem más, mint a “szent világszabadság”. Ma már minden valamennyire is épelméjű és ép moralitású ember tudja, hogy ez a “szabadság” az önpusztítás és a létfelélés szabadsága, az emberiség kollektív öngyilkossága, de a jelek szerint ezen a pusztulási lejtőn igen nehéz lesz megállni. De vajon kell egyáltalán? Még mielőtt indulatosan visszavágnánk, hogy már hogyne kéne, idézzük fel az emberi lét egyik legmélyebb szakrális talapzattal bíró kultúrájának, a hindu bölcseletnek ezzel kapcsolatos elmélkedéseit, és e szép karácsonyos időkben töprengjünk el kicsit annak tartalmain. A nyugati ember képtelen megérteni az ilyen mélységű ősi kultúrák valós mélyszerkezetét, de most tegyünk mégis rövid kísérletet bizonyos üzenetek megsejtésére. A hindu világértelmezési logika mélyén az a feltételezés húzódik meg, hogy az emberi lét hatalmas időtávú, hatezer éves ciklusokban változik. Az ősi kultúrák számára az élet minden mozzanata a körkörös, pontosabban spirális ciklusokra épül, így a modernitás lineáris fejlődéselmélete legfeljebb megmosolyogtatóan primitív tévtan számukra.
Úgy vélik, hogy a kiüresedés, “elsötétedés” erői rendszeresen és kikerülhetetlenül legyőzik a szakrális létharmónia világosságát, ám a mélypont után a lét újabb felépülési ciklusa kezdődik. A négy kaszt a szakrális beavatottság szintjeit jeleníti meg. Eszerint a legmagasabb szellemi szint a bráminoké, ezt követik a ksatriák, vagyis a nemesség harcosai, majd a vaisa kasztja, ahová a földműves, kézműves, kereskedő, egyszóval az iparosnép tartozik, és a hierarchia legmélyén a sudra, a szolga, aki számára a lét egyszerűen értelmezhetetlen. A bölcselet szerint a “hanyatlás-elsötétedés'” háromezer éves lejtőjén először a harcos nemesség korrumpálódik, ő árulja el a szakrális uralkodó szerepet ellátó brámint, majd a nemességet roncsolja szét az iparos “polgárság”, míg végül velük is végez a hanyatlás mélypontját vezérlő sudra hadak “proletariátusa”.
Ha megpróbáljuk mindezt az elmúlt évezredekre értelmezni, különös és borzongató összefüggésekre bukkanhatunk. Valamikor 2600 évvel ezelőtt hatalmas ívű filozófiai és társadalmi átalakulások játszódtak le szinte minden ismert nagy kultúrában.
E “forradalmak” legmélyebb tartalmai valóban arra utalnak, hogy az ősi szakrális uralkodók (és uralkodó eszméik!) ellen lázad fel az anyagi és szimbolikus tereket egyre inkább ellenőrzése alá vonó arisztokrácia, amelynek eredeti funkciója éppen a szakralitás legfőbb őrének, a bráminnak megvédése lett volna. Ettől azonban még a szakralitás építménye nem omlik össze, csupán védtelenebbé, belső összetartó erejében gyengültebbé válik. Ezek, a kezdetben csak “hajszálrepedésként” létező belső hiányok azonban először a császárkori Rómában, majd e kísérlet összeomlását követő reszakralizáció után a “reneszánszban” válnak megrendítő erejű törésvonalakká, amelyek aztán néhány évszázaddal később, Róma sikertelen “globális kapitalista” kísérlete után vezetnek el a harmadik kaszt, a “polgárság” most már sikeres lázadásához. És végül a hanyatlás utolsó korszakában, a XX. századdal kezdődő végleges “elsötétedés” során, a sudra-proletár brutális lázadásával elkezdődik a végső visszaszámlálás.
Ahogy indulójuk, az Internacionálé fogalmaz, “Ez a harc lesz a végső!”, és ez alighanem tökéletesen igaz is, ezzel a lázadással a léthanyatlás ciklusa az összeomlást közvetlenül megelőző fázisba jut. A hindu lételmélet szerint mindez azt jelenti, hogy a lét szervezése, építése a “létesülés” folyamata e fázisokon keresztül a lét lényegét megérteni egyre kevésbé képes erők kezébe kerül, és az emberi lét egyre inkább élősdivé válik. “Teljesítményei” egyre inkább az előző korszakok által felhalmozott anyagi és szimbolikus készletek fokozódó gyorsaságú felélésére épülnek, így lebomlása ezen öngerjesztő folyamat keretében mindegyre gyorsul, míg teljes sebességgel bele nem ütközik a lét végső sziklafalába.
Az ekkor bekövetkező apokalipszis, amely ógörög nyelven a ‘lepel lehullásá’-t jelenti, elemi erővel szabadítja fel az ősi szakrális energiákat, és ezek segítségével elkezdődhet a lét újra felépítkezése. És végül a hindu filozófia szerint a nemesség, a polgárság és a proletáriátus lázadása valójában nem az ő művük, hanem a saját egyre sötétebb mélységet megjelenítő “létfeledtségüket” előállító erőké. Minden hanyatló korszaknak, ennek az elmúlt háromezer évnek is van alanya, aki mintegy “nevet ad” a létrontásnak. Mégis óvakodnunk kellene attól, hogy nevükön nevezve őket tegyük felelőssé, mert valójában ők is csupán az emberben meglévő komor szubsztancia, a “sötét energia” közvetítő ügynökei.
A “SZABADSÁG” RABSÁGA A megrendezendő melegfelvonulás feltételezhető megzavarása ürügyén a szervezők egyenesen a köztársasági elnöktől kértek védelmet, arra próbálván rávenni, hogy személyes jelenlétével adjon nyomatékot az emberi szabadságjogok megvédésének. A meglehetősen groteszk történés kapcsán érdemes kicsit végiggondolni az “emberí
jogok” című liberális tömegpusztító fegyver történelmi genezisét, illetve napjainkig változatlanul hatékony alkalmazásának vélhető okait és perspektíváit. Aligha véletlen, hogy annak a tömeggyilkosság-sorozatnak, amelyet valami rejtélyes ok miatt “francia forradalom”-ként ünnepel párás szemmel a világ, első teendői közé tartozott az emberi és polgári jogok nyilatkozatának megfogalmazása az alkotmányozó nemzetgyűlésben, 1789 augusztusában.
Ez volt az “entrée” ahhoz az ezután nekilendülő iszonyú folyamathoz, amelyik öt év alatt majd kétmillió ember erőszakos és tökéletesen értelmetlen halálához vezetett. (Hacsak azt nem tekintjük “értelemnek”, hogy Franciaországnak közel negyven évre volt szüksége ahhoz, hogy a “forradalom” előtt egyszer már elért társadalmi-gazdasági szintjére visszakapaszkodjon.) A lépés valóban történelmi jelentőségű, hiszen az “emberi jogok” csúcsfegyverének első ígéretes tesztjét éppen itt hajtják végre, és a kísérlet, mint láttuk, “kitűnően” sikerült. A nyugatias modernizáció kapitalizmusának létroncsoló stratégiája két pillérre épül. Az egyik az anyagi és szimbolikus értékeket az emberi közösségekből folyamatosan kiszívni képes szivattyúk beüzemelése, a másik az ily módon kifosztott alávetettek féken tartása.
Mivel mindezt “költségtakarékosan” kellene megcselekedni, így legcélszerűbb, ha a kifosztási folyamatot “szabadságnak, felemelkedésnek, jólétnek” álcázzák az alávetettek számára, így azok nemcsak hogy nem lázadnak, de ők maguk igyekeznek mindent elkövetni saját kifosztásuk és alávetésük érdekében. E folyamat egyik fontos intézményi lépése olyan “szabadságjogok” megkonstruálása, amelyek az ön- és közpusztítás “szabadságával ajándékozzák meg” a gyanútlan kifosztottakat. Ennek érdekében vonzóvá, érdekessé, sőt “értékessé” kell tenni mindent, ami a normálistól eltér. Az első szabadságjogok mint a szólás, a sajtó vagy a gyülekezés szabadsága -látszólag akár értékesek is lehetnének, csakhogy abban a biztos tudatban “ajándékozták” meg velük a bennszülötteket, hogy ezek idővel úgyis az ezt követő, egyre deviánsabb irányba mutató “szabadságjogok” érvényesítésének eszközeivé silányodnak majd. Ahhoz, hogy ezek a fegyverek hatékonyan pusztítsanak, észrevétlenül a valóságos értékek ellen kell fordítani őket. Így válnak ezért aztán az “emberi és szabadságjogok” egyre inkább a hagyományos szakrális közösségek (család és nemzet) szétverésének eszközévé.
A nők és a gyermekek jogainak tiszteletben tartása, a “családon belüli erőszak” ellen, a “szabadság” nevében való fellépés tudatosan járat le, tesz védekezésképtelenné, és roncsol szét minden elemi emberi közösséget. Az etnikai dimenziók mentén való szembeállítás és a permanens “hideg polgárháború” előidézésének legfőbb fegyvere az etnikai “kisebbségek” deviáns jogainak a végsőkig (és azon túl is!) a többség elemi érdekei ellen fordítása, amely szétzúzza a nemzetek alapvető összetartó szerkezeteit. A “másság” feltétlen tiszteletét kiprovokálni törekvő értelmezési erőszak szélesre tárja a kapukat a legkülönbözőbb pusztító devianciák előtt is, elbizonytalanítva és összezavarttá, értékvesztetté téve a felnövekvő generációkat. A szexuális aberrációk, a drogok minél szabadabb használata fizikai és lelki értelemben egyaránt szétroncsolják a közösség “testét”, hogy az önazonosságát hamis tárgyakban felfedezni vélő, elszigetelt, atomizált, lepusztított “minimálén” szintjére degradálják.
Létrehozva így az engedelmes “fogyasztóerő-állatok”-ból álló csordákat, a konzumidiótát, aki akkor is válogatás nélkül engedelmesen fogyaszt, ha nincs pénze (adósságcsapda), és akkor is, ha tudja, hogy nem csak semmi szüksége nincs az adott tárgyra, de segítségével éppen az egészsége maradékát pusztítja el. A hamis értelmezés ketrecébe zárt nyomorultakat mesterséges öntudatok mérgező kotyvalékával tölti föl, hogy ön- és közpusztító indulataikat “büszkeséggel” hordozzák, és megvető fölénnyel nézzék le a “normalitás” szerintük hazug, szürke, kisszerű sémáiba reménytelenül beleragadt többséget.
E tömegpusztító fegyver sikeres és hatékony működtetésének döntő feltétele, hogy a hamis tematizációs és értelmező hatalmi erőszakot megtestesítő médiastruktúrák tökéletesen a liberokrata véleményhatalmak kezében legyenek. Ez a liberokrata “szabadság” azonban a rákos burjánzás “szabadsága”, és egyre eltökéltebben igyekszik valóságként beállítani azt a “negatív létet”, amelyet a metaforát tovább fűzve – egy olyan élőlényként kellene elképzelnünk, amely csupa ráksejtből áll, mert minden “ócska, maradi, szélsőséges csökevény’ (vagyis a még egészséges sejt) elpusztult már. Noha minden épelméjű embere tudja, hogy ez lételméletileg (ontológiailag) és rákgyógyászatilag (onkológiailag) egyformán képtelenség, mégis egyre mélyebbre süllyedünk bele. A világ, és benne Magyarország szétdúlt népe tehát a végső válaszút felé közeledik. Vagy lesz ereje szembeszállni ezzel az abszurditással, vagy elpusztul. Tessék választani!
EZ “LETT” A VESZTÜNK… A távoli múlt misztikus ködéből feltűnik egy film, a címe Halálos tavasz, az időpont 1939 szeptembere (érdekes dátum…), és a díva (Karády Katalin) búgó hangja: “Ez lett a vesztünk…”, öngyilkosság, fülledtség, hazugság, pusztulás, halál. És most a közeli múlt ködéből feltűnik egy szemünk láttára önmagát éppen filmszerűen megsemmisítő ország, Lettország: fülledtség, hazugság, pusztulás, halál. Az egész olyan, mint egy oktatófilm a történelmi misztikum mélyszerkezetéről.
Vajon sejtett bármit az önfeledten a moziba, vagyis az értelmező hatalmi erőszak akkori hazugsággyárába tóduló tömeg akkor és ott, 1939 szeptemberében abból, hogy miféle “halálos tavaszok” közelítenek? És vajon az elmúlt évek “szabadságról és jólétről” hazugságokat festő álomgyárak urai által cinikusan kifosztott és alávetett kelet-európai bennszülöttek, köztük a balti országok népe, most már legalább sejti, hogy milyen “halálos tavaszok” elé néz? A válasz nyilván mindkét esetben a lesújtó nem! A térség népeit ugyanazok és ugyanolyan ócska és primitív trükkök százaival kápráztatták cl és fosztották, fosztják ki most, mint hetven évvel ezelőtt. (Vagy hétszáz évvel, vagy éppen háromezer évvel ezelőtt. egyszóval mindig.) Ha tehát a jelek szerint tanulni nem tudunk, és a sorsunkat más irányba terelni sem, akkor legalább az “egzotikum” kedvéért érdemes volna áttekintem.
“megvezetésünk” legújabb kori történetét. Ha már “Lett” lehet a vesztünk. hiszen a globális sajtó nyíltan értekezik arról, hogy a Lettországból kiinduló, legsötétebb képzeletet is felülmúló tragédia az egész térség vesztét okozhatja, akkor lássuk, hogy miért és hogyan. Azon persze már nem is csodálkozunk, hogy az eddigi pusztulási lejtő után most már szabadesésben zuhannak a balti országok elképzelhetetlen mélységek felé. Azon se nagyon, hogy az uralkodó globális-liberokrata beszédmód logikusan jutott villámgyorsan arra a következtetésre, hogy a legcélszerűbb “gyógymód” talán az lehet, ha a közalkalmazottak, zömében orvosok és tanárok, fizetését egy lépésben a felére (!) csökkentik, mint azt tették mostanában éppen Lettországban.
Ez már csak azért is “logikus” szerintük, mert nyilván ezen rétegek alattomos aknamunkája vezetett a globális válság elmélyüléséhez, így hát jogosan bűnhődnek. Másrészt a fizetésük felére csökkentése nyilván jótékony hatással lesz az egész emberi minőségeket újratermelő rendszerekre, mint amilyen az egészségügyi-szociális és oktatási-kulturális szféra. Ehhez nem árt tudni: ahhoz. hogy egy társadalomban a népesedési folyamatok egyensúlyban legyenek, arra van szükség, hogy egy nő átlagosan 2,1 gyermeknek adjon életet. Európában ma már lényegében minden országban messze 2,0 alatt van ez a termékenységi mutató, Magyarországon 1,28. Kelet-Németországban 1,2, a balti államokban, átlagban 1,0, ám Lettországban alig több mint 0,8. Ezek a most zajló intézkedések nyilván majd “jótékony” hatással lesznek a népesedési folyamatokra is. És ezzel valószínűleg el is jutunk a “végső megoldásig”, hisz egy tudatos népirtás, mint ez a mostani “válságmenedzselés” is, általában ezzel szokott végződni. Pedig még két-három éve is, akárcsak a rendszerváltás közel két évtizedében végig, a balti államok voltak a térség igazi sztárjai.
Minden önmagára valamit is adó közgazdász a jobb- és baloldalon egyaránt ezen országok dicséretét zengte, követendő példaként állítva valamennyi rendszerváltó ország elé. Az általuk végrehajtott ultraliberális “reformok”, a nemzetállam, egyáltalán az egész hazai gazdaság felszámolása és a globális tőkestruktúrák korlátlan uralmának kialakulása, a “radikális adó és járulékcsökkentés”., a GDP-növekedés hamis virtualitásának hisztériájában a világtörténelem legintenzívebb gazdasági felemelkedését vetítette előre. Holott akkor is világos volt, hogy mindez csak ócska, primitív látványtechnika, amely csupán arra szolgál, hogy mind e “szupersztárokat”, mind a “követésük” kényszerébe belehajszolni kívánt kelet- és közép-európai sorstársakat minél egyszerűbben, gyorsabban és olcsóbban lehessen felszámolni. Amit tehát a primitív papagáj-retorika az “éllovasból sereghajtó” sztereotípiával ír le, az valójában csupán egy logikus folyamat első és második fázisa. A “beetetési” fázisban ugyanis meggyőzően kell eljátszani azt, hogy a liberalizálás, a deregulálás, a privatizálás (vagyis valójában egy lokalitás öngyilkosságának legbiztosabb eszközei) a “szupersztárok” kialakulásának egyetlen biztos útját jelentik. És mivel a térségben soha nincs hiány cinikus, gátlástalan kollaboránsokból, így az uralkodó beszédterekben akadálytalanul épülhetett fel az a végzetes hazugság, hogy a birodalomnak való korlátlan behódolás lehet az egyetlen
sikeres megoldás. Az igazi tragikomédia pedig éppen az, hogy a legcsekélyebb jelét sem látjuk semmiféle változásnak. A globális térben, a kelet-európai régióban, és persze a Baltikumban is ugyanazok az ultraliberális ortodoxok vezérlik az általuk kiprovokált brutális válság “megoldását”, akik a történelmi idők óta e pusztítás igazi okozói. A megvezetett, kifosztott bennszülöttek pedig továbbra is bamba vigyorral tűrik végfelszámolásuk egész tragédiáját. Ez “Lett” a vesztünk…?!
SZEGÉNYEK BANKJA “Aki szegény, az a legszegényebb”, mondja a költő, és ez a dolog lényege. A szegénység nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés, és állandó mozgásban van, sajnos, többnyire lefelé. Tehát a szegénység nem definiálható csupán jövedelemmel vagy ellátottsággal. A lényege ugyanis az adott társadalom hatalmi viszonyaiból ered. Ez a hatalmi viszonyrendszer hozza létre azokat az egyenlőtlenségi kényszereket. amelyek a szegényt tovább szegényítik. Azért szegényítik tovább, mert a hátrányok negatív szinergiaként halmozódnak, és hólabdahatásként szegényítenek tovább.
Az anyagi hiányok testi és lelki betegségekkel súlyosbítják tovább a helyzetet, a kiszolgáltatottság pedig tragikomikus módon éppen a legszegényebbeknek teszi fajlagosan sokkal drágábbá bárminek az elérését. Muhammad Junusz bangladesi üzletember néhány éve azért kapott Nobel-díjat, mert megszervezte a “szegények bankját”. Az ötletet az a megrázó tapasztalat adta számára. hogy szegény kézműveseknek, akik pálmaháncsból fontak szép és praktikus tárgyakat, kb. húsz dollárjuk hiányzott reménytelenül ahhoz, hogy munkájukat egy szerény, de biztos jövedelmet adó kis üzletággá szervezzék. Ez az eredeti példa is bizonyítja, hogy a “szegény” sokszor nevetségesen kis összegekhez sem jut hozzá, pedig, ha ezt megkapná, képes lenne magán, és társain is segíteni.
Ezen abszurditás fő oka, hogy a modernitás, majd az ezt letipró globalitás brutálisan szétroncsolja a tradicionalitás szerves beágyazottságban működő rendszereit, amelyek “szakrális piacgazdaságok”, ahol a célfüggvény nem a pénzbeli profit maximalizálása, hanem a közösség egészének jóléte. Az angol uralom az India-univerzumban éppen ezeket a faluközösségeket zúzta szét, mert csak így tudott a saját gépi nagyiparának “hulladékát” itt értékesítve, profitot kisajtolni. Nem véletlen, hogy az igazán súlyos éhínségek az angol uralom alatt alakultak ki Indiában. Junusz tehát azt érzékelte, hogy van egy hatalmas univerzum, amely annyira kiszolgáltatott, hogy igen csekély ráfordítással és kockázattal “szűk keresztmetszet” feloldására nyílik mód, hatalmas, addig kötött energiákat szabadít fel. És tegyük hozzá, ez őt magát is igen gazdag emberré tette. A harmadik világ legkiszolgáltatottabb csoportjain sokat lehetne segíteni, de a globalitás strukturális szegénysége csak ezen a módon valószínűleg nem oldható meg. Éhhez ugyanis az kellene. hogy helyreállítsuk, reformáljuk, rekultiváljuk az elpusztított élőhelyeket. Bizonyos értelemben a kínai
mikroglobalizációs modell is ezt teszi, hatalmas piaci sikerességgel, úgy, hogy közben valósan segíti a helyi elesetteket is. Kérdés, hogy a globalitás urai mit szólnak mindehhez, bár hosszú távon nekik is megérné. Az élősködő helyi uzsoratőke és a “vámszedők” azonban számos alkalommal bosszút állnak, mert az ő üzletüket és a szegényítő patologikus viszonyokat ez megváltoztatja. A harmadik világban sokszor esik merénylet áldozatául az ilyen segítőkész törekvés hordozója.
Mit lehet ebből Magyarországon hasznosítani? A szegénység fő oka és alapmechanizmusa itt is hasonló. A modernitás, majd a globalitás szétroncsolja azokat a komplex reprodukciós mezőket, amelyek nem kizárólag a pénzhatalmi profit maximalizálására irányulnak. A roncstársadalom tehát ilyen értelemben roncsolt társadalom, amelynek élőhelyét brutálisan elfoglalták. Mint az angolok az indiai falvak népét, vagy először saját népüket a “bekerítésekkel” a XVI. században. A történelemből kilökött réslakók roncstársadalma egyre kevesebb kapaszkodót talál, egyre süllyed, és végül már mindenre képtelen páriává válik. Ilyen mindenütt van, de a harmadik világban 60%, nálunk 30%, az USA-ban 20%, NyugatEurópában 10%. A süllyedést sietteti, hogy a szegények eleve ki vannak zárva azokból az új tudásokból, amelyeknek növekedése a globalitás világában hisztérikusan gyorsult. A képességek, készségek hiánya kulturálisan kisgyerekkorban kényszerpályára löki őket, így bármilyen tehetségesek is lennének, esélytelenek.
A magyar munkaerőpiacról közel kétmillió ember szorult ki az elmúlt negyedszázad során, vagy került a bizonytalan perifériára. Kevés a tudásunk arról, hogy valójában hogyan zajlik a reprodukciójuk, de népesedési és egészségviszonyaink drámai állapota jelzi, hogy nagy a baj. Az anyagi és pénzhatalmi folyamataink a globális hatalomgazdaság lokális fiókszervezetei és az őket kiszolgáló komprádor elit ellenőrzése alatt állnak. Térfoglalásuk hozta létre ezeket az állapotokat, ezért nehéz feltételezni, hogy érdekeltek lennének. A legtovább elmenő elitcsoportok is inkább a középtársadalom “alját” próbálták meg megvédeni attól, hogy a roncstársadalomba süllyedjen. Ez fontos és jó, de nem oldja meg a már roncsoltak helyzetét – a legtradicionálisabb romákét, és azokat a nem roma, de egyszerű földműves öregek helyzetét, illetve az általános iskolából is kihullókat -, hogy a halmozott hátrányok örvényeibe ne kerüljenek. Ráadásul ahhoz, hogy a Junusz-féle modell itt is működjön, az is kell, hogy a szegény “értse és akarja” a felemelkedést. Paradox módon a bangladesi szegények ebből a szempontból mentálisan-morálisan még egyáltalán nem olyan roncsoltak, mint a közép-európai mélyszegények. Lehetnek akár írástudatlanok is, de hagyományos anyagi és közösségtermelő mechanizmusokban való jártasságuk óriási látens érték. A magyar
romák esetében ez legtöbbször hiányzik, és a teljes tétlenség és gyors kriminalizálódás minden próbálkozást szétroncsol. Átfogó, hosszú távú program, és azért elég sok pénz kellene ahhoz, hogy itt is esély nyíljon a “szegények bankjának” létrehozására.
IRÁNYÍTOTT ETNIKAI POLGÁRHÁBORÚ Magyarország egyre súlyosabb és mélyebb társadalmi válsága új és fenyegető dimenzióval bővült az elmúlt egy-két évben. Pontosabban a dimenzió nem új, sőt egyike a legrégebben létezőknek, az “új” az a kegyetlenség, ahogyan a felszínre tör.
A cigányság helyzetének kérdése az elmúlt hatvan évben többször is a figyelem középpontjába került, és a hetvenes-nyolcvanas években megkezdődött egy olyan hosszú távú stratégia kidolgozása és végrehajtása, amelynek akkoriban mutatkoztak is bizonyos eredményei. Ám e törekvések tragikusan későn reagáltak a kihívásokra. Ugyanis olyan társadalmi-gazdasági szerkezetbe próbálták integrálni a cigányságot, amely éppen szétesés, majd megsemmisülés előtt állt. Az az ipari struktúra, amelyik olcsó munkaerővel és olcsó szovjet energiával és nyersanyagokkal próbált nyugatra exportálni, még hatalmas tömegben igényelte azt a primitív fizikai segédmunkát, amelyik alapját képezte a cigányság foglalkoztatásának, és így, anyagi megélhetésének.
Az ún. rendszerváltás ultraliberális forgatókönyve olyan kíméletlen és cinikus brutalitással zúzta szét ezt a szerkezetet, és ezzel együtt javarészt azt az államot is, amely legalább tompíthatta volna az “ütés” erejét, amelynek végzetes következményei most kezdenek csak kibontakozni igazán. Amit tehát először rögzítenünk kell, az, hogy éppen azok a liberális társadalmi, gazdasági, politikai oligarchiák felelősek a cigányság mai rendkívül súlyos, fenyegető helyzetéért, akik most úgy tüntetik fel, hogy mint mindig, most is ők az egyetlen igazán “felelősen” gondolkodó erő, amely a cigányság egyetlen “autentikus” képviselője. A felnövekvő generációk jövőjét alakító három legfőbb szocializációs intézmény a család, az iskola és a munkahely. Minden emberi közösségnek tehát különös gonddal kell ügyelnie arra, hogy ezen intézmények bonyolult újratermelési folyamatai többé-kevésbé zavartalanok legyenek. A rendszerváltás liberális forgatókönyvek alapján írt rendszere azonban, minden hangzatos deklarációja ellenére valójában összehangolt támadás volt ezen intézmények ellen. A már említett gazdasági “liberalizáció” tragikus következménye a munkahelyek harmadának elvesztése volt.
Ezt a több mint másfél millió munkahelyet nemcsak hogy pótolni nem sikerült, de most éppen azzal kell szembesülni, hogy a globális válságörvénylések következményei újabb több százezerrel csökkentik a munkalehetőségek számát. Azt talán nem kell különösebben bizonygatni, hogy ahogy eddig is, ezután is, az egyébként is legkiszolgáltatottabb, legszegényebb társadalmi csoportok megzuhanása lesz leginkább vészjósló. A liberális forgatókönyvek hasonló cinizmussal verték, verik szét az oktatási rendszert is, pontosabban annak
maradványait. A hangzatos jelszavak az integrációról, a szegregációmentességről, a valóságban fegyverként használják a cigány gyerekeket arra, hogy az iskola világát belülről verjék szét. A tradicionális család szétesése és az új családmodell reménytelen kialakulatlansága következtében a cigány gyerekek zöme úgy kerül az iskolába, hogy nem csak tökéletesen “motiválatlan” a tanulás, nevelés minden elemével kapcsolatban, de egyenesen “börtönnek” érzi a rend és a fegyelem ele–mi jelenlétét is, és úgy igyekszik szabadulni. ahogy csak tud. Éz egyúttal azt is jelenti, hogy nagy többségüknek a sorsa nagyjából tízéves korára megpecsételődik. szinte biztosra vehető, nemcsak hogy nem fogja elvégezni az általános iskolát, de lényegében írástudatlan marad.
Amivel a történet véget is ér, hiszen a harmadik szocializációs intézmény, a munka világa már tökéletesen elérhetetlen számára, amivel teljes összhangban van az, hogy ő maga sem képes még csak értelmezni sem, miért is kellene bármilyen munkával járó erőfeszítést tennie a megélhetésért. A kör ezzel bezárul, az egyetlen lehetőség olyan élősdiségre épülő életforma kialakítása, amely aztán veszedelmes gyorsasággal roncsolja tovább a maradékát is az elemi emberi újratermelési folyamatoknak.
Most már eleve olyan generáció nevelkedik a cigányságon belül, amelyik ezt “természet adta” módon örökli meg, és örökíti majd tovább úgy, hogy azon már semmiféle törekvés nem segíthet. S mivel a rendszerváltás pusztító rendszerét konstruáló liberális elitek ezt pontosan tudják (hisz ők idézték elő!), így a tökéletesen kilátástalan és reménytelen helyzetből valóban ördögi stratégiával próbálnak kitörni. Tudatosan szítanak etnikai polgárháborút a magyarság megrettent és végletesen frusztrált vesztes többsége és az abszolút vesztes, “történelemből kilökött” cigányság között.
Ezzel két legyet ütnek egy csapásra, mert egyrészt ez a konfliktus hamis öntudatot ad a cigányságnak, és úgy tünteti fel számukra a megsemmisítésüket megalapozó liberális eliteket, mint “jótevőjüket”, másrészt a valóságos társadalmi, gazdasági, politikai problémák értelmezését hamis mederbe tereli, esélyt adva ezzel számukra méltán vesztes pozícióik javítására. Ha a magyar társadalom nem lesz képes rövid időn belül a nyilvánosság számára világossá tenni ezeket a drámai összefüggéseket, a következő évtized az új és biztató nemzetstratégia megvalósítása helyett egy rémálomba torkolló permanens polgárháború kellős közepén találhatja magát.
HÍDROMBOLŐK Van valami diszkrét bája a pillanatnak, amikor a NATO-és EU-tag Magyarország és Szlovákia határőrizeti szempontból “nem is létező” határán feltartóztatják a magyar köztársasági elnököt. Történik mindez egy Duna által elválasztott “magyar város” két részét összekötő hídon, amelynek anyagi és szimbolikus küldetése éppen az volna, hogy összekössön, és ne szétválasszon. Semmi kétség, az önálló állami létének második évtizedét élő Szlovákia és Magyarország kapcsolata történelmi mélyponton van.
A feszítő indulatok lecsillapítása mindkét nép elemi érdeke volna, ám ennek esélyét csak az teremthetné meg, ha megnyílna az a diskurzustér, amelyik a dolgok nevén nevezését lehetővé tenné. Ma még nem tudhatjuk, hogy mikor nyílik erre tér, ám addig is érdemes lenne eltöprengeni néhány összefüggésen. Legfőképpen talán éppen azon a tényen, hogy mindkét ország ugyanahhoz a szövetségi rendszerhez tartozik, és csatlakozását éppen arra a feltételezésre építette, hogy ezek a szövetségek (a NATO és az EU) abszolút garanciát nyújtanak majd nemzetstratégiai érdekeik megvédésére. Amely feltételezésben, mondjuk ki, bármilyen kényesen is hangzik, éppen az a lényeg, hogy a két ország kölcsönösen egymásban látja e nemzetstratégiai érdekek veszélyeztetésének egyik lehetséges elemét. Így aztán azt várja, hogy a Nyugat, mint olyan, jelentheti az egyetlen történelmi megoldást. Pedig elég lenne elfogulatlanul rátekinteni a XX. század történetére, hogy felismerjük, ez a várakozás ugyanannak a végzetesen téves szemléletnek a következménye, amelyik nagyjából ugyanúgy sújtotta a térség valamennyi országát. Mert igaz ugyan, hogy az “igazságosztó” Nyugat Trianon nyomán Magyarországot felszámolni törekedett, míg Szlovákia önálló állami létének sajátosan összebarkácsolt formáját köszönheti a döntésnek, ám ugyanez a Nyugat két évtizeddel később ugyanilyen gátlástalan cinizmussal hagyta sorsára Münchenben Csehszlovákiát, amelynek nyomán Tiso konstrukciójában valóban először válhatott “szabaddá” Szlovákia, de mintha erre a “szabadságra” nem igazán szívesen emlékeznének mai urai.
És csak egy Újabb évtizedre volt szükség, hogy Jalta nyomán Szlovákia ugyanazt kapja “jutalmul”, amit mi akkor, 1948-ban, már második megbüntetésként: Sztálin kommunizmusát. És igaz ugyan, hogy a Nyugat “állhatatos és következetes felszabadító” törekvésének eredményeképpen mindnyájan “felszabadultunk” 1990-ben, és Szlovákia ezután már valóban önálló állam lehetett – először történelme során -, ám a globális válságörvénylések következményeként rövid időn belül megtapasztalhatja a vesztes többség mindkét országban, hogy mit is ér a Nyugat “szabadsága és demokráciája”, a ,jólétről” nem is beszélve. Az a teljes csend, amellyel az Európai Unió Magyarország és Szlovákia konfliktusát most is kezeli, megerősítheti azt a feltételezésünket, hogy a Nyugat sem érvényes tudással, sem megfelelő erkölcsi talapzattal nem rendelkezik ahhoz, hogy bármit is tegyen.
Ezt az imént csak címszószerűen jelzett XX. századi történések tükrében talán nem is kell olyan részletesen indokolni. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a volt Jugoszláviát elpusztító iszonyú konfliktus valójában megelőzhető vagy legalább pusztítását tekintve jelentősen mérsékelhető lett volna, ha a Nyugat a szükséges tudások, ismeretek minimumával, illetve a szükséges erkölcsi tekintéllyel rendelkezett volna. (Nem véletlenül volt a felvilágosodás két kulcsfogalma az “Ész” és az “Erény”.) A balkáni kudarc azóta is szőnyeg alá söpört szemét, és a térség népei valószínűleg el is raktározták a tudatalattijukban, hogy minek is lássák párás szemű révületükben a Nyugatot. Csak
éppen beszélni nem illik minderről, Trianonról, Münchenről, Jaltáról, 1956-ról, Máltáról, és a most készülő újabb történelmi tragédiákról. Merthogy újabb, mondhatni menetrendszerű történelmi tragédia van készülőben. A térség “rendszerváltó” elitjei már megszimatolták, hogy nagy baj közelít, de hamis történelmi szocializációjuknak megfelelően most is végzetesen patologikus választ készülnek adni. A két ország kiéleződőben lévő konfliktusai mögött két feldolgozatlan történelmi trauma egymásra csúszása húzódik meg.
Az egyik Trianon maga. Látnivaló, hogy a csonkolt történelmi Magyarország fantomfájdalmai nem enyhülnek, és az ügyben érintett “győztesek” (jelen esetben Szlovákia) rejtett bűntudata erősödőben van. Azt pedig a társadalom-lélektan már régóta tudja. hogy a bűntudat agressziót szül, amelytől újabb bűntudat keletkezik. így már ki is alakult az öngerjesztő lepusztulás önmagát a semmibe hajszoló bűvös köre. A másik, hogy az EÚ “bezzeggyerekének” számító Szlovákia brutális fordulattal a kétszámjegyű gazdasági növekedés után most kétszámjegyű csökkenésbe megy át, és ennek vészjósló társadalmi következményei kezelhetetlenül zúdulnak rövidesen az egyelőre mit sem sejtő szlovák társadalomra. Érthető tehát a szlovák elitek aggodalma és gátlástalan cinizmusa, amikor az ultranacionalista “magyarkártya” kijátszásával próbálnak szabadulni a kutyaszorítóból. A magyar elitek helyzete szinte tükörképe mindennek, tehát nekik is jól jöhet egy kis ingyen hecc, spontán “hazafiság-gyakorlat’. A káosz tehát teljes, és egyelőre aligha látszik esélye annak, hogy a térség elgyötört lakói végre elkezdjék kihátrálásukat a régóta tartó, egyre végzetesebb történelmi zsákutcából.
EÚRÓPA ÚTOLÉRÉSE Van egy régi székely vicc, amikor az öreg székely szekerére felkéredzkedik valaki. aki Kolozsvárra tart. Mikor hosszú utazás után óvatosan megkérdezi, messze van-e még Kolozsvár, az öreg kocsis azt válaszolja: hát, most már messze! (Merthogy a szekér ellenkező irányba ment.) Az utóbbi húsz évben gyakran készültek komolykodó, roppant tudományos elemzések arról, hogy mikor is fogjuk utolérni Európát. Sok érdekes és fontos megállapítást tartalmaztak ezek az írások, csak egy jelentéktelen “apróságról” feledkeztek el. Arról tudniillik, hogy ahhoz, hogy Európát utolérjük, először is az kellene, hogy arrafelé menjünk.
Ha az utolérést a legegyszerűbb formában értjük is, akkor is minimum arra volna szükség, hogy Magyarország gazdasági növekedésének üteme tartósan és jelentősen haladja meg a nyugat-európai országokét. Mint majd rövidesen jelezzük, az utolérés valójában sokkal komplexebb dolog, de nézzük először ezt a “szimplex” változatot, a GDP, vagyis a bruttó hazai termék növekedési ütemének alakulását. Tekintsük kiindulópontnak az “utolsó békeév”, vagyis 1989 adatát, és mivel most már 2010-zel bezárólag többé-kevésbé látszanak az adatok, hasonlítsuk össze ezt a 21 évet (1989-2010) az 1989 előtti 21 évvel. Így egyúttal az is világossá válik, hogy a rendszerváltás oly kitűnő rendszere milyen mértékben gyorsította a növekedést, és ezen
keresztül Nyugat-Európa utolérését. Nos, 1968-ban a nyugat-európai egy főre eső GDP átlagosan a 3,3-szerese volt az akkori magyar szintnek. Mivel a magyar gazdasági növekedés üteme ebben az időszakban majdnem kétszerese volt a nyugatinak (nálunk 4,0%, ott 2,2%), 1989-re a Nyugat előnye csökkent, már “csak” 2,5-szer akkora volt az ottani GDP. Az igaz, hogy 1989 és 2010 között ez a helyzet megváltozik, csak sajnos nem előnyünkre.
A mi gazdasági növekedésünk drámaian lassul, 4,0%-ról 1,0%-ra! A nyugati országoké is lassul ugyan, de csak 2,2%ról 1,4%-ra. Ám ez is elég ahhoz, hogy az előnyük növekedjen, 2010-ben az egy főre eső GDP ott 2,8-szerese a magyarénak, az 1989-ben már elért 2,5-szeres különbséggel szemben. (Ez nagyjából azt jelenti, hogy 2010-ben az elmaradásunk az 1978-as szintre esik vissza.) Ennél is megrendítőbb, ami a társadalmat sokkal közvetlenebbül érintő reálbéradatok terén lejátszódik.
Ott az eredeti elmaradásunk is nagyobb, 1968-ban éppen 4,0-szer akkorák a nyugati bérek, mint nálunk. Ez 1989-re 4,2-szeresre nő, és a rendszerváltás időszakában tovább emelkedik. 2010-ben 4,5-szeres. Vagyis nemcsak arról van szó, hogy az egész elmúlt 40 évet tekintve sem közeledtünk a Nyugathoz, hanem arról, hogy a rendszerváltás rendszere drámaian lassította mind a GDP, mind a reálbérek növekedését, és így az elmaradásunk tovább nőtt. A nyugatias globalitás birodalmába való belépésünk tehát tragikomikus módon még attól a szerény “közeledési potenciától” is megfosztott minket, mint amelyikkel az 1968-1989 közötti időszakban rendelkeztünk. A rendszer egyre nyilvánvalóbb legitimitásvesztése és közelgő összeomlása jelentős részben éppen annak köszönhető, hogy a rendszerváltás elitjei kollektíven megbuktak, hiszen mindnyájan azt ígérték és állították, hogy maga a rendszer az, ami “természetes fölényéből” adódóan “automatikusan” teszi lehetővé, hogy 20-25 év alatt behozzuk a történelmi lemaradás nagy részét.
Pedig ráadásul még számos olyan kényes mozzanatot is említhetnénk, amely tovább súlyosbítja ezt az egyébként is éppen eléggé drámai helyzetet. Az egyik például az, hogy az 1968-1989 közötti időszakban ugyan jelentősen növekedett az eladósodás, amit a növekedés árának, negatív hozadékának tekinthetünk, ám az optimista várakozásokkal szemben a magyar gazdaság nemcsak hogy nem nőtte ki – ahogy sokszor ígérték ezt az adósságtömeget, de ma az ország és azon belül az állam eladósodottsága sokkal súlyosabb, mint 25-30 éve volt. Pedig közben az állam gigantikus vagyonvesztést is elszenvedett, és ez a negatív vagyon is felfogható eladósodásként. Arról nem is beszélve, hogy az elmúlt 21 év GDP-adataiban egyre nagyobb hányadban szerepel az itt tevékenykedő külföldi tulajdonú vállalkozások profitja, amelynek növekvő hányadát utalják haza, vagyis csupán optikai csalódás azt a magyar nemzeti jövedelem részének tekinteni.
Az ország által ténylegesen felhasználható jövedelem terén tehát az elmaradásunk növekedése még drámaibb. Ezt bizonyítja az is, hogy a reálbéreknél, ahol ez a torzítás már nincs jelen, az elmaradásunk nagyobb, és gyorsulva növekedett is az elmúlt negyven évben. Azt már nem is említve, hogy ha a Fidesz-kormány által 2001ben nagyon helyesen elkezdett és az MSZP-kormány által folytatott igen jelentős reálbéremelés nem lett volna, akkor 2010-ben az egy keresőre jutó bérek terén az elmaradásunk nem 4,5-szeres, hanem több mint 5-szörös volna a nyugati bérekhez
képest! Lehet tehát továbbra is felelőtlen osztogatásnak minősíteni és elátkozni mindezt, csak akkor azt is hozzá kell tennie a bátor kritikusnak, hogy ő igenis azt szeretné, ha a bérek terén meglévő és növekvő történelmi elmaradásunk még nagyobb lenne, illetve még gyorsabban növekedne. Az ország társadalmi, gazdasági, politikai elitjeit tehát történelmi felelősség terheli mind az elmúlt húsz év folyamatait, mind az előttünk álló módfelett kalandosnak ígérkező évtized felzárkózási elképzeléseit illetően. Ott az írás a falon! Most már “csak” olvasni kellene megtanulni…
A LÉNYÚGVŐ NAP(KELTE) A 90-es években a politikai közbeszéd egyik leggyakrabban használt fogalma a médiaháború volt. Később a politizációs tér egyre nyíltabban polgárháborús frontvonalainak hullámzása kissé alámosta e fogalmat, de most, a választások felé közeledve, mintha reneszánszát élné. Az a mód, ahogyan a köztelevízió vezetősége egyetlen pillanat alatt megszüntette a médiaháború egyik csúcsfegyverének számító Napkeltét, már jelzi azokat a lemeztektonikai elmozdulásokat, amelyek rövidesen olyan politikai, ideológiai, médiaföldrengéseket és cunamikat indítanak majd el, amelyeket az edzett fantáziájú magyar közönség sem tud egyelőre elképzelni. Természetesen most sem a jelenségek látványtechnikai felszínével kívánok foglalkozni, hanem inkább azzal, milyen erők feszülnek egymásnak a most már lassan egyre kevésbé “hallgatag” mélyben.
Abban, hogy a magyar társadalom ilyen veszélyesen mélyre került azon a pusztulási lejtőn, amelyet ugyan nem a “rendszerváltás” indított el, de az gyorsított eredményesen, igen komoly szerepe van annak, hogy egészen a legutóbbi időkig a minket kifosztó globális birodalom belső ügynökhálózatának kezében voltak a nyilvánosság mindent meghatározó terei. Aligha véletlen, hogy az SZDSZ annak idején az Antall Józseffel kötött paktumában “szerényen csak” a köztársaság-elnökséget, a közrádiót és televíziót kérte cserébe azért, hogy így, mint Antall József fogalmazott “megőrizhetővé vált az ország kormányozhatósága, és elkerülhetővé a polgárháború”.
Aztán persze alig kellett néhány hónap ahhoz, hogy a “taxisblokád” alatt világossá váljon: éppen az ezért cserébe odaadott javakat, tehát a köztársasági elnököt és a köztelevíziót használják tömegpusztító fegyverként annak demonstrálására, hogy éppen ezekkel a kicsalt javakkal tudják ezután már valóban kormányozhatatlanná tenni, és a polgárháborús szakadék szélére sodorni az országot. Szögezzük le, az ország formális “kormányozhatósága” csak úgy állt helyre, hogy a továbbiakban bábkormányként üzemelő Antall-kabinet akkurátus pontossággal teljesítette a globalo-SZDSZ minden kívánságát. Ezért állíthatják az SZDSZ mai vezetői büszkén, hogy a “rendszerváltás
alapvetően az SZDSZ forgatókönyvei alapján zajlott az elmúlt húsz év során”. Sajnos, tökéletesen igazuk van, az ország állapota jól jelzi is, hogy minden okuk megvan a büszkeségre, hiszen tejesítették a globalo-gazdi két alapvető követelményét: zavartalanul üzemeltették a kifosztó szivattyúkat, és féken tartották az alávetett bennszülötteket. Tekintettel arra, hogy az alávetettek kifosztása a végső fiziológiai határokhoz közelít, a rendszerváltás rendszere összeomlásának “publikussá tétele” elkerülhetetlenné válik a következő egy-két évben. Ez azonban csak úgy mehet végbe, ha ma még elképzelhetetlen erejű és intenzitású változások mennek végbe a magyar nyilvánosság szerkezetében. Ez a háború – mert az lesz a javából! akár önmagában is eldöntheti a magyar társadalom jövőjét, ha ugyanis nem sikerül a kifosztott többséggel megértetni, hogy miképp jutott ebbe a helyzetbe, és hogyan szabadulhat e végzetes(nek látszó) csapdából, akkor a magyar nemzet története itt akár véget is érhet. Ám fel kell tennünk a kérdést: miért van ilyen iszonyú hatalma a médiának?
Nos azért, mert olyan két rejtett véleményhatalmi erőszakstruktúrát mozgat igen veszélyes és nagy erejű fegyverként, amelynek a létezését sikeresen rejti el az avatatlanok szeme elől. (Merthogy mi köze is volna a kifosztott páriáknak a saját sorsukhoz, hisz amúgy is “Sorstalanságra” ítéltettek.) Az egyik ilyen erőszakstruktúrát a tematizációs hatalom jelenti, a másikat pedig az értelmező hatalom. A tematizációs hatalom dönti el a “napirendet”, azt, hogy miről is “szóljon a világ”, az értelmező hatalom pedig azt, “hogyan szóljon” minderről. A világ végtelen történésfolyamából avatott kezek válogatják ki azokat a történéseket, amelyekből “hír” lesz, és persze egyúttal azt is eldöntik, milyen hierarchiába rendeződjenek e hírek. A rossz nyelvek szerint például a világnak már régen vége van, csak a vezető kereskedelmi televízió esti híradójának bájos bemondónője még nem mondta be, így fogalmunk sincs róla. De nincs ok a csüggedésre, mert majd “időben szólva lesz”, azt akkor majd megtudjuk.
Az értelmező hatalom pedig “segítőkészen” abban áll szolgálatunkra, hogy megtudjuk, mi a “politikailag korrekt” elbeszélési módja a világ említésre szánt, így hírré lett történéseinek. És persze, aki valami rejtélyes ok miatt nem tud, és/vagy nem akar ezen a nyelven megszólalni, az magára vessen! Így ugyanis “néma marad”, vagy esetleg csak azért engedik be mégis az uralkodó nyilvánosság belső tereibe, hogy ott nevetségessé téve kigúnyolják, megalázzák, vagy valami megsemmisítéssel felérő stigmával megbélyegezzék. A rendszerváltás bukásának ténye, okai és következményei az uralkodó véleményhatalmak számára értelemszerűen a legfőbb tabut jelentik! Ám ha a választások utáni új kormány nem szeretne a bukott rendszer utolsó kormányaként elvérezni, ezzel szemben szívesebben lenne inkább az általa felépítendő új rendszer ígéretes első kormánya, akkor legelőször ezt az uralkodó véleményhatalmat kell megtörnie. A Napkelte ,.lenyugvása” biztató kezdet lehet ezen az úton.
SATÚBAN A történelem nagy merényleteit illetően – a Reichstag felgyújtása, a Kennedy-gyilkosság, 2001. szeptember 11. – csupán két dolgot tekinthetünk biztosnak. Az egyik, hogy egészen bizonyosan nem az, és nem úgy zajlott le, mint ahogy azt a hivatalos verzió állítja, a másik, hogy azt, ami valójában történt, soha sem ismerhetjük meg. Valószínűleg igy van ez a most már több mint egy éve zajló világválsággal is, amelyet Varga István találó szójátékával talán helyesebb volna “világálság “-nak nevezni. Az ugyan itt is igaz, hogy a valóság lényegét soha nem ismerhetjük meg, de a következmények azért idővel mégiscsak kirajzolják azt, amit az “official version” eltakarni igyekszik előlünk. Lássuk, mi is olvasható ki mindabból, ami az elmúlt egymásfél évben történt.
A globális hatalomgazdaság rendszere nem egyszerűen pusztító komplexum, hanem a “negatív teremtés” maga. Mert míg a Teremtő a semmiből hoz létre valamit, ez a globalóma a létező világból, a teremtésből állítja elő a semmit. A közelmúlt, a jelen és a közeli jövő most megrendítő pontossággal mutatja be e trükk belső mechanizmusainak rejtett dimenzióit. A tavaly őszi dráma úgy kezdődött, hogy egyik pillanatról a másikra összeomlott és nyomtalanul eltűnt a világ egyik legnagyobb befektetési bankja, a Lehman Brothers. A pénzügyi kráter, melyet maga után hagyott, meghaladta a 600 milliárd dollárt, ami megközelítőleg annyi. mint az egész magyar nemzeti vagyon. Elgondolkodhatnánk persze azon, vajon hol voltak eközben a minden gyanú felett álló auditáló óriások, amelyeknek talán mégis illett volna előre jelezni, hogy az LH üzleti könyvei talán nincsenek egészen rendben, nem is beszélve a hitelminősítőkről, akik szintén abból szerzik gigantikus profitjukat, hogy állítólag a legfinomabb szeizmográfként regisztrálják a piaci folyamatok legkisebb rezdüléseit is. Ám mivel az efféle kérdések “politikailag nem korrektek”, így akinek kedves az élete, nem is próbálkozik feltenni őket.
Amikor az így kialakuló láncreakció hihetetlen gyorsasággal futott végig az egész globális pénzhatalmi rendszeren, nagyon különös, mondhatni bizarr fordulat következett be. A globális hatalmi struktúra drámai és teátrális módon megfenyegette az általa az előző évtizedekben lényegében már halálra ítélt államot, hogy ha nem nyújt azonnali és jelentős segítséget a bajba jutott pénzvilágnak. akkor ezzel a világrendszer összeomlását provokálja ki. Ekkora arcátlanság láttán Joseph Stiglitz, a Nobel-díjas amerikai közgazdász – aki ugyan a Világbank vezető közgazdásza, majd alelnöke is volt szellemesen jegyezte meg: “Ügyes! A profitot magánosítjuk, ám a veszteséget államosítjuk!” Vagyis a világ pénzhatalmi rendszere eddig folyamatosan kifosztotta a világ “jelenét”, majd miután a kifosztottak fizetésképtelensége miatt elkezdett akadozni a profitnyerő gépezet. akkor az állam újraelosztó masinériáján keresztül elkezdi katasztrofálisan megterhelni a kifosztottak hosszú távú jövőjét is. Merthogy a történet
lényege éppen ez! Kellett valamilyen drámai hivatkozási alapot találni ahhoz, hogy a kifosztás újabb szivattyúit beindíthassa. Miközben az euró bevezethetőségének és működtetésének bázisát jelentő kritériumrendszer előírja, hogy az államháztartás deficitje nem lehet több a GDP 3%ánál, az államadósság pedig nem haladhatja meg a GDP 60%-át, most egyszerre csak szertefoszlottak ezek a komolykodva előadott hókuszpókuszok, és a “határ a csillagos ég”.
Azért tudniillik, mert ha az állam (ami egyébként “mi vagyunk”, adófizető állampolgárok!) a globális pénzhatalmi rendszert tömi tele dollár-ezermilliárdokkal, az természetesen szép és nemes cél, így az ebből következő deficit “jó deficit”. Mint ahogy “jó deficit” volt az is, amikor a “bankkonszolidáció” nevű folyamat keretében a 90-es évek elején-közepén, mai áron kb. 3000 milliárd forint “nemzeti ajándékot” adtunk a bankjainkat privatizáló globális pénzhatalmi hálózatoknak azért, hogy legyenek oly kegyesek, és vonják ellenőrzésük alá a nemzet pénzrendszerét. Érről mondta azt egy Rothschild, hogy “ha kezemben tartom egy ország pénzrendszerét, nem érdekel, ki adja a kormányt, abban az országban úgyis azt történik, amit én akarok”. Így aztán most például Franciaországban a költségvetési deficit 9%, az államadósság pedig két éven belül 100% fölé kerül, a megengedhető 3% és 60% helyett. És a két liberális angolszász hatalom. az USA és az Egyesült Királyság, noha eddig mindig éppen a szigorú költségvetési politika legfőbb szorgalmazója volt, most a folyó deficitjüket 14% és 17% fölé engedték emelkedni, ami, lássuk be, elég drámai fejlemény. Vagyis a globális véleményhatalom csak addig, úgy és akkor tart fontosnak valamit, mint például a szigorú költségvetési kritériumok betartását, ameddig, ahogy és amikor a közvetlen uralom gyakorlását az elősegíti. Ám fesztelenül kezdi el követelni az ellenkezőjét, cinikusan meg is indokolva ennek szükségességét. ha stratégiai érdekei ezt kívánják meg. A felfoghatatlan intenzitású állami eladósodás (eladósítás!) azonban éppen az igy most már többszörösen kifosztott társadalmi csoportokat terheli, hiszen az emiatt egykét éven belül menetrendszerűen megérkező drasztikus megszorítások természetesen az ő életterüket szűkítik majd katasztrofálisan.
Az elmúlt évben tudatosan kreált “álság” így olyan súlyosságú valóságos válsághoz vezethet egy évtizeden belül, amelyből már nem lesz menekvése a világot “üzemeltető” pénzoligarchiának. Satuba került a világ.
NULLÁK Valamit sejthetett már drága kis unokám, amikor tavaly alig háromévesen, hirtelen hevületességében azt találta mondani, hogy “és akkor a gonosz boszorkány elvarázsolta szegény királyfit békávé”. A “békávé”, vagyis a BKV azóta, akár a mesék varangyosbéka-királyfija, a sötét erők gonosz varázslatának szinonimájává vált a magyar közbeszédben. A rémmese egyre sötétebb titkainak feltárulása során azonban most egy olyan elem is előkerült, amely talán a legpontosabb metaforája annak a lejtőnek, amelyen már igen régen halad ez a “békávé” változtatott, jobb sorsra érdemes nemzet. Az derült ki ugyanis az egyik vizsgálatból, hogy egy szerződés kifizetendő összegéhez utólag tollal odafirkantottak még egy nullát, így a szerencsés nyertes a szerződésben
szereplő összeg tízszeresét vehette fel. Lássuk be, azért ez a pofonegyszerűségében is zseniális lépés mindnyájunkat le kell hogy nyűgözzön. Sőt lelki szemünkkel már látjuk is, hogy kreatív honfitársaink, amikor a pénztárnál tízezer forintot kellene fizetni, e szavak kíséretében adnak át egy ezrest a pénztáros kisasszonynak: “A még hiányzó nullát majd tessék szíves hozzáírni!” Milyen tiszta és világos is az egész! Megvalósulhat így immár a korlátlan szabadság, hisz a jelek szerint a “békávé” világban minden csak akarat és elhatározás kérdése. Már persze csak akkor, ha a titokzatos kiválasztó hatalom téged is beválasztott a “kiválasztottak” közé.
Aki számára soha nem lehet kérdés, hogyan elégüljenek “vég ki”, hiszen avatott kezek által mindig “gondoskodva van” minderről. Hogy a magyar társadalom kifosztottságának legvégső fiziológiai határaihoz közelítő döntő többségét e rejtélyes kiválasztó hatalom nem választotta be az így végkielégíthetők közé? Hát ez valóban szomorú, de az élet, mint tudjuk, tele van szomorú fordulatokkal. “Teccett volna talán…” de mit is tetszettünk volna, mikor és hogyan? Ez itt a kérdés. A tetszőlegesen beírható nullák kiválasztottainak világa reményeink szerint a végéhez közeledik. Nem feltétlenül azért, mintha annyira bizonyosak lennénk abban, hogy a választások utáni kormány persze azonnal a hozzáértés és becsület (“Ész” és “Erény”) élő szobraiként tételeződő vezetőket és beosztottakat talál majd a BKV és más állami vállalatokhoz, hanem azért, mert egészen egyszerűen: nincs tovább! Úgyis mondhatnánk: “itt a vége, fuss el véle”, fogd a pénzt, és fuss el véle! Maga a rendszer omlik most össze egyre hangosabb és látványosabb robajjal.
Már csak az a jelentéktelen apró kérdés marad: ki és hogyan épít majd a helyén újat? Mert ha a mai ellenzék azt mondja, hogy rendbe teszi az országot, ebből két dolog következik. Az egyik, hogy az ország nyilván most “rendetlen”, ami mint feltevés teljesen helytállónak is látszik. A másik már egy kicsit bonyolultabb ügy, mert a “rendbetevő”, tehát, aki rendet rakni készül, az “kívül” van ezen a rendetlenségen, hisz egyébként hogyan tudna itt rendet rakni. Csakhogy az egyik legsúlyosabb bizonytalanság most, az elmúlt évszázad legveszélyesebb időszakaihoz hasonlíthatóan nehéznek ígérkező évtized előtt álló magyar társadalomban éppen az, hogy nem tudjuk, milyen mélységbe hatolt le a szétrohadásnak az a szintje, amelyet éppen ezek a hozzáírt nullák jelenítenek meg legpontosabban. Ünneprontásnak tűnhet, de akkor is érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a lassan a normaszegést normává tevő magyar társadalom ugyan találhat magyarázatot minderre, de mentséget aligha. Már a 70-es-80-as évek ezzel foglalkozó szociológiai elemzései is kimutatták, hogy a korrupció nemcsak egyszerűen mindennapos jelenség, hanem sokszor az élet elemi szintjei üzemeltetésének is alapfeltétele. Vagyis, hogy e nélkül az életvilág lepusztulása még gyorsabb volna. Az igaz, hogy a nemzetállamunkat ma működtető erők, akár csak akkoriban, egyszerűen jogilag felhatalmazott “rablóként” viselkednek. Ám, amikor ezt felismerve az “állam polgárai” e “rablóállam” elleni huszárvirtusnak tekintik a rutinszerű adócsalást, akkor ezzel nem a “rend” helyreállítását segítik, hanem éppen ellenkezőleg: az anarchia és végül a visszafordíthatatlan káosz
kialakulását mozdítják elő. Vagyis nem kerülhetjük meg a legkényesebb alapkérdést: a magyar társadalomban évtizedek óta zajló általános értelmi és erkölcsi lezüllés kérdését. Ezért aztán az országot hittel és lelkesedéssel rendbe tenni készülőknek nem akármilyen kihívással kell szembenézniük. A választások akármilyen elsöprő többséggel megnyert két fordulója után az ország és annak társadalmi, gazdasági, politikai elitjei ugyanabban a térben, ugyanazokkal a rutinokkal, beidegződésekkel próbálják a hétköznapi élet átláthatatlanul kusza, zavaros, lehangoló világát üzemeltetni.
A választások második fordulóját követő hétfő reggel ugyanaz a Magyarország virrad fel egy új napra. Ha nem akarunk a nullák egyre veszélyesebben önpusztító országa maradni, akkor végre őszintén kellene szembesülni azzal a helyzettel, ahová az a birodalmi kifosztás sodort minket, amelyik nem jöhetett volna létre mindennapos megalkuvó gyávaságaink és ócska pitiáner korruptságaink hazugságai és félelmei nélkül.
KÉSLEKEDŐ “ÚJJÁÉPÍTÉS” A 60-as években egy módfelett elgondolkodtató közgazdasági elmélet vált élénk viták tárgyává. Jánossy Ferenc egy igen figyelemre méltó hipotézist fogalmazott meg a háborúk utáni újjáépítési periódusok jellegzetességeit illetően. Azt próbálta bizonyítani, hogy a háború utáni helyreállítási időszak a hétköznapi logikával szemben nem akkor ér véget, amikor újra elérjük a háború előtti utolsó békeév teljesítményét. Hanem akkor. amikor azt a teljesítményszintet érjük utol, ahová a gazdaság akkor fejlődött volna, ha egyáltalán nincs is háború, és az ezzel együtt járó gazdasági teljesítmény visszaesése.
Ebből persze az is logikusan következik, hogy az ebben az értelemben vett teljes újjáépítés néhány évvel később következik be, mint amikor az utolsó békeév szintjét már elértük. A dolog akár meg is maradhatott volna az elvont közgazdasági teóriák szintjén, azonban Jánossy óvatlanul néhány gyakorlati példát is megemlített, így elméletét kifejtő könyve emiatt lényegében indexre került, és főként szamizdatként terjedt tovább. Azt állította ugyanis. hogy mind a sztálini “nagy terror” a 30-as években, mind a Rákosi-terror 1952es tetőzése valójában az elméletének helytállóságát bizonyítja.
Amikor ugyanis a magyar gazdaság 1948-ban elérte az utolsó békeév, tehát 1938 gazdasági teljesítményének szintjét, akkor a politikai vezetés deklarálta az újjáépítés végét, és az 1948-tól 1951-ig tartó magas növekedési szintekről diadalmasan jelentette ki, hogy azok már kizárólag a “szocializmus felsőbbrendűségének”, és nem a háborúk utáni gyors növekedés “automatizmusának” köszönhetőek. Amikor pedig 1952-ben hirtelen hatalmasat zuhant a növekedési ütem (12%-ról 2%-ra), akkor paranoiás indulatában ezt kizárólag az “osztályellenség” aknamunkájának tulajdonítva, a végletekig fokozta a terrort. Jánossy elemzései alapján hasonlóképp drasztikusan csökkent a növekedés üteme a 30-as évek Szovjetuniójában is. és a sztálini terror tobzódása részben az e felett érzett tehetetlen düh és bosszú következménye volt. Pedig “csak” annyi történt. állítja a szerző. hogy a növekedés egyszerűen akkor érte utol a trend vonalát, és így
visszaállt a sokkal alacsonyabb. normál békeidők szintjére. Nos, ha nem is fogadjuk el az elmélet minden következtetését, akkor is el kell ismernünk annak eredetiségét és elgondolkodtató mivoltát. Már csak azért is, mert ha ránézünk az 1938-48-as, és az 1989-99-es két évtized magyar gazdasági növekedési adatainak grafikonjára, megdöbbentő egyezéseket vehetünk észre.
Mindkét esetben négy-négy éven át zuhan a gazdasági növekedés, és a mélyponton 20-22%-kal alacsonyabb, mint az utolsó békeév során. És persze mindkét esetben éppen tíz év kell ahhoz, hogy az utolsó békeév szintjét újra elérje a gazdaság. Vagyis a “rendszerváltozás” valójában egy harmadik világháborúval felérő pusztulást, gazdasági visszaesést hozott Magyarország számára 1989 és 1993 között. Ám igazán érdekes következtetéseket akkor vonhatunk le, ha megpróbáljuk tisztázni, hogy a rendszerváltás “világháborúja” utáni újjáépítést minek is lássuk. Akár csak a második világháború után, itt is éppen tíz évvel az utolsó “békeévet” követően (1999-ben) éri el az ország újra az eredeti, 1989-es szintet, de kérdés, mit mondhatunk erről Jánossy elmélete alapján`? Szerinte ugyanis az “újjáépítés-valójában csak akkor ér véget, ha azt a trendet éri utol a gazdaság, amelyik akkor lett volna, ha egyáltalán nincs is háború, jelen esetben “rendszerváltás”, illetve az ennek nyomán előálló visszaesés. Az 1989 előtti 11 évben a gazdaság összesen éppen 20%-kal nőtt, tehát ha a trendek maradnak, 2000-ig újabb 20%-kal kellett volna növekednie a nemzeti terméknek.
Ezzel szemben a tényleges 2000. évi adat csupán 4%-kal (!) magasabb az 1989-esnél. És mivel 2011-ig már viszonylag pontosan látjuk a növekedési adatokat, nézzük meg, vajon újabb 11 év múltán, vagyis most már összesen 22 évvel a rendszerváltás után véget ér-e az “újjáépítési” periódus. A trendvonal utoléréséhez az kellene, hogy a 2011-es adat 44%kal haladja meg az 1989-es szintet. Ezzel szemben, még ha a derűlátóbb jóslatok alapján alakul is a 2010-es növekedési adat, 2011-ben akkor is legfeljebb 26%-kal lesz magasabb a nemzeti termék, mint a 22 évvel azelőtti “utolsó békeév”-ben. Vagyis a rendszerváltás “háborús visszaesése” utáni újjáépítési periódus vége még beláthatatlan messzeségben van tőlünk. Az előttünk álló, módfelett kalandosnak ígérkező évtizedben ugyanis kb. 3.5%-os évi átlagos növekedést kellene elérni ahhoz, hogy legalább 2020-ra befejezettnek nyilváníthassuk a rendszerváltó “háború” utáni újjáépítést. Ám ez szinte a csodával határos volna, ha figyelembe vesszük, hogy az 1989 és 2011 közötti 22 évben az éves átlagos növekedést alig voltunk képesek 1% (!) fölé vinni. Ha minden rendkívül jól alakulna, akkor esetleg a 2020 és 2026 közötti időszak vége felé talán utoléri a gazdasági trendvonalunk azt a szintet, amelyet akkor ért volna el, ha az 1978 és 1989 közötti trendek egyébként szerény, mindössze évi 1,6%-os növekedési üteme folytatódott volna. És akkor fellélegezve elmondhatnánk, hogy “csupán” egy negyedszázad esett ki a történelmünkből. Ám ehhez is az kellene, hogy a nemzet mint közösség végre valóban kezébe vegye saját sorsának intézését. Ami, tekintettel arra, hogy 2020-ban Trianon századik, 2026-ban pedig Mohács ötszázadik évfordulójáról emlékezünk meg, talán aktuális is volna végre.
1956 Történelmileg úgy alakult, hogy a gyerekeim éppen akkor voltak középiskolások, amikor az ún. rendszerváltás befejező, látványtechnikai szakasza véget ért. Így aztán egyik évben 1956 még “sötét ellenforradalom” volt a tankönyvükben, a másik évben meg már “dicsőséges forradalom”. Miután látták, hogy mindkét könyvet ugyanazok írták, életre szóló leckét kaptak. Arról tudniillik, hogy az, amit “történelem”-nek hiszünk (hisz tanultuk “történelemből”!), először is nem történelem, hanem történetírás, és ez óriási különbség. Ráadásul a mindenkori győztesek cinikus-gátlástalan aktuálpolitikai történetírása. (Csak zárójelben teszem hozzá: hatéves gyerekként én magam is életre szóló emlékeket őrzök azokról az időkről, de a “forradalom-ellenforradalom” hamis értelmezési keretét eleve alkalmatlannak tartom 1956 valóságának elbeszélésére.)
A híres atomfizikus, Niels Bohr egyszer valamilyen jövőt firtató kérdésre azt találta válaszolni: “Jósolni nehéz, pláne ami a jövőt illeti.” Pedig ő még nem is sejthette azt, ami most bekövetkezik, hogy a múltbeli folyamatokra vonatkozó prognózisok napjainkban lassan bizonytalanabbak_ mint a jövő. Hiába, mondhatnánk sóhajtva, már múlt sem a régi! Természetesen én sem arra próbálok most vállalkozni, hogy valami biztos és megcáfolhatatlan állítást próbáljak adni az “én 1956-omról”, hanem inkább csupán arra, hogy eltöprengjek két olyan kérdésen, amely ma is éles viták tárgya. Pontosabban éles szembenállások tárgya_ mert a Trianontól a holokauszton, a “málenkíj roboton” és a kitelepítéseken át 1956-ig tartó 36 év iszonyú traumáinak feldolgozása még cl sem kezdődhetett a magyar társadalom számára. Annyi történt csupán, hogy “aki arra járt”, mind ráterítette a maga értelmezési rétegét ezekre a történésekre, ezért ha a jövőben egyáltalán el akarná (merné, tudná stb.) kezdeni a magyar társadalom feldolgozásukat, előbb ezen értelmezések elkorhadó szigetelőrétegeit kellene lehántania. Márpedig előbb-utóbb neki kellene látni ennek a kissé most már gusztustalan feladatnak, mert a neuroimmun-biológia tudománya (már ilyen is van!) megrendítő pontossággal képes ma már leírni a fel nem dolgozott múlt nemzedékeken átívelő pusztító hatásait. Csupán két kérdésen keresztül próbálom érzékeltetni, mivel is kellene szembesülni. Az egyik kérdés: valójában mi volt (lehetett volna?!) a nemzetstratégiai célja 1956-nak, egyáltalán mi történt volna egy esetleges győzelem esetén?
A másik: vajon mi volt a nyugati segítség elmaradásának oka, pontosabban ezen ok történelmi mélyszerkezete? Amint azt láttatni igyekszem, a két kérdéskör nagyon szorosan kapcsolódik is egymáshoz. Az első kérdésre az automatikus válasz az, hogy 1956 a szocializmus és a szovjet birodalom ellen irányult, és ebből adódik, hogy kapitalizmust és az amerikai birodalomhoz való csatlakozást akartunk. Ez a reflexes válasz is azt jelzi, hogy az uralkodó értelmezési keret ma ugyanolyan “logikát'” követő .,világerők” kezében van. Az
akkori magyar társadalom ugyanis nagy valószínűséggel éppen azt sejtette meg, hogy a történelmi feladata egészen más. No nem az ún. harmadik út, hanem inkább annak beláttatása, hogy szocializmus és a kapitalizmus ugyanannak a végzetesen hamis síknak két dimenzióját jeleníti meg. A feladat tehát az volna, hogy e hibás síkból az “ég felé”, a harmadik dimenzióban kitörjünk, elutasítva mindkét egyformán létfelélő berendezkedést. Azok a spontán módon létrejövő nemzeti önszerveződési formák, amelyek szinte pillanatok alatt megjelentek, reménykeltő csírái voltak egy olyan új létmódnak, amelyre azóta is hiába vár a világ. A másik döntő kérdés, hogy miért nem segített a Nyugat. Ennek megértéséhez ki kellene lépni abból az uralkodó értelmezési keretből, hogy a szocializmus és kapitalizmus egymást kizáró ellentétek. Érdemes végiggondolni, hogy az ún. szocializmus a zárt és még mindig szakrális hagyományait őrző paraszti társadalom szétroncsolásával és az ipari nagyrendszerek létrehozásával valójában a globális kapitalizmus legfőbb szükségletét valósította meg.
A tradicionális paraszti társadalomból legyártotta az engedelmes “munkaerő és fogyasztóerő-állatok” gigantikus csordáit. És ne felejtsük cl, hogy 1956-ban ez a folyamat az egész térségben, és így Magyarországon is még éppen a kellős közepénél járt. Miért szakította volna meg a Nyugat azt a számára igen csak reménykeltően alakuló folyamatot, amelyik éppen helyette igyekezett lendületesen elvégezni a történelmi “piszkos munkát”? Ráadásul azok a nemzeti önszerveződési kísérletek, amelyek napok alatt óriási alkotóenergiákat szabadítottak fel, a Nyugat globális kapitalizmusa számára ugyanolyan életveszélyes precedenst jelentettek. mint a szovjet keleties globalitáskísérletének politikai kapitalizmusa számára. Amikor tehát a ma is uralkodó ideológia úgy fogalmaz, hogy a “felelősen gondolkodó” Nyugat nem kockáztathatott a beavatkozásával egy világháborús konfliktust a magyar helyzet kapcsán, akkor valójában kifecsegi a lényeget. Azt tudniillik, hogy a Nyugat stratégái pontosan tudták, amit a magyar vicc meg is fogalmazott: az ún. szocializmus nem más, mint a kapitalizmusból a kapitalizmusba vezető út módfelett költséges szakasza.
A költségtakarékosan gondolkodó Nyugat pedig miért fizetett volna hatalmas árat azért, ami – mint azóta láthatjuk – ingyen is az ölébe hullott. Úgyhogy legfeljebb abban reménykedhetünk, hogy 1956 századik évfordulóján talán majd ez is elbeszélhetővé válik.
BIRODALOM VÁLASZÚTON 2. Éppen egy évvel ezelőtt itt, a Magyar Hírlap hasábjain arról töprengtem, hogy az USA mint birodalom kritikus elágazási ponthoz érkezett, amelyhez az éppen frissen megválasztott elnök személye adott különös, sejtelmes hátteret. Azt írtam: “a birodalom válaszúthoz érkezett, vagy továbbra is eltökélten nyomul előre ebben az »evolúciós zsákutcában«, és így a végén a lét legvégső sziklafalába ütközik teljes sebességgel,
vagy kialakulnak azok az elitcsoportjai, amelyek legalább megpróbálják fékezni ezt a végzetes ámokfutást. Ha volt tétje ennek az elnökválasztásnak, az főképpen ez. Legalább egy évnek el kell azonban telni ahhoz, hogy a következmények finom rajzolata leírja számunkra, hogy az új elnök mögött meghatározóvá váló új globális kiválasztó hatalom a »lázadó világok« koalíciójával való szóba állást, esetleg új alkukötést (»Global New Deal«), vagy az ezzel éppen ellentétes utat választja-e.
Addig pedig »wait and see«…” Nos, eltelt az év, “várt és figyelt” a világ, és persze reménykedett. Lássuk most röviden, okkal bíztunk-e a változásokban! Talán három olyan kritikus elem vizsgálatával lehetne megválaszolni ezt a kérdést, amely az elmúlt évben a legsúlyosabb kihívást és próbatételt jelentett a birodalom és az új elnök számára. Ezek sorrendben: a globális válság, a terrorizmus elleni háború és az amerikai egészségbiztosítási rendszer átalakítása. Az első par excellence globális, a harmadik lokális, míg a középső valahol félúton a globális és a lokális között. Az éppen az elnökválasztási kampány utolsó heteiben lecsapó globális válság vihara alaposan megtépázta a világot, és benne az amerikai birodalmat.
Bár a történetnek még nincs vége, de az ma már egészen bizonyos, hogy az elmúlt évszázad egyik legsúlyosabb kríziséről van szó, pusztító hatása legfeljebb a két világháborúéhoz, illetve az 1929-33-as válságéhoz hasonlítható. A világ talán nem alaptalanul remélte, hogy éppen e válság kezelése mutathatja meg, valóban olyan ígéretesek-e az új elnök személyéhez és a vele színre lépő birodalmi elitekhez fűződő remények. Ám ezek a remények egy év elteltével már most szertefoszlani látszanak. A nyilvánvaló kudarcot jól jelzi, hogy a birodalmi elitek egyaránt képtelennek bizonyultak a helyzet elbeszélésére és a stratégiai teendők világméretű megbeszélésére. Elbeszélhetetlennek bizonyult, hogy a válság mélyszerkezeti okait a világ egyre vészjóslóbb és egyre kezelhetetlenebb lelki, erkölcsi és szellemi válsága és az ennek kivetüléseként értelmezhető két létfelélő mozzanat jelenti.
Ez utóbbiak a Nyugat évszázadok óta fennálló világuralmában, illetve az ehhez kapcsolódó egyre súlyosabb ökológiai válságban testesülnek meg. És mivel a diagnózis hibás, így esély sincs az eredményes terápiára. Ami történik, az csupán annyi, hogy a világot pusztulási lejtőn mozgató globális tőkestruktúrák a válságra hivatkozva, a mértéktelen állami eladósodást kiprovokálva megnyithattak egy olyan újabb gigantikus kifosztó szivattyút is, amelynek segítségével most már nemcsak a közeli, hanem az egészen távoli jövő is felélhetővé vált számukra. Ami a második kérdést, az amerikai birodalom terrorizmus elleni háborúját illeti, a kudarc még egyértelműbbnek látszik. A lényeg itt is elbeszélhetetlen ugyan, ám a világ reménykedett a változásokban. Ma már látjuk, hiába. A birodalom új elitjei ugyanolyan képtelennek bizonyultak a szembesülésre, mint elődeik. Amit be kellene látniuk, az, hogy a Nyugat maga követ el évszázadok óta létagressziót a világ “maradéka” ellen (the West and the Rest), és amit ő terrorizmusnak lát, az csupán a “Rest” brutális immunreakciója. Ami ellen persze lehet harcolni. de amíg az alapvető okokkal nem
szembesülünk, addig mérhetetlen újabb szenvedések nyomán maga az akció vált ki újabb és újabb, egyre brutálisabb ellenreakciókat. Az pedig már az abszurditások abszurditása, hogy éppen a háborúellenes Obama, és éppen Afganisztánban látja elérkezettnek az időt a nyers katonai erő fokozására. Éppen abban az Afganisztánban, amelyik térséget az elmúlt évezredekben soha semmilyen hódítónak nem sikerült az ott élők ellenére huzamosan alávetésben tartania.
Az “öngyilkos terrorista” a materialista Nyugat hedonista boldogtalanságának spirituális antagonistája, a birodalom tehát saját ontológiai tükörképével hadakozik elszántan, és persze mindhiába. Ám hogy valami “jó hírünk is legyen”, biztatóan halad, legalábbis egyelőre, az új elnöknek az amerikai egészségbiztosítási rendszer átalakítására irányuló reformja. Amerika kettős szerkezetének egyik legtragikusabb mozzanatáról van szó. Arról, hogy az ÚSA területén berendezkedő “globális Amerika”, ha szükséges, akár a saját “kitartó szerkezetét” jelentő “nemzetállam-Amerika” brutális kifosztásától sem tartózkodik. Ez például éppen abban nyilvánult meg, hogy az amerikai népesség közel 20%-ának nincs semmilyen egészségbiztosítása. Ennek egyik megrendítő következménye, hogy a világ leggazdagabb országa a komplex egészségmutatókkal jellemezhető rangsorban a 38. helyen áll, csak kicsit előzve meg például Kubát. Obama elnök kísérlete ennek az abszurd helyzetnek a kezelésére túl van az első akadályokon, de még nem látjuk a történet végét. Nem túl biztató jel, hogy az amerikai közvéleményben e kísérlet mint a “szocializmus” fenyegető kísértete jelenik meg. A birodalom tehát továbbra is válaszúton van, és a reménykedő világ, mást mit is tehetne, továbbra is vár és figyel.
GLOBALOFEGYELMEZÉS A globális hatalmi rendszer három intézményi-szervezeti rétegre épül. A kényszerítő hatalmi, a fegyelmező hatalmi, és az értelmező hatalmi erőszak rejtett struktúrái üzemeltetik “szép új világunkat”. A multinacionális vállalatok jelentik a kényszerítőkifosztó erőszakot, a tekintélyes nemzetközi intézmények, mint például a Valutaalap, a figyelmeztető-fegyelmező hatalmakét, a globális média pedig az értelmező hatalomét. Ez utóbbi mondja meg, hogy mi a “politikailag korrekt” beszédmód, amelyen illik megszólalnia mindenkinek, akinek kedves az élete. A politikailag korrektség egyik fontos eleme, hogy tartózkodni kell attól, hogy valaki “összeesküvés-elméletben” higgyen, pláne, hogy hirdessen is ebbe a kategóriába tartozó tanokat. Így aztán mostanában kicsit zavarban vagyok. Világért sem szeretnék ugyanis “gondolatbűnözőként” összeesküvéselmélet-hívő lenni, de mi van akkor, kérdezem én, ha az összeesküvés a szemünk előtt játszódik le, és résztvevői ezt nyíltan és büszke öntudattal tudtunkra is adják.
Nemrégiben ugyanis számos vezető nyugati ország Budapestre akkreditált nagykövete közös felhívással fordult a magyar kormányhoz. Levelükben aggodalmuknak adtak hangot azokkal a történésekkel, illetve jelenségekkel kapcsolatban, amelyekről úgy vélik, veszélyeztetik azt az eddig jól működő kapcsolati rendszert, amely országukat és annak Üzleti köreit Magyarországhoz fűzik.
A felhívást követően kialakuló diskurzustérben az is világossá vált, hogy konkrét ügyeket is kifogásolnak ugyan – például a pécsi vízmű esetét és az ORRT döntését a rádiófrekvenciákat illetően -, de általában is súlyos aggodalmaik vannak azzal kapcsolatban, hogy Magyarországon romlik a “befektetői klíma”, és ez akár itteni jelenlétük újragondolására is késztetheti őket. Az egész történet valójában olyan, mintha egy oktatófilm volna az összeesküvéselméletek alátámasztására. Hiszen miről is van szó?
Egy állítólag szuverén ország kormányát (ez Magyarország) megfegyelmezi-figyelmezteti egy olyan alkalmi társulás, amelynek intézményesülését egyetlen cél vezérli: a “hazánk területén ideiglenesen állomásozó” globális tőkestruktúrák extraprofitjának a feltétlen védelme. Az is nagyon megható, hogy a közleményt aláíró nagykövetek amiatt is aggódnak, hogy Magyarországon számos fontos, a nemzetközi befektetőket is érintő döntés “nem eléggé transzparens”. Valószínűleg azokra a valóban nem megismerhető szerződésekre gondolnak, amelyekben a rendszerváltás eddigi kormányai az elmúlt közel húsz évben több tízezer forintnyi “nemzeti ajándékban” részesítették az itt tevékenykedő külföldi vállalatokat.
Tették mindezt egyáltalán “nem transzparens” módon úgy. hogy e javarészt multinacionális óriásvállalatok összességében több kedvezményt és állami támogatást kaptak, mint amennyi adót és járulékot összesen befizettek a magyar államkasszába. Vagyis nemcsak hogy ingyen használják húsz éve az állam által működtetett infrastrukturális értéktereinket, de ezen felül mi fizetünk nekik azért, hogy “lehasználnak” minket. Nos, ez valóban megdöbbentő és vérlázító, de gyaníthatóan mégsem elsősorban e döntések “nem transzparens” mivolta tölti el aggodalommal derék nagyköveteinket.
Ami a korrupciós ügyeket illeti, talán érdemes lenne elgondolkodniuk azon, hogy egyrészt éppen dédelgetett kedvenceik próbálnak ezen az úton újabb előnyökhöz jutni. másrészt az utóbbi évek világraszóló botrányai éppen ezen országokban székelő transznacionális vállalatokat érintették. (Enron, WorldCom, Arthur Andersen, Madoff-ügy.) A pécsi vízmű és a rádiófrekvenciák ügyének megemlítése már kicsit közelebb vihet minket aggodalmaik megértéséhez. Német dokumentumfilmesek sok éven át forgattak megdöbbentő tudósításokat arról, hogy a nagy, globális vállalatok milyen eszközökkel és milyen kíméletlen brutalitással fosztják ki a világ lokalitásait. Ebből a Magyarországon A nagy kiárusítás (The big sale) címmel bemutatott filmből drámai nyíltsággal derül ki, hogy éppen a közüzemi rendszerekben és az adott lokalitás kommunikációs tereit megjelenítő intézményi rendszerekben a legnagyobb a globális kifosztás veszélye. A pécsi vízmű és a rádiófrekvenciákkal kapcsolatos döntés az első óvatos kísérlet az ország állapota láttán joggal megrettenő lokális elitek részéről, hogy legalább jelezzék a
társadalom felé rendszerkorrekciós elszántságukat. Ezért aztán rossz hírrel kell szolgálnunk a nagyköveteknek. Miközben ők aligha félreérthető módon figyelmeztették-fegyelmezték felhívásukkal a magyar társadalmi, gazdasági, politikai eliteket, hogy a jövőben is legyenek szívesek “politikailag korrekt” módon a magyar társadalom stratégiai érdekei helyett az itt tevékenykedő nagyvállalatok érdekeit képviselni, a hazánkban zajló tektonikai erejű és mélységű folyamatok most már egészen mást jeleznek.
Azt tudniillik, amit Orbán Viktor februári évértékelő beszédében így fogalmazott meg: “Területi követeléseink vannak, vissza akarjuk venni a hazánkat.” Okkal gyaníthatjuk tehát, hogy a nagykövetek üzenetének igazi célja már nem a jelenlegi kormány megleckéztetése, hanem a választások utáni kormány megfegyelmezése volt. “Meg ne próbáld!”, hangzott a fenyegető üzenet a leendő kormánynak. Ám nem árt, ha tudják a nagykövet urak, hogy a leendő kormány, és egyúttal egész Magyarország fennmaradása éppen azt követeli meg, hogy de igenis, megpróbálják!
A KORMÁNY ÉS A TAO A taoizmus ősi igazságának vulgáris lefordítása szerint: “Minden rosszban van valami jó.” (Amit aztán a magyar humor mindjárt “tovább mélyített”, miszerint: “Minden rosszban van valami jó, mondta elégedetten hasát simogatva a farkas, bennem például Piroska.”) A kormány megszorító szadizmusa persze rossz, de akarata ellenére jó, vagy legalábbis jóra fordítható mozzanatai is vannak. Ezek egyikévé válhat a “nagy bruttó” bér bevezetése.
Az intézkedés döntő oka szimpla PR, vagyis az adócsökkentés jól hangzó ígéretét próbálják ezzel teljesítettnek maszkírozni. (Ha esetleg valaki kevésbé lenne járatos az ügyben, zárójelben teszem hozzá, a “nagy bruttó” azt jelenti, hogy az szja-t ezután nem az eddigi bruttó bér után fizetjük majd, hanem a munkaadónk által a tb-számlánkra befizetett járulékkal megnövelt “nagy bruttó” bér után.) Ráadásul most egy groteszk csavar különös megvilágításba is helyezheti az ügyet. Azt történt ugyanis, hogy az ombudsman az Alkotmánybírósághoz fordult. minősítse alkotmányellenesnek a “nagy bruttó” bér bevezetését. Indoklásának lényege, hogy ez nem valóságos jövedelem a munkavállaló számára, így mondhatni “semmi köze” hozzá, tehát abszurdum, hogy ezt az ő jövedelmeként számolják el és tegyék adókötelessé. Ez a logika egyébként megegyezik az uralkodó közgazdasági gondolkodás észjárásával, amely általában mint “súlyos bérterhet” emlegeti a munkaadók által a munkavállaló javára a társadalombiztosítási alapokba (egészség- és nyugdíjalapba) befizetett összeget. Többnyire éppen erre hivatkozva minden politikai erő rendszeresen kilátásba helyezi ennek csökkentését, sőt 1990 óta több lépcsőben csökkentették is, ráadásul jobb- és baloldali kormányok, egyaránt. Az indok általában az volt, hogy a munkaadók e “terhének” csökkentése majd jelentősen növeli a foglalkoztatást. E kedves, de meglehetősen gyermeteg várakozás teljesülésével kapcsolatban talán elég is rámutatni arra, hogy az ezen a címen a munkaadóknak juttatott “nemzeti ajándék” kumulált
összege az elmúlt közel két évtizedben több ezer milliárd forint volt, miközben a foglalkoztatottak létszáma több százezerrel csökkent. A tőke létszámbővítés irányába mutató döntéseiben ez az elem valójában elenyésző jelentőségű, de ha ingyen juthat profitnövelő forrásokhoz, akkor persze miért állna ellen az állam járulékcsökkentő hevületének. És mivel érzik, hogy itt viszonylag könnyű az áttörés, ezért törekvéseik döntő eleme folyamatosan a radikális járulékcsökkentés. Valóban nem csekélységről van szó, ezen a jogcímen sokkal több pénzt fizetnek be az államkasszába, mint tőkejövedelmeket terhelő társasági adóként. Ahhoz, hogy a kérdést gazdaságideológiai előítéletektől mentesen tudjuk vizsgálni, induljunk ki az ombudsman feltételezéséből, hogy tudniillik, a munkavállaló számára teljesen érdektelen, hogy a munkaadója mekkora összeget fizet be az egészség- és nyugdíjszámlájára, mert ettől ugyan nem lesz neki se több nyugdíja, se jobb egészségügyi ellátása. Sajnos el kell ismerni, ez formálisan igaz ugyan, de éppen ez a kérdés lényegének igazi abszurditása! Vagyis, hogy a munkavállaló számára nemcsak teljesen érdektelen, hogy egyáltalán fizet-e a munkaadója tb-t, és ha igen, mennyit, hiszen ez “nem az ő pénze”, hanem az is teljesen hidegen hagyja, ha az egyes kormányok valóban csökkentgetik is ezt az összeget.
Csakhogy ezeknek a munkaadói járulékoknak a “csökkentgetése” közgazdasági tartalmát tekintve valójában egyszerű jövedelemszivattyú, amely a tőke/munka osztozkodási arányt változtatja meg. Az lehetséges ugyanis, hogy közvetlenül nem érzi a munkavállaló, hogy a tb-számlájára kevesebb pénz érkezik, de hosszabb távon e kieső tb-bevételek tragikus következményei nagyon is megmutatkoznak az egészségügyi rendszer lepusztulásában, illetve a nyugdíjba vonulás lassan, de biztosan romló feltételeiben, és persze a már nyugdíjasok megsarcolásában. Éppen az a katasztrófa, hogy az elmúlt évtizedekben senki nem tett semmit azért, hogy ez a felismerés a nyilvánosságban megjelenhessen. (Tisztelet a sajnos, igen csekély számú kivételnek!) A “nagy bruttó” bér bevezetése az első lépés lehet a pusztító látszatok és az erre épülő tetszetős, de hamis, sőt hazug mitológiák, “reformstratégiák” leleplezésére. Ezzel ugyanis elindulhat az a felismerési folyamat, amelyik a munkavállalók számára világossá teszi, hogy a munkaadó által befizetett tb-járulék nagyon is az “ő pénzük”, és minden ennek csökkentésére irányuló szándék a tőke és/vagy az állami bürokrácia részéről valójában az ő reálbérük csökkentését jelenti. És ha végleg rögzül is majd, hogy az ő “igazi bére” éppen ez a “nagy bruttó”, akkor a “munkaadói teher” kérdése lekerülhetne a napi rendről. Hiszen akkor az derülhetne ki, végre, hogy ez a “munkaerő igazi ára”, és éppen hogy a munkaadónak nincs “semmi köze” ahhoz, hogy ebből a “nagy bruttó” bérből az állam és a munkavállaló egyezkedése nyomán mennyi kerül a tb-kasszába, és mennyi marad nettóként a munkavállalónál. Ezért aztán reményeink szerint, egy rossz és romboló kormányzati döntéssorozat elemeként, ez a lépés nagyon is szolgálhat majd helyes célokat, jelezve a taoizmus ősi igazságának érvényességét.
EGY SZŰKKEBLŰ NEMZET… Bokros Lajos egy nemrégiben vele készült beszélgetésben kifejtette, hogy a nemzeti szűkkeblűség és az erre épülő, kirekesztő módon multiellenes törekvések katasztrofális következményekkel járhatnak az ország számára. Ezek súlyos szavak, érdemes lenne tehát alaposabban megvizsgálni: vajon valóban ilyen szűkkeblűek lennénk mi, magyarok? A multik magyarországi múltja most már húsz évre nyúlik vissza, hiszen I 988-tól „állomásozhatnak ideiglenesen hazánk területén”. Ez a különös csengésű nyelvi fordulat az idősebb korosztályok számára talán érdekes képzettársításokat sugall, a multik esetében pedig azért látszik jogosnak használata, mert állandóan azzal fenyegetnek minket, hogy azonnal eltávoznak. ha nem igyekszünk a kedvükben járni. Túl azon, hogy ez ócska és primitív blöff, nagyjából annyira indokolt, mintha a parazita megfenyegetné a gazdaállatot: ha nem szolgálja engedelmesen élősködőjét, akkor a végén még parazita nélkül marad – ami lássuk be, valóban “végzetes csapás” lehet minden élőlény számára. Magánál 1988-nál azért érdemes kicsit elidőzni, mert a felnőtt népesség döntő többsége evidenciaként kezeli, hogy a legújabb kori magyar kapitalizmust az 1990-es választás utáni magyar kormányok vezették be. Ám ez tragikus tévedés! Ugyanis már 1984-ben elkezdődött, természetesen legfelsőbb politikai utasításra, annak a törvénynek az előkészítése, amelyet 1988 áprilisában nyújtottak be, értelemszerűen, a “régi rendszer” parlamentjének. Ezt a törvényt, amely 1988 szeptemberében lépett hatályba, és máig is az 1988. évi V. törvény nevet viseli, mindenki csak “társasági törvény”-ként ismeri. Valójában tehát ez a jogszabály teremtette meg a kapitalizmus működési feltételeit Magyarországon. Aki azonban felnőttként élt abban a rendszerben, az pontosan tudja, hogy benyújtására aligha kerülhetett volna sor, ha az ezt megalapozó, minden döntő fontosságú külső és belső hatalmi alku nagyjából egy évtizeddel előtte le nem játszódik. Nagy valószínűséggel tehát 1978 és 1982 között minden el is dőlt a rendszerváltással kapcsolatban. Természetesen úgy, hogy nemcsak hogy nem tették lehetővé a magyar nép döntő többsége számára, hogy társszerzője lehessen saját történelmének, hanem eleve kizárták, sőt durván kilökték abból, s réslakó páriává tették saját hazájában. Ezt azért fontos előrebocsátani, mert a magyar nép Bokros Lajos által kárhoztatott durcás “szűkkeblűsége” ilyen előzmények után már pusztán “idegi alapon” is indokolt volna, de akad ezenkívül még más is. Tegyük mindjárt hozzá, a magyar társadalom többségének nemcsak akkor nem volt fogalma arról, hogy mi is zajlott le az “igazi rendszerváltás” időszakában ott, a 70-es-80-as évek fordulóján, hanem azóta sincs. A következményekből persze azért húsz év alatt kirajzolódott egy s más, és ez bizony nem feltétlenül tölti el elégedettséggel a magyar társadalom felszámolásra ítélt többségének gyermeki szívét. Ha csak a puszta számadatokat nézzük is. elég érdekes összefüggésekre bukkanhatunk.
Az a tény, hogy a multik húsz év alatt nulláról 90%-ra emelték a magyar gazdaságban megtermelődő összes profitból való részesedésüket, talán már nem is döbbent meg senkit. Erre talán még azt is mondhatnánk, hogy ja kérem, hát a fejlett Nyugat, meg az ő híres hatékonysága és versenyképessége… Ám ha azt is figyelembe vesszük, hogy a különböző adókedvezmények és állami támogatások miatt “per saldo” valójában most már nem csak egyszerűen semmit nem fizetnek be az államkasszába, hanem közel évi ezermilliárd forintot vesznek ki onnan, akkor talán érdemes lenne egy-két dolgot végiggondolnunk. Például azt, hogy miközben Kádár Jánostól Bokros Lajoson át Gyurcsány Ferencig minden nagy “megszorító” ugyanazt ismételgette, hogy a magyar társadalom “túlfogyasztása” a deficit és az adósság növekedésének fő oka, az igazi “túlfogyasztó” éppen a mindezt vezérlő globális birodalom, illetve annak képviseletében a multi. Meg azt, hogy a megszorítók nemcsak e pusztító hazugságok ismételgetésében közösek, hanem abban is, hogy közben mindent igyekeztek megtenni annak érdekében, hogy a magyar társadalom értékmezőit gátlástalanul kiszolgáltassák a globális kényszerítő hatalom buldózereiként működő multinacionális vállalatoknak. Mindennek nyomán ma már legfeljebb egy nosztalgikus metaforát ismételgetünk, amikor azt mondjuk, hogy “magyar gazdaság”. Az ugyanis, amit ezzel a fogalommal illetünk, két teljesen szervetlenül egymás mellé “csikorított” elemből áll. Az egyik a mindent meghatározó, a profit döntő többségét eltulajdonító két tucat globális óriásvállalat lokális telephelyeinek hálózata. A másik a lét alatti létbe kényszerített páriavállalkozók hulladékon tengődő roncsgazdasága, amely csak a kriminalitás határán egyensúlyozva, azt kényszerűen egyre gyakrabban átlépve tengeti életnek aligha nevezhető létét. Az persze valóban eléggé el nem ítélhető, hogy ráadásul ez utóbbiak még “szűkkeblűek” is, de valami azt súgja, hogy derék liberális közbeszélőink, mint Bokros Lajos, a szűkkeblűségnél sokkal érdesebb nemzeti karaktervonásokkal lesznek kénytelenek szembesülni. Csak remélhetjük, hogy a nem is túl távoli jövőben. Már csak azért is, mert ha ez a közeli jövőben nem történik meg, a távolabbi jövő a szó szoros értelmében okafogyottá válik.
NYUGDÍJ-KIFOSZTÁS, GLOBÁLIS ÁTJÁTSZÁS A nyugdíjkérdés minden társadalom számára az alapvető stratégiai kérdések egyike. Értelemszerűen mindenki vagy már nyugdíjas, vagy, legalábbis reményei szerint, egyszer majd az lesz. A magyar társadalom évtizedek óta zajló szisztematikus kifosztásának a nyugdíjrendszer így nagyon fontos színtere. A 2010-es reálbérek a 32 évvel azt megelőző szintre süllyednek, az átlagos nyugdíj esetében még ennél is rosszabb a helyzet. Ám az igazi veszélyek nem is elsősorban a már nyugdíjasokra leselkednek, bár ezek sem csekélyek, hanem azokra, akik leendő nyugdíjasok, és akik idős korukra szeretnének olyan nyugdíjat, amely a szerény, de méltóságteljes élet feltételeit teremti meg számukra. Nos, az ő várakozásaik beteljesülését most újabb
veszélyforrás fenyegeti. A kormány ugyanis keresztülvitte azt a törvénymódosítást, amelyik lehetővé teszi, hogy a magánnyugdíjpénztárak vagyonát 2013-tól üzleti biztosító társaságok vehessék át. Ahhoz, hogy e lépésben rejlő fenyegetés lényegét megértsük, előbb néhány fontos alapelemet kell alaposan szemügyre vennünk. A modern állam a XIX. században azért volt kénytelen kiépíteni a nyugdíjrendszereket, mert a modernitás kapitalizmusa szétroncsolta a tradicionális családi humánreprodukció rendszerét, ezért e nélkül a munkavégzésre már képtelen “munkaerő-állatok” tömegei egyszerűen elpusztultak volna. Ez viszont olyan társadalmi feszültségeket gerjesztett volna, amelyek vállalhatatlanok voltak a berendezkedés uralmi struktúrái számára. A rendszer valójában bármilyen hosszú távon is működtethető, ám ennek van egy nagyon fontos feltétele. Mégpedig a népesedési egyensúly. Tehát mindig kellő létszámban meg kellett születnie azoknak az új nemzedékeknek, amelyek aztán aktív keresőként létrehozták azt az áru- és szolgáltatástömeget, amelyik a nyugdíjasok fogyasztását is fedezte. Ha a népesedési egyensúly megbomlik, a rendszer egyre súlyosabb deficitekkel működik. Az új generációk megszülését és felnevelését “megspóroló” felnőtt korosztályoknak azonban a társadalmi újratermelési rendszer valamilyen módon mindenképpen “benyújtja a számlát”. Vagy úgy, hogy hosszabb ideig kell dolgozniuk, hogy a nyugdíjjogosultságot megszerezzék, vagy úgy, hogy magasabb arányú járulékot kell fizetniük, vagy úgy, hogy a nyugdíjuk reálértéke folyamatosan csökken. A valóságban általában e három elem valamilyen kombinációját kell elszenvedniük. A magánnyugdíj rendszer látszólag kiutat kínál ebből a csapdából. Ez a látszat azonban csak azért áll elő, mert a nyugdíjpénztárak olyan transznacionális vállalatok részvényeibe fektetik a leendő nyugdíjasok befizetéseit, amelyek a világ olyan tereiben szereznek extraprofitot, ahol bőven buzognak a népesedési források, és igen alacsony a bér, vagyis az “ember-újratermelés” költsége. Csakhogy ezen a globális piramisjátékon veszíteni is lehet, mert ezek a világterek egyre határozottabban lázadnak e sajátos “munkamegosztás” ellen. Az elmúlt egy évben globálisan, és Magyarországon is nagyjából az eddigi magánnyugdíj-megtakarítások egyharmada “tűnt el”, világszinten 5000 milliárd, Magyarországon kb. 3 milliárd dollár a veszteség. Vagyis a kereslet-kínálat előbb-utóbb utat tör magának, és ha tartósan sok a nyugdíjas, és kevés az aktív (mert egyre kevesebb gyerek születik), a csőd a magánnyugdíjaknál is bekövetkezik. Ráadásul Magyarországon a magánnyugdíjpénztárak tisztázatlan jogi konstrukcióként jöttek létre 1997-ben. Éz a tény sajnos, sem a működtetőket, sem a befizető pénztártagokat nem nagyon zavarta, mindkettő evidens módon úgyis az államra hárít minden felelősséget, vagyis valójában a többi adófizető pénzéből gondolja “megoldani” a nehézségeit. A működtetők szinte minden költségüket – reklámpropaganda, fényűző székházak, magas fizetések – az erről mit sem sejtő pénztártagokra hárítják, az “eltőzsdézett” befizetések deficitjével együtt.
Ez a helyzet és gyakorlat most úgy látszik, kellőképpen felbátorította a pénztárak mögött álló transznacionális pénzhatalmi erőket arra, hogy a globális szinten az elmúlt egy évben elszenvedett egyéb veszteségeiket is a magyar adófizetőkkel fizettessék meg. És ebben, mint mindig, a kollaboráns uralmi struktúrák készségesen a segítségükre siettek. Keresztülerőszakoltak a parlamenten egy olyan törvénymódosítást, amely lehetővé teszi, hogy 2013-tól maradék kevéske felelősségi kötelmeiket is felmondják a pénztártagjaikkal és a magyar állammal szemben. Az elfogadott módosítás szerint ugyanis tevékenységüket közvetlenül olyan üzleti biztosítók vehessék át, akik eleve el is hárítanak minden olyan felelősséget, amely bármilyen módon kockázatot jelentene számukra. Vagyis “nyomom a gombot, és dől a pénz”, felelősség és kockázat nulla, biztos extranyereség garantált. Ügyes! A fordulat egyetlen baszna, hogy olyan, mint egy oktatófilm. Ha valakinek eddig szemernyi kételye lett volna, hogy milyen globális erők és hogyan működtetik a Magyarország nevű lokalitásra rákötött profitszivattyúikat, az most bizonyosságot szerezhet minderről.
KAIROSZ ÉS KRONOSZ A ma embere valójában már nagyon kevéssé érti az ógörögség kultúrájának lényegét. Formálisan tudjuk ugyan, mit is jelentettek egyes szavaik, de e fogalmak spirituális mélyszerkezetét legfeljebb megsejteni vagyunk képesek. E sejtelmes talányok közé tartozik a Kairosz és a Kronosz rejtélye. Az ógörög nyelv az idő fogalmának megjelenítésére használta ezt a két szót. A Kronosz megmaradt a tudományos nyelvben, erre utal a “kronológia” vagy “kronométer” kifejezés. Mai elképzeléseink szerint tehát ez a szó jelenti mindazt, amit az idő szóhoz kötünk: a folytonosan zajló örök idő, az idő mennyiségi megragadása. De akkor mit kezdjünk a Kairosszal? Ennek megértéséhez már mélyebbre kellene ereszkednünk. Noha az idő az ember számára látszólag kizárólag mennyiségi értelemben ragadható meg, a görögség még ismerte az idő minőségének mélységeit is. Azt, hogy mindennek rendelt ideje van, hogy az emberi létezés csak akkor tud belépni a Kronosszal mért idő végtelen folyamába, ha megsejti, megérzi az idő minőségét is. Erre pedig csak akkor válik képessé, ha megérti, hogy a Kronosz a saját rövidke, egyedi, “empirikus” Életéhez (életidejéhez) köti, ám a Kairosz az általános és egyetemes emberi Léthez kapcsolja. A Kronoszban mért egyedi életét és a Kairoszban mért egyetemes létét pedig egy harmadik, még rejtélyesebb “lény”, a Fátum, vagyis a Sors kapcsolja össze. Sorsa tehát csak annak lehet, aki képes otthonosan lakozni mind az Élet, mind a Lét színterein, aki pedig szétszakítja a kétféle időt, mindörökre “sorstalanná” válik. A Kairoszba, és ezzel a saját sorsunkba való belépés azonban mindig csak komoly áldozatokkal, veszélyekkel és kockázatokkal teli úton haladva lehetséges. Most, amikor a magyar nemzet mint közösség belép a XXI. század második évtizedébe, az egész létünk számára döntő fontosságú, hogy ezt ne csak a mennyiségi időben, hanem a minőségi időben is megtegyük. Hogy milyen drámát
is hordoz mindez, arra a saját életem két kritikus pontja, találkozásom két sorsdöntő személyiséggel, szinte egy tanmese élességével világít rá. 1990 végén, a két ünnep közötti elcsendesedő világban volt egy hosszabb beszélgetésem Antall Józseffel. Nem akármilyen idők voltak mögöttünk, az október végén lezajló, taxisblokád néven elhíresült polgárháborús kísérlet, és Antall József – mint később kiderült, halálos betegsége különös, fájdalmas és vészterhes fénybe vonta ezt a beszélgetést. A lassan, elmerengve folydogáló diskurzus egy bizonyos pontján ezt mondta nekem: “Persze, valójában igazad van, de amiről te beszélsz, az 15 éves időtávú horizonton helyezi el mindezt, ám én itt most miniszterelnökként be vagyok zárva az időbe, és az én horizontom jó, ha a jövő hét közepéig ér.” Különös módon hihetetlen élességgel látom ma is ezt a majd húsz évvel ezelőtti pillanatot, és valami furcsa sejtés már akkor is azt jelezte számomra, hogy ez a mondat nem marad “sorstalan”. Aztán eltelt pontosan 15 év, az a bizonyos Antall József által is említett 15 év. Tehát 2005-ben, szintén éppen a két ünnep között, Orbán Viktor összehívott egy szűk körű tanácskozást, ahol én is részt vehettem. A megbeszélés tárgya az volt, hogy megszövegezzünk egy drámai felhívást. A kormány akkor adta el a Ferihegyi repülőtér komplexumát, és a felhívás arra irányult volna, hogy tegyük ezt a pénzt egy nemzeti egészségalapba, ahol bizonyosan több hozadéka lenne a nemzet számára, mintha szokás szerint adósságtörlesztésre fordítjuk. Én is hozzászóltam a vitához, és amikor Orbán Viktor össze foglalta az elhangzottakat, többek között szó szerint a következőket mondta, hozzám fordulva: “Persze, a tanár úrnak igaza van, de amiről beszél, azok 15 éves időtávú kérdések, nekünk viszont a jövő hét közepéig kell gyakorlatias választ adnunk minderre.” Vagyis valójában szóról szóra elismételte Antall József éppen 15 évvel azelőtt elhangzott szavait. Mikor vége lett a megbeszélésnek, nem álltam meg, odamentem hozzá, és elmeséltem, hogy éppen 15 évvel előtte egy másik miniszterelnök már egyszer elmondta nekem ugyanezt. Kesernyés mosolyát és széttárt kezét látva végezetül azt is hozzátettem, hogy bár a magyar férfiak halálozási rátáit ismerve, vajmi kevés esélyem van rá, hogy megérem 2020-at, de ha mégis, és akkor egy – most már sorrendben harmadik – miniszterelnök is elmondja nekem ugyanezt a mondatot, az végső bizonyíték lehet számunkra, hogy nemzetünk tragikusan veszélyes úton jár. Merthogy a legnagyobbjai is reménytelenül be vannak zárva a Kronosz, vagyis a mennyiségi idő végtelen folyamának csapdájába. Pedig a régóta zajló pusztulási lejtőn való lefelé bukdácsolásunk döntő oka talán éppen az, hogy a minket függésben tartó világerő sikeresen tart bennünket a Kronosz fogságában. Gyönge vigasz, hogy persze ezt teszi az egész világgal is. Egyszerűen azért, mert a Lét kifosztásának “mélyüzemét”, amelyet a hétköznapokban egyszerűen profitként ismerünk, csak így tudja “valósággá” tenni. Csak így tudja mesterséges, hamis valóságokat gyártó üzemeit, üzelmeit zavartalanul fenntartani. Bármilyen fenyegető is, de ebből a végzetes csapdából csak a Kairoszon át vezet kifelé az út. S bár az “elrendelt”, a megszentelt létminőségű időbe, a Kairoszba csak óriási áldozatokat és komoly kockázatokat vállalva léphetünk be, minél tovább halogatjuk ezt, a belépés ára annál hatalmasabb lesz. Márpedig e világerő
csapdájából csak a Kairosz, az “éppen most” idő felismerésével nyílik esély. Reménykedjünk, hogy ehhez mégsem kell majd a harmadik miniszterelnökig várni!
GONDOLATOK A “FÜRDŐBEN“… Tusnádfürdő, mint Erdély számos más helye, szakrális tér-időben éli életét. A Bálványosi Szabadegyetemen elhangzó gondolatok így függetlenül attól, hogy megfogalmazóik ennek tudatában vannak-e, messze önmagukon túlmutató jelentőséggel bírnak. Aligha véletlen, hogy Orbán Viktor ott elmondott beszédei most már évek óta hatalmas vihart kavarnak, és a jelek szerint ez most sem lesz másként. A vad örvénylések fő oka, hogy az évszázadok óta brutális deszakralizációs pályán haladó világ urai megkövetelik minden közbeszélőtől, hogy csakis és kizárólag “politikailag korrekt” értelmezési keretbe ágyazva, és az általuk ehhez kapcsolt fogalmakkal írják le a világot. És az csak természetes, hogy az ezt az uralkodó beszédmódot alkalmazó közbeszélő aligha juthat más következtetésre, mint hogy “ez minden létező világok legjobbika”, és ha akad még egyáltalán teendő, az csak c “szép új világ” legbelső lényegének további elmélyítése. A legbelső lényeg pedig nem más, mint a globális kapitalizmus működési logikájának az emberi létezés minden dimenziójára való totális kiterjesztése, a “liberalizálj, deregulálj, privatizálj” jelszavak “szentháromságának” apoteózisa. Orbán Viktor azonban minden évben felvetve tekintetét dacosan toppant, és azt mondja: nem! (Az ókori görög nyelvben egyébként az “emberi lény” megnevezésére a tudományban máig is honos “antroposz” kifejezést használták, ami ‘felfelé tekintő’-t jelent.) E tett erkölcsi bátorsága önmagában is becsülendő, de van még emellett néhány olyan mozzanat, amelyet beszéde kapcsán érdemes végiggondolnunk. A világ éppen a globális kapitalizmusnak az egész létezéssel szembemenő, minden értéket szétroncsoló ámokfutása nyomán került a ma már mindenki számára nyilvánvaló válságörvényekbe. A most már több mint egy éve végzetesen mélyülő örvénylések eddigi “eredménye” mindössze annyi volt, hogy a világot változatlanul uraló, pusztító erők minden eddiginél kegyetlenebb módon hárítják át az általuk gerjesztett válság romboló következményeit azokra, akiknek éppen folyamatos kifosztása vezetett a mai világválság látványos kirobbanásához. Ezt hívják ma divatos szóval “válságmenedzselés”-nek, amelynek lényege tehát az a logika, hogy a világ kifosztott népe mértéktelen “hedonizálásának” köszönheti vesztét, de szerencsére a globális tőkestruktúrák és a velük kollaboráló lokális politikai oligarchiák, a mindenütt jelen lévő liberális erők vezetése és irányítása alatt, most majd atyai szigorral tanítják meg az elkanászodott népet a “politikailag és gazdaságilag korrekt” beszéd- és viselkedési mód gyors elsajátítására. Orbán Viktor két évtizedes politikai pályájának csúcsára érkezett most elmondott tusnádfürdői beszédével, amelyben három döntő fontosságú dologra mutatott rá. Az egyik, hogy bármit is gondoljanak erről a világ urai, a globális kapitalizmus neoliberális pusztításáról “lehullott a lepel”, amelyet a már említett ógörög nyelv az “apokalipszis” szóval írt le. A neoliberális szómágia látványosan lelepleződött, a kifosztott világ fellázadóban.
A másik, hogy az a politikai oldal (az ún. baloldalról van szó!), amely az elmúlt két évtized folyamán, cinikus, gátlástalan módon úgy adott “lokális politikai otthont” e globális kifosztásnak, hogy önmagát mint a kifosztottak legfőbb, sőt egyetlen lehetséges gyámolítóját mutatta be, végérvényesen megbukott. A harmadik pedig, hogy a “baloldal” bukásának vészjósló drámájából a “jobboldalnak” igen intenzív munkával kell mihamarabb és minél pontosabb következtetésekre jutnia. Mindhárom felismerés a mai és jövőbeli világ megértésének döntő mozzanataira mutat rá. Lehullott a lepel, a piaci “varázslat” lelepleződött, a “demokrácia és piacgazdaság” tudományos hókuszpókuszai mögött a világtörténelem legpusztítóbb diktatúrája és kifosztása húzódik meg. Az eddigi formájában tehát megsemmisül minden olyan kollaboráns politikai erő, amely a szociális és liberális szempont “összeegyeztethetőségéről” szóló hazug demagógia paravánja mögött segédkezett a felelősségére bízott emberi közösségek folyamatos kifosztásában. És végül a legfontosabb: ugyanez a sors vár a baloldal bukása után diadalmasan .,győzőkre” is, ha nem képesek e tektonikai erejű változások dinamikáját pontosan megérteni, és/vagy hiányzik belőlük a bátorság és becsület ahhoz, hogy a következtetéseket levonva képesek legyenek szembefordulni az eddigi létberendezkedés pusztító logikájával. Orbán Viktor beszédével egyértelművé tette, hogy legalábbis belőle nem hiányzik sem az intellektuális, sem az erkölcsi bátorság ahhoz, hogy a megfelelő következtetésekre jusson. Ám aki csak egy kicsit is figyelemmel kísérte az elmúlt idők fejleményeit, az pontosan látja, hogy mindez aligha mondható el az őt körülvevők mindegyikéről. A tusnádfürdői beszédet jól ellenpontozza az a széles nyilvánosságot kapott interjú, amelyet Orbán Viktor nagy tekintélyű főtanácsadója adott éppen egy nappal a beszéd elhangzás előtt arról, hogy a leendő Orbán-kormány a Bajnai-kormány (általa egyébként helyesnek vélt!) válságmenedzselő lépéseinek nagy részét nem fogja visszavonni. Hiszen azok jól jelzik, hogy ezen a vonalon nincs mozgástér, és a világon mindenütt ugyanazokat a “fájdalmas” intézkedéseket kell megtennie minden kormánynak. Mindebből világosan kiderülni látszik, hogy Orbán Viktor legdrámaibb összeütközései nem a választások előtti, hanem sokkal inkább az az utáni tér-időkben fognak lejátszódni. A fürdő minden hagyományos szakrális kultúrában az anyagi és szimbolikus megtisztulás megszentelt helye. Bízzunk benne, hogy a most elmondott tusnádfürdői beszéd ezen ősi igazság újabb drámai bizonyítéka.
A LEENDŐ VÁLASZTÁSOK TÉTJE A választások felé közeledvén, az ország társadalomlélektani állapota egyre feszültebbé válik. A magyar társadalom valójában helyesen sejti úgy, hogy csak az elmúlt évszázad legnehezebb időszakainak megpróbáltatásaival hasonlítható össze az, ami az előttünk
álló évtizedben ránk vár. A választások tétje tehát valóban elképesztően nagy. Nyilván ennek a következménye az is, hogy a jobboldal (polgári, népi, nemzeti, keresztény, konzervatív stb. oldal) számos neves közbeszélője rendszeresen arra figyelmeztet minket, hogy most aztán minden eddiginél fontosabb a teljes összefogás. A helyes sorrend, hangsúlyozzák újra meg újra, a következő: először nyerjük meg a választásokat (lehetőleg kétharmados többséggel)” aztán tegyük rendbe az országot. és ha már minden rendben van, akkor üsse kő, akár vitatkozhatunk is. Hm… hm… És miről is vitatkozhatnánk akkor’? Leginkább feltehetőleg arról a teljesen jelentéktelen apróságról, hogy “ki is az a Mi”, aki bennünk, velünk megnyerte a választásokat, és rendbe tette az országot. Merthogy ez itt a bökkenő! Hogy kik vagyunk, és mit akarunk? A hétköznapi politikatechnika retorikai felszínén persze lehet szabadon felcserélhető szinonimaként kezelni például az imént felsorolt jelzőket (jobb, polgári, népi, nemzeti” keresztény, konzervatív stb.), de azért nem árt, ha tudjuk, hogy ezek nem rokon értelmű szavak. Van ugyan kapcsolat közöttük, de a helyzet az, hogy a “mi oldalunk” egyelőre hozzá sem kezdett azokhoz a vitákhoz” amelyek egyáltalán elkezdhetnék tisztázni, hogy valójában “ki kicsoda”. Az elmúlt két évszázad magyar politizációs mélyszerkezetének lemeztektonikáját jelző kifejezések ezek, de valós tartalmuk és a jövő nemzetstratégiájában játszandó szerepük még tisztázásra vár. És még mielőtt bárki azt gondolná, hogy A. ezek elvont filozófiai viták, nekünk meg most az egészen gyakorlati kérdések megoldásával kell foglalkoznunk” az jobb, ha tudja: súlyos tévedésben van. Hogy egy egészen konkrét kérdést említsek, például az a „valami”, amit “államháztartási reform”-ként emleget az uralkodó beszédmód, vagyis, hogy milyen is legyen a jövő nemzetállama, az döntő módon és brutálisan közvetlenül befolyásolja a hétköznapi életünket. Márpedig ezekre rendkívül eltérő válaszkészletek vannak jelen az önmagát a fenti jelzővel illető „oldalon” belül is. Az eltérés és a vita természetes, de az már egyáltalán nem, hogy a bevezetőben jelzett logika ezeket a vitákat a választások megnyerése és az „ország sikeres rendbetétele” utáni időszakra helyezi. Nyitva hagyva ezzel azt a nem egészen jelentéktelen kérdést, hogy ha ezekről a jövőnk szempontjából döntő jelentőségű kérdésekről zajló diskurzustér meg sem nyílhat a választások és az ország rendbetétele előtt, akkor ki és főként milyen elvek alapján fog itt győzni és aztán „rendbe tenni”. Ezzel a „rendbetétellel” kapcsolatban ráadásul még egy súlyos probléma merül fel. Ez a nyelvi fordulat ugyanis azt sugallja, hogy az ország nincs rendben (ami igaz is!), de majd jönnek azok, akik viszont nyilván „rendben vannak”, hiszen egyébként hogyan is tudhatnák akkor rendbe tenni az országot. Vagyis “ők” nem az ország részei, hiszen az általános rendetlenségtől teljesen mentesek, és lételméleti értelemben mintegy „kívülről” végzik rendbe tevési feladatukat. Nos, ez a logika ismerősen hangzik. Történelmileg először a jakobinus (a nagy „felvilágosítók”) logikája volt, akik „rendetlennek” találták az ancien régime Franciaországát, és minden erről zajló előzetes vita nélkül el is kezdték „rendbe tenni”. A következmények (majd kétmillió ember iszonyú, erőszakos halála az ezt követő öt évben) viszonylag jól ismertek. Hasonló küldetéses hevülettel látott neki „rendbe tevő”
feladatához a bolsevik is. A nyomaték kedvéért azt is hozzátette, hogy alapvető célja a „múltat végképp eltörölni”, nyilván azért, mert úgy vélte, a “rendetlen” múlt eltörlésével a rendetlenség is automatikusan eltűnik majd. És végül hasonló aufklérista lendülettel vágott neki a neoliberális globálnyik is a régi (nyilván „rendetlen”) rendszer leváltásához, el is nevezte „rendszerváltásnak”, és azóta is büszke rá, noha most vannak éppen ráomlóban e pusztító tettének következményei. Ez tehát a jakobinus, a bolsevik és a neoliberális globálnyik történelmi logikája, amely logika apokaliptikus mélységű katasztrófákba sodorta, sodorja az egész emberi létezést, és benne a magyar társadalmat. Az természetes, hogy e logika nem bíbelődik ilyen-olyan vitákkal, hisz ezek csak gátolnák tervei végrehajtásában. A viták csak azután jöhetnek, ha már „megnyertük a választásokat, és mindent rendbe tettünk”.
De ki nyer, és kié lesz az a rend? A dolog lényege ugyanis éppen a „rend” létminőségének a kérdése. Márpedig e létminőség meghatározásának kizárólagos alanya a magyar nemzet. Ám a nemzet csak akkor képes ez ügyben hangját hallatni, ha nyílt és őszinte vitákban kapnak esélyt képviselői arra, hogy álláspontjukat elmondhassák. Az ország már nagyon régóta egyre vészjóslóbb „rendetlenségbe” látszik süllyedni. A lelki és erkölcsi lezüllés, a fél évszázados népesedési lejtő, a katasztrofális egészségi állapot, a gazdaság állandósult globális kifosztása átfogó nemzetstratégiai válaszért kiált. Nem kétséges, hogy Orbán Viktor világosan látja e kihívások mélységét, hisz minden megnyilatkozása ezt támasztja alá. Remélnünk kell, hogy leendő kormányában valóban a helyzet drámaiságát értő, az új nemzetstratégiai feladatokat bátran és becsülettel vállalók kapnak majd helyet.
Bogár László.
Kommentek