Kegyetlenül megadóztatják a munkával szerzett legalacsonyabb jövedelmet is, de nem adózik a pénzügyi spekulációval szerzett mesés haszon; kettős kizsákmányolás.
paradiseangelica
Lássuk, hogy mire megy ki a játék!
A rendszerváltás előtt a szocializmust javítani szándékozó erők, de taktikai céllal az ellenségei is, emberarcú szocializmust követeltek; ma azonban, a rendszerváltás keserves tapasztalatai láttán, nevetség tárgyává válna bárki, ha eszébe jutna emberarcú kapitalizmust igényelni.
Másfél évtizede önmagunk tapasztaljuk, hogy a multinacionális tőke a nép javára nem tett és nem fog tenni semmit.
Naiv, felesleges dolog ilyesmiben reménykedni, hiszen eredendő történelmi korlátai miatt nem tehet olyan lépést, amely saját magát lényegteleníti, azaz nem képes megteremteni a társadalmilag igazságos közjólétet.
A multinacionális tőke a számára megoldhatatlan problémák közötti kényszerű egyensúlyozásával kihívja maga ellen a történelmet.
Retteg a szegénység fenyegető következményeitől, de még a végső veszély pillanatában sem áldozza fel a profitot.
Maga a rendszer beteg, mióta létrejött, s beteg is lesz, ameddig csak fennmarad, mivel szemében semmi nem ér semmit, csak a pénz.
Ezért az értelmetlen – az egész emberi társadalom számára káros – fedezet nélküli pénzkibocsátáson kívül semmit sem tud megoldani.
Titkolja azonban a történelmi tehetetlenségét, az általa okozott nyomorúságot, sőt ellehetetleníti azokat, akik erről beszélnek.
Számára nem marad más megoldás, mint ami a szemünk előtt zajlik: a megvásárolt hírközlő eszközökben propagált téveszméivel az agyakban megpróbálja felülírni a valóságot, megfélemlít, sőt likvidál mindenkit, aki a dolgok mélyére akar nézni, s nemcsak a következményeket látja, hanem keresi az okokat is, és rájön, hogy a rendszerben van a hiba.
Nem magyar sajátosság, de e tőke hazai gyakorlatára igencsak jellemző, hogy mindemellett szellemi terrort gyakorol mindenkivel és mindennel szemben, ami magyar, és ami természetes, s toleranciát követel minden javára, ami kozmopolita és természetellenes.
A talpáról a feje tetejére állítja a világunkat.
A mai globalista kapitalizmus is a tulajdonnak a szentségét hirdeti, de lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy ez szintén képmutatás.
A magyarországi kapitalizmus milliomosai és milliárdosai a két kezünk munkájával létrehozott közvagyonunk törvénytelen, s minden felhatalmazás nélküli kiárusítása, kisajátítása, vagy mások vagyonának ugyancsak illegális megszerzése révén válhattak milliomossá, illetve a politikából gyűjtöttek vagyont, nem pedig az üzleti zsenialitásuknak köszönhetően.
Ahogy el is ismerik, jó időpontban jó helyen voltak.
Aztán, az összelopott milliárdok birtokában, ki ne tudná a zseniálist megjátszani, sőt a törvény fölé helyezni önmagát?
És miután meggazdagodtak, a tőke természetének megfelelően igyekeznek elzárni mások elől nemcsak a gazdagodás, hanem a megélhetés útját is.
A tőkés érdekei ugyanis még a másik tőkés érdekeivel sem esnek egybe, nemhogy a nemzetével.
Csak az én tulajdonom szent, ahogy naponta tapasztaljuk a saját bőrünkön. Kegyetlenül megadóztatják a munkával szerzett legalacsonyabb jövedelmet is, de nem adózik a pénzügyi spekulációval szerzett mesés haszon; kettős kizsákmányolás.
Mi több, kialakították a “törvényes” lopás mechanizmusát: soha meg nem valósuló, de bőkezűen finanszírozott projectek, pályázatok, soha el nem végzett mondvacsinált feladatok, jósda foglalkoztatása, stb.
De ebbe a sorba tartozik az is, hogy ma már mindenkinek szóvivője van egyrészt, mert nem akar felelősséget vállalni, másrészt, mert tovább kell bővíteni az ingyenélő “baráti” kört.
Az állami szervek, még minisztériumok is, drága pénzért külsős cégeket bíznak meg a saját munkaköri feladataik ellátásával, de még a katonai objektumok védelmét is fegyveres magán őrző-védő szolgálatok látják el busás összegekért.
“Mit akarsz? Kapitalizmus van!”
A rendszerváltáskor ismételgetett ködös, megalapozatlan ígéretekkel, s a nyomukban felfokozódott jóléti várakozásokkal szemben, a kilátástalanság mára kialakult légkörében a szocialista-neoliberális kormánykoalíció képviselői a sokasodó és súlyosbodó problémáinkról folyó véleménycserék elől ezzel, vagy hasonló értelmű kijelentéssel menekülnek.
Ez a helyzettel megbékélésre ösztönző megjegyzés szinte hivatalos válasszá szentesül. Hozzáteszik a történelmileg hamis állítást, hogy a nép erre szavazott. Ez a logikai képlete Gyurcsány Ferenc “Szembenézés” című nem véletlenül visszhangtalan irományának is.
Elismeri: a rendszer oda- és visszaváltozása “nagyhatalmi döntések következménye volt”, s a szemünkbe vágja, hogy a “kapitalizmus nem a feltétlen igazság és szabadság rendje”, amiben máris visszaköszön a “Mit akarsz? Kapitalizmus van!” Ennek szellemében nem is szól egy szót sem a problémák valódi okairól, eleve a hazai körülményeket semmibe vevő megoldásokról filozofálgat, manipulál, eltitkolja, hogy végső soron mire is megy ki ma a játék.
Olyan nevetséges megállapításokat tesz, hogy “nincs antikapitalista kapitalizmus”, “sikeres antiglobalista kapitalizmus sincs” Sőt, figyelmeztet, hogy “mást … nem szabad megpróbálni”, “kapitalizmust tagadó szocializmusról nem szabad ábrándozni”, stb. Mindezek helyett a saját találmányát, az értelmezhetetlen “szociális kapitalizmust” ajánlja, Kóka János gazdasági minisztere pedig azzal a képtelen állítással rukkol elő, hogy “baloldali kapitalizmust” (ez már majdnem emberarcú kapitalizmus) építünk, a gyakorlatban azonban a globalista vadkapitalizmust érvényesítik, amelyben lassan már a levegőért is fizetnünk kell.
Mindennek az eredménye, hogy napjainkban, ha eltérő módon is, de a globalizmus révén már mindent (az államtól a kiskereskedelemig) és mindenkit (a milliomostól a koldusig) uraló multinacionális tőke csak a saját, de már a tőle magától is egyre inkább elidegenedő pénzérdekeket nézi.
A globalizmus alól nem tudjuk teljesen kivonni magunkat, de eleve csak azt kellene befogadni, ami az emberi és a nemzeti fejlődést és biztonságot szolgálja.
Már ha van benne ilyen.
A személytelen globalizmus helyi személyes képviselői, a kormánykoalíció vezetői, demokratának nevezik önmagukat, de demokrácia alatt a saját szabad garázdálkodásukat értik, s nem tűrik el, hogy az így kifacsart és eltorzított demokráciát bárki is bírálja.
Ezek a “demokraták” abban a pillanatban lelepleződnek, ahogy a vagyonról, a pénzről van szó; ekkor már a “demokrata” máz sem marad rajtuk.
Vég nélkül sorolhatók a példák: Gyurcsányék kivonták az Országgyűlés ellenőrzése alól, és a saját felügyeletük alatt álló illegális szervek hatáskörébe utalták az Európai Unióból várható pénzeket (Persze, ne legyen senkinek sem illúziója: az EU is eleve a gazdagok további gazdagítására adja a pénzt).
Az önkormányzatok helyett (a társadalmi önrendelkezést, sőt az önkormányzati választások eredményeit semmibe véve) a saját híveikből önkényesen létrehozott regionális intézményeket finanszíroznak.
A még megmaradt állami vagyon “kezelésére” a nyilvánosság megkerülésével a saját embereikből álló új szervezetet akarnak létrehozni.
Az augusztusban elosztott ötszázmilliárdos vidékfejlesztési támogatásból a társadalmunk legrászorultabb rétegeit érintő befektetések egyikét sem támogatta a kormánykoalíció, stb.
Nem véletlen, hogy a brit Economist ki is mondta Gyurcsányról, hogy “Minden hájjal megkent politikai spekuláns kiváló üzleti kötődésekkel és populizmussal“.
A lengyel sajtóban még olyan vélemények is napvilágot láttak, hogy Gyurcsány eltávolítása nemcsak Magyarország, hanem az Európai Unió érdekeit is szolgálja.
Semmire nincs pénz, ami az ország és a nép érdekeit szolgálhatná: az egészségügyre, az oktatásra, a jólétre, a tudományokra, a nyugdíjra, víztározókra, de van pénz melegparádéra, kábítószerre, meddősítésre, szennykultúrára, kormányzati önreklámra, kormányzati negyedre.
A reform jelszava alatt
deformálnak mindent, ami eddig működött, az európai szintre hivatkozva, letörnek, megsemmisítenek mindent, ami már régen európai szintű volt az országban.
Nem véletlen, hogy mára a pozitív mutatók többségében az utolsók, a negatív mutatók többségében pedig az elsők lettünk az Európai Unióban. Minden intézkedés a dúsgazdagok egy és ugyanazon szűk rétegének az érdekeit védelmezi, amely nem kormányoz, hanem uralkodik, pedig a választók a közjó szolgálatát bízták rá.
Ehelyett eltékozolta, ellopta a közvagyont, összeesküvést sző a létünket biztosító magyar föld eladására, s közben a néptől kér újabb és újabb áldozatot, sőt gyűlölettörvénnyel akar betiltani mindenféle bíráló megnyilvánulást.
Az igazság kimondása azonban, akár kényes kérdésekben is, és a tények valós ismertetése nem minősíthető gyűlöletbeszédnek, míg az igazság elhallgatása, vagy elhallgattatása és a tények meghamisítása – ami valójában egyik félnek sem érdeke, csak a kormánykoalíció ezt képtelen felfogni – nemcsak a történelem előtt, hanem remélhetőleg a bíróságok előtt is hamarosan súlyosan esik latba.
Számtalan példán láthatjuk azt is, hogy akik azelőtt “az emberek és az eszmék szabad áramlását” követelték, ma csak a saját embereik és eszméik szabad áramlását engedik, s a szó legszorosabb értelmében akadályozzák és tiltják a mi embereink és eszméink áramlását.
Vezető amerikai és izraeli politikusok, a magyar belügyekbe nyíltan beavatkozva – nem egyszer éppen magyarországi tartózkodásuk során – arrogáns módon követelték a gyűlölettörvény bevezetését.
És a magyar kormánynak mindehhez egy neheztelő szava nem volt egyetlen esetben sem, sőt maga is e törtvény kidolgozását és bevezetését erőlteti. Ismeretlen fogalommá vált a felelősség.
Hol áll a kormánykoalíciós elit attól, hogy olyan államférfiak legyenek, akikre népünknek, országunknak szüksége van?
Mindezek miatt már hosszú hónapok óta állandósultak a kormányellenes tüntetések, amelyeket éppen ők nem akarnak tudomásul venni, akik ellen irányulnak.
Kisszerűségüket bizonyítva, azon mesterkednek, hogyan lehet a tüntetéseket betiltani, megakadályozni ahelyett, hogy a tüntetések okait szüntetnék meg.
A növekvő elégedetlenséget nem erőszakkal, hanem a tömegek javát szolgáló egyértelmű intézkedésekkel lehetne csillapítani, de éppen ez az, ami idegen tőlük.
Mára az is világossá vált, hogy a politikát megvásárolják, és a multinacionális gazdasági csoportok uralják, akiket szolgálnak az általuk kiszemelt, és formálisan a néppel megválasztatott politikusok.
Mivel így a külföldi érdek uralkodik, nálunk nemcsak a sokat emlegetett szociális piacgazdaság nem valósult meg, hanem még piacgazdaság sincs. De nincs demokrácia és szabadság sem, illetve csak azok számára van, akiknek bőven van pénze (azaz, eleget loptak a közösből).
Ma az általában törvényellenesen, de mindenképpen jogtalanul szerzett magántulajdon a rendező elv, a jogi, sőt az erkölcsi alap; a nemzeti érdek még másodlagos szerepet sem kap.
Pedig egy nép, egy ország csak akkor lehet sikeres, ha a társadalmi rendje a nemzeti érdekek elvén alapszik, nem pedig kevesek elidegenedett egyéni tulajdonán.
A nemzeti érzések és jelképek gúny, tiltás és támadás tárgyát képezik, miközben a torz, elkorcsosult tulajdonságok és életformák magamutogató parádéi rendőrségi védelmet élveznek.
A természetellenes hatalmi ággá változtatott hírközlő eszközök segítségével azt is el akarják érni, hogy ne legyünk képesek megkülönböztetni a valóságot a manipulációiktól.
Árpád apánk hazájában üldözik az Árpád-sávos zászlót, első királyunk országában lebecsülik az államiságunkat jelképező Szentkoronát, ki akarják irtani emlékezetünkből ősi jelképünket, a turulmadarat.
Az Élet és irodalom 2007-08-10-i száma “valami piros-fehér csíkos rongynak” minősíti az Árpád-sávos lobogót, de az egekig jajveszékelt, amikor a Tilos Rádió előtt a keresztények kiirtását kívánó kommentátor kijelentése elleni tiltakozás során elégettek egy izraeli zászlót (azt is valószínűleg provokatív céllal, mivel a beindított vizsgálat végeredményét nem ismerjük).
A Népszabadság, 2007. Február 16-i száma: “… tizenhat év alatt alig volt tüntetés, amelyen a résztvevők épeszű emberek benyomását keltették volna“. Igen, rólunk, magyarokról ír így!
Ezek és más kormánypárti lapok nácinak és reformnyilasnak kiáltják ki a Magyar Gárdát is.
Itt sem a gárda okozza a problémájukat, nem a nyíltan, világosan megfogalmazott célja, hanem hogy az elnevezésében szerepel a magyar.
Megnézném azonban, ki merne egyetlen tiltakozó szót kiejteni, ha amerikai, vagy izraeli gárda jönne létre.
Mint ahogy egy szóval sem kifogásolták már az elnevezésében is izraeli In-Kal fegyveres őrző-védő szolgálatot, amely ma már minisztériumok (!), állami vállalatok, s az MSZP ingatlanjainak védelmét látja el.
Azt kellene sürgősen és alaposan kivizsgálni, milyen biztosíték van rá, hogy a bűnösen elsorvasztott hadseregünk létszámát sokszorosan felülmúló az In-Kal és egyéb fegyveres őrző-védő szervezetek nem szolgálnak-e titkos célokat, nem működtetik-e őket párthadseregként, és hogy kritikus helyzetben nem a magyar néppel szemben foglalnak-e állást?
A kormánykoalíció egyre jobban retteg a magyar érdekek és értékek minden megnyilvánulásától, pedig ezeknek a szolgálatára esküdött fel.
E sorba illik, hogy maga a miniszterelnök kezdeményez vizsgálatot a Magyar Gárda, vagy a kuruc.info internetes honlap ellen, amelyekre önkényesen ráfogott mindenféle izmust, ami eszébe jutott, és neki leginkább az antiszemitizmus jut az eszébe.
Gátlás nélkül leizmusoz mindent, ami nem felel meg az ő igencsak sajátos ízlésének.
Nem
hallottunk azonban tőle egy szót sem arról, hogy hová lett a százhúsz-milliárd dollárnyi nemzeti vagyonunk, a sokmilliárdnyi hitel, a privatizációs bevételek, az EU-pénzek, vagy hogy a multinacionális vállalatok mennyi hasznot visznek ki az országból, miközben ezrével mennek tönkre a magyar vállalatok!
Egy kormányfőnek nem ezekkel az égető, minden bajunkat okozó kérdésekkel kellene inkább foglalkoznia?
Talán az sem véletlen, hogy az így kialakult helyzetben – a nép tájékozatlanságát növelendő – akadnak olyan politológusok, politikusok, újságírók, akik tudálékosan megkérdőjelezik, hogy volt-e nálunk egyáltalán rendszerváltás.
Vajon miből ítélnek és milyen célt követnek azok, akik nem érzékelik a két rendszer közötti különbséget? Nem látják, hogy a mai helyzetünkre is kísértetiesen illik Bibó István korábbi időszakra vonatkozó megállapítása: “Ilyen módszeres, szigorú rendszer szerint még nem szedtek darabokra, ízekre egy ezeréves országot: mindent szétszednek és elhordanak, a társadalmat, a műveltséget, a nyelvet.”
A kommunistázás veszélyei
Igen, nő, s nem más, mint maga a kormánykoalíció teszi érte a legtöbbet. Ugyanakkor önbecsapás lenne tagadni, hogy a Kádár-rendszer nemcsak Magyarországon volt – és ezek szerint maradt – viszonylag népszerű, hanem Keleten és Nyugaton meglehetősen pozitív kép alakult ki róla.
Ezért akaratlanul is a jelenlegi kormánykoalíció szavazatait növelik azok a fideszes és más jobboldali politikusok, akik lekommunistázzák, leposztkádáristázzák, s a Kádár-rendszer folytatóinak tekintik a kormánykoalíció vezetőit.
(Ezen a ponton is visszaköszön a téveszme, hogy nem volt rendszerváltás). Lehet, hogy bizonyos családi, ismeretségi, üzlettársi szálak, vagy titkos kötelékek fűzik őket a Kádár-rendszer egyes vezetőihez, de naivitás, vagy tudatos félrevezetés a politikai utódjaiknak tekinteni őket, amire – az említett nosztalgiát látva – ők maguk, főleg a választásokon, rá is játszanak.
Nem az előző rendszer hibáinak a mentegetése hát, ha megállapítjuk, hogy nincs közöttük folytonosság.
(Bizonyos politikai-ideológiai rokonság inkább a Rákosi-Gerő rendszerrel fedezhető fel.) Ők már akkor sem voltak baloldaliak – pláne kommunisták – amikor az MSZMP-be, vagy a KISZ-be beléptek.
Nem változtak tehát.
Az, hogy a múltjukat elfelejtik, nem változás, hanem hazugság: náluk a hazugság mindennapos politikai gyakorlattá, bocsánatos bűnné vált, s jó úton jár afelé, hogy érdemmé váljon.
Bennük a rejtett hazugság csak a bevallott hazugság ellen lázad fel, nem általában a hazugság ellen.
Az igazságért azonban nem hazudni kell; hazugsággal csak a hazugságot lehet védeni, az igazságot nem. (Éles szemmel Hofi meg is látta, hogy “Az iA kormánykoalíció fullajtárjai, közvélemény-kutatói sajnálkozva állapítják meg, hogy nő a nosztalgia a Kádár-rendszer iránt.gazságból elveszett az i “).
Az olyan állításokkal, hogy “Kimutathatóan csökkent a szegénység, soha nem látott mértékben növekedtek a jövedelmek”, vagy a reformok célja, hogy a lakosság “kevesebbért többet” kapjon (Gyurcsány: “Szembenézés”), miközben a lakosság azt tapasztalja, hogy egyre többért egyre kevesebbet kap, annyira nyilvánvaló hazugságok, hogy valóban csak gazságoknak lehet minősíteni, s a cáfolatukat és bírálatukat állandóan napirenden kell tartani.
Az MSZP-SZDSZ elit kapitalista jelene tehát eleve megkérdőjelezi baloldali múltját, ahogy a múltja megkérdőjelezi a jelenét.
Baloldalinak még tévedésből sem lehet őket tekinteni, de ezt a hibát a jobboldal folyamatosan elköveti, s ezzel növeli elfogadottságukat a Kádár-rendszer utáni nosztalgiázók szemében.
Ők maguk azonban, baloldalinak hazudva magukat, mégis unos-untalan úgy utalnak vissza a Kádár-rendszerre, hogy elhárítják magukról a felelősséget, azt tüntetik fel minden mai problémánk eredőjeként.
Nem átallják elmarasztalni még a sajátjaikat sem, ha kritikusan nézik a jelenlegi politikájukat.
Ugyancsak megtévesztő módszert alkalmaznak akkor is, amikor a tudatos nép- és nemzetellenes lépéseiket a Fidesz, és általuk már az ördög rangjára emelt Orbán Viktor valós, vagy kitalált, de mindenképpen felnagyított hibáival, vagy tévedéseivel indokolják.
lehet menteni, az ártatlant pedig el lehet ítélni.
Ezért van, hogy a bűnözők élik a világukat, az ajnározott kisebbségek az államalkotó többségtől toleranciát követelnek, de önmaguk egy csepp toleranciát nem tanúsítanak.
Miféle jogállam az, amely az ilyesféle jogokat, de főleg a jogtiprásaikat védi.
A nem létező jogállamban éppen a hatalmon lévők képviselik a jogtalanságot, hol nyíltan, hol manipulációk révén, hol pedig önkényesen emberöltőkre titkosítva minden olyan információt, amely a bűnös politikájukra fényt vetne.
Ilyen helyzetben, amikor minden út el van zárva, jogos a kormánnyal, és a népellenes szellemben
nevelt, már a jogilag értelmezhetetlen “passzív ellenállást” is megtorló erőszakszerveivel szembeni fellépés is, hiszen a kormány elidegenítette őket a törvényes rendeltetésüktől.
Senki nem állíthatja, hogy mindez – és ami még következik e cikkben – félreértés, félremagyarázás, vagy túlzás.
Miért nem folytatnak olyan politikát, hogy ilyen vádakat még ráfogni se lehessen?
Lehetne ugyanis egyértelműen az ország, a nép javát szolgáló intézkedéseket foganatosítani, olyan lépéseket tenni, amelyek vitathatatlanul a közjót szolgálják, amelyekre még rosszindulattal sem lehetne rámondani, hogy nép- és nemzetellenesek.
Most azonban olyan elit van uralmon, amely a folyamatos kormányellenes tiltakozásokat semmibe véve, lelkiismeretlenül hazudja, hogy a nép oldalán áll, de tévedés nélkül következetesen nép- és nemzetellenes intézkedéseket hoz, idegen érdekeket szolgál, teljesen elidegenedett a magyar társadalomtól.
Mi több, lassan már színlelni sem akarja, hogy nem a nép javára tevékenykedik.
Most követnek el soha el nem évülő bűnöket a magyar nép ellen! Ilyen körülmények között joggal állítható, az, amit neves írók, közéleti személyiségek és politikusok is értelemszerűen megfogalmaznak:
A magyarság ellen folyik a játék!
Más szavakkal: a magyar Magyarország léte került veszélybe.
Többek között folyik Montefiore Mózes (angliai zsidó személyiség, a Zsidó Világszövetség vezetője a múlt században, az izraeli telepítések megálmodója és megvalósítója még Herzl előtt) által meghirdetett jelszavának megvalósítása: “Zsidó testvérek!
Magyarországnak és Galíciának a miénknek kell lennie!” Nemrég, egy elhallgatott (majd még az Internetről is eltüntetett) tv-interjúban ezt visszhangozta az SZDSZ egyik alapító tagja is, amikor kijelentette, hogy “Magyarország felszámolása folyamatban van“.
A magyarság szenved tőle, szomszédjaink pedig reményekkel nézik, hogy idegenek, főleg a gazdasági-pénzügyi és média kulcspozíciókat elfoglaló izraeliek, de más nemzetiségűek betelepülése nyomán, a szocialista-neoliberális kormánykoalíció erőteljes támogatása mellett, beindult a magyar Magyarország felszámolása.
Szomszédainknak azonban előrelátóbbaknak kellene lenniük, hiszen a közel-keleti példa mutatja, hogy sokkal veszedelmesebb szomszédjuk lehet, mint mi vagyunk jelenleg.
Ez az új szomszéd állandó bizonytalanságot szít, agresszív lesz, s jóval többre tart majd igényt, mint amit egyáltalán feltételeznek, s ők lesznek a következő áldozatok.
Jó lenne, ha szomszédjaink idejében észbe kapnának, hogy hatékony kölcsönös szolidaritás alakuljon ki közöttünk a máris jól érezhető és valamennyiünket fenyegető globalista terjeszkedéssel szemben.
Ehhez, persze, úgy náluk, mint a mai Magyarországon is gyökeres változásoknak kell végbemenniük.
Ma a névleges demokráciát, az egyoldalúan értelmezett alkotmányosságot is a néppel szemben “védelmezik”, ami egyértelműen diktatúrát jelent.
A nép sanyargatásával, nyomorításával, életkörülményeinek következetes rontásával a lényegétől fosztják meg a politikai, gazdasági, szociális és egyéb jogokat jelentő demokráciát.
Úgy növelik drasztikusan az adókat és az árakat, hogy közben csökkentik a dolgozók fizetését, a lakosság jövedelmét.
Az állam az alapvető feladatait nem látja el, sőt az ország népét korlátozza ezerféleképpen, pontosan az ellenkezőjét teszi mindannak, amiért létrehozták.
Csak akkor lehet szociális megoldás, ha az állam gazdag.
A szocialista-neoliberális koalíció azonban elszegényítette az államot, s most még a megmaradt kevéske vagyonát is privatizálni akarja. Tehát a nép által rájuk bízott hatalmat a nép ellen fordítják, a saját személyes érdekeiket emelik joggá, ezért semminek nem látszik az értelme, sem a vége.
Reformról beszélnek, de nem gondolkodnak, hanem sajátos célokat követve, az emberek méltóságába gázolva, törnek-zúznak mindent. Szó szerint mindent!
Ezek az erők már a rendszerváltás kikiáltásakor kikényszerítették, hogy a népet eleve kitöröljék még az elnevezésekből is, majd a politikából (“Ne politizáljon az utca”!), most pedig már azon dolgoznak, hogy a történelemből is töröltessen.
A rendszerváltás óta úgy a mindenkori kormányerők, mint az ellenzék majdhogynem közösen dolgozik azon, nehogy kialakuljon egy népi jellegű párt. Így a vidékre, tehát egyértelműen magyar forrásokra támaszkodó kisgazdapárt ellehetetlenítése mindig céljuk volt, s el is érték.
A napnál is világosabb, hogy a nép feje fölött született a rendszerváltási alku is.
A rendszerváltozás “tárgyalásos jellege”, ahogy Gyurcsány fogalmaz, éppen ezért illegitim, hiszen minden érvényesült, csak az nem, amit állít: a “szabad választásokon megnyilvánuló népakarat.” Az értelmiséget a rendszerváltás óta ellehetetlenítik, nehogy képes legyen bírálatra, kiút megfogalmazására.
Pedig értelmiségünk többsége, sajnos, messze nincs is a helyzet magaslatán, sokan csak azon sopánkodnak, hogy “baj van a birka néppel”. De amikor tízezrével dobták ki a munkásokat a gyárakból, hány értelmiségi állt ki érettük?
A parasztoknak hányan magyarázták, hogy ne legyenek egyéni kisgazdák, mert a társulásokban védettebbek? Sajnos, a politikai sovinizmus, a bosszúállás a kormányainkat is elvakította, működő rendszereket zúztak szét, nem tanúsítottak semmilyen társadalmi szolidaritást, ezért ma túl nagy a közömbösség, a passzivitás, a becsaphatóság és a félrevezethetőség.
És ez alól se mentesítsük a szocialista-neoliberális elitet, mert ez már nem a Kádár-rendszer bűne. Ennek a következménye az is, hogy főleg a fiatalság jó része nem a helyes utat mutató, ma még kisebbségben lévő nemzeti radikális értelmiségieket követi, hanem egyelőre a konzumkultúra, a magyarellenes ripacskodás paprikajancsiijainak (akiket az elit a legmagasabb állami kitüntetésekben és bőkezű anyagi támogatásban részesít, miközben a magyar kultúrát elnyomja) a tartalmatlan magamutogatását szemléli közömbösen, netán majmolja.
Nálunk tehát ma egyszerűen nem létezik népképviseleti szerv.
A nép azonban egyre inkább érzi, hogy itt nélküle “épül” a “demokrácia”, s elkezdte hallatni a hangját. Világossá válik azonban, és ezt tudatosítanunk kell, hogy a történelmünket azok fogják meghatározni, akik ebből az országból nemcsak nem mennek el a miniszterelnök felszólítására, hanem akkor sem mennének el, ha módjukban állna.
Ők azok, akik követelik, hogy az takarodjon innen, aki, és ami nekik nem megfelelő. Legyen az a miniszterelnök, vagy maga a rendszer.
És hiába gondolja Gyurcsány Ferenc “abszurdnak” “az új rendszerváltozás bárminemű jelszavát”, éppen ez a történelmi szükségszerűség. Csak a jelenlegi rendszert meghaladó rendszerváltozással lehet elkerülni a nemzeti tragédiát.
(A baloldaliságról szónokló szocialista-neoliberális elit “elfelejtette” azt az alapvető axiómáját is, miszerint az igazi baloldaliság történelmileg a tőkés társadalom meghaladását feltételezi.)
Senkit ne riasszon vissza az álbaloldali kórus manipulatív vádaskodása. Sőt, az ellentámadásunknak folytatódnia kell magukkal a vádaskodásokkal szemben is, hiszen azoknak éppen az a célja, hogy a gondolkodókat, az írástudókat, a hazafias érzelmű értelmiségieket elzárják a megnyilvánulási lehetőségektől, s hogy kedvükre minősítgessék azokat, akik szólni mernek, s meghamisíthassák még a történelmünket is.
Naponta tapasztaljuk, hogy kilopják alólunk még a múltunkat is. Vigyázzunk hát, mert aki hagyja elveszni a múltját, elveszíti a jövőjét is. Különösen, ha rádöbbenünk végre, hogy – Csoóri Sándort idézve – “A sűrűn emlegetett nacionalizmus vádja nálunk leginkább azt jelenti, hogy ne legyen semmi a magyaroké. Sőt, magyarok se legyenek.” (Magyar Nemzet, 2007-08-18).
Nehéz lenne találóbban jellemezni a mai helyzetet!
És milyen érdekes, mindig csak magyarok nacionalizmusáról hallanunk, sohasem társítják a nacionalizmust a magyarellenes közszereplésükről ismert zsidó, vagy cigány vezetőkkel; az ő magyarellenes megnyilvánulásuk milyen izmus? Pedig az egészséges magyar nacionalizmus, sajnos, legfeljebb szavakban jut kifejezésre, míg az utóbbiaké bűnös, esetenként véres tettekben is.
A példát és az ösztönzést nem is akárhonnan kapják, hiszen a magyarokat egyébként nem kedvelő egyik szomszédos ország kormánya sem folytat olyannyira magyarellenes politikát, hogy az már tulajdonképpen faji politika, mint éppen “a saját” kormányunk!
Az említett “Szembesítésben” – de egyéb alkalmakkor is – Gyurcsány a zsidóság sérelmeit sokszor emlegeti, de a magyarság sérelmeiről egy szót sem ejt.
Az országunkat elmarasztaló, alázkodó levelezést folytat a belügyeinkbe avatkozó Zsidó Világszövetséggel olyan kérdésekben, amelyekről csak a magyar népnek kellene számot adnia, amit viszont elmulaszt.
Kiknek a miniszterelnöke ez az ember? S emlékezzünk rá, Gyurcsány megengedte magának azt a hallatlan arcátlanságot, hogy nemegyszer gyűlöletbeszédet tartott az Országgyűlésben, s az angol sajtónak pedig a magyarok állítólagos antiszemitizmusára panaszkodott.
Túl azon, hogy az Amnesty International éves jelentése semmi hasonlóról nem tesz említést, mi több, azt látjuk, hogy a zsidóság mindenkinél nagyobb anyagi és erkölcsi jóvátételt kapott, kap, s mégis újabbakat és újabbakat követel!
Ezért ideje tudni, hogy nálunk ma az antiszemita vádaskodás a magyarellenesség burkolt, ahogy ők mondják, “kódolt” formája akárki részéről is hangzik el! (Rákosi arra panaszkodott, hogy tízmillió fasisztával kell építenie a szocializmust; most meg “szegény” Gyurcsánynak tízmillió antiszemitával kell építenie a kapitalizmust?).
A stabil nyugati demokráciákban egy hasonló kijelentés másnapján már nem lenne kormányfő!
És azok a politikai erők, amelyek el tudnák őt távolítani, meddig tűrik a magyarságot a méltóságában megalázó politikát, mikor az országban egy éve visszhangzik a “Gyurcsány, takarodj!” követelés?
Egyébként nincs nagyobb politikai naivitás, mint megijedni az antiszemitizmus vádjától, mert mi mentesek vagyunk tőle (ezért van, hogy csak a vád jelenik meg állandóan, de bizonyító tények nincsenek mögötte), sőt látnunk kell, hogy a vele operáló neoliberális-szocialista politikusok, politológusok, újságírók folytatnak rasszista politikát (amit viszont az itt idézett és más tények sokasága bizonyít). Ugyanis ténykérdés, hogy magyarellenesség, tehát faji politika, szinte mindig meghúzódik e vádaskodás mögött.
Elegendő történelmi tapasztalat gyűlt össze ahhoz, hogy ezt a tévedés kockázata nélkül leszögezhessük.
Ehhez tartsuk magunkat, s ne tűrjük, hogy az államalkotó, természetes beállítottságú magyarság elleni gyűlöletet maga a kormány szítsa az idézetthez hasonló kijelentések unalomig történő ismételgetésével és e szellemben fogant (például a tanárok és az orvosok – akiknek a lelkiismeretes munkájától az életünk és a jövőnk jelentős mértékben függ – elleni) intézkedéseivel.
Aki azonban a gyűlölet szelét veti, az a gyűlölet viharát aratja.
És arassa is: a magyarokat megvető, a népünktől elidegenedett “elitet”, akik miatt a magyarságnak van egyre több félnivalója a saját hazában, el kell söpörnie a népi viharnak. Egyszerűen azért, ahogy ezt Csurka István (Magyar Fórum, 2006. Augusztus 10) találóan megfogalmazta: “Az SZDSZ-korszaknak nem azért kell véget vetni, mert utálnak
bennünket, és mert mi, magyarok is hasonlóképpen érzünk irántuk, hanem mert ők a hazaárulás, az idegen, mondjuk ki: izraeli kisajátítás élcsapata, mert ők a magyarság céltudatos sírásói. Be akarják fejezni a magyar történelmet és egy másikat, egy zavaros nemzetközit, egy telepített történelmet akarnak elkezdeni.“
De a magukat privilegizált helyzetbe manőverező kisebbségeknek és másságoknak is vissza kell lépniük innen az egyenlőség platformjára, és nekik kell toleranciát tanúsítani az államalkotó magyarsággal szemben, nem fordítva. konfliktusokat ugyanis zömében a kisebbségek és a másságok kihívó, követelődző, közszemérmet sértő nemegyszer fizikai agresszióval társult magyarellenes magatartása okozza.
Nekik is jobb lenne, ha önmaguk jönnének rá erre.
Mindennek az elérése, de ha kell a kikényszerítése annál inkább indokolt, mert a kormányzó elit (sőt az OVB is) önmaga elismerte, hogy hazugsággal nyerte meg a választásokat és tartja fenn hatalmát, s az Országgyűlésben bizalmi szavazással, az ország színe előtt kihívóan meg is erősítette, hogy kitart a hazugság politikája mellett! Szégyenletes és szánalmas, hogy egyetlen kormánykoalíciós képviselő nem akadt, aki a választási ígéreteihez és az esküjéhez híven szavazott volna.
Ezt követően rendőrterror megrendezésével tudtunkra adták, hogy nem érdekli őket a véleményünk, s nem tartják tiszteletben az emberi jogokat, s készek leszámolni a tiltakozókkal.
Az általunk a szolgálatunkra, a nép akaratának végrehajtására választott (ezúttal még ez sem igaz, mert ráadásul puccsal került helyzetbe) hatalom az erőszak nyelvén beszél velünk? Csak azt
“nem látja”, ami nyilvánvaló, nem hallgat az ezernyi ésszerű figyelmeztetésünkre, mi több, már nem is érti azokat!
Mi ez, ha nem céltudatos magyarellenes politika?
Mindezek láttán, joggal merül fel a kérdés: Mire megy ki a játék?
Eddig tűzzel-vassal irtottak mindent, ami magyar, de egész tevékenységük, főleg az egészségügyben történtek (a népszavazás eredményét semmibe véve, folytatják a privatizálást) mutatják, hogymost már a magyarokat is irtják, sőt idegenekkel akarják leváltani a magyar népet.
Ma már nemcsak a megélhetésünk, hanem a túlélésünk vált kérdésessé. Egymillió “ázsiai” (Izrael is Ázsiában van!) betelepítési tervét dédelgetik.
Ezzel ők tették fel a kérdést, amit nekünk kell egyértelműen megválaszolni: Mi, a magyarok milliói, vagy ők néhányszázan? Teszünk-e valamit a készülő nemzeti tragédia ellen, vagy csendben maradunk?
És meg kell válaszolnunk, mert akarja, nem akarja, sajátmaga ellen vállal öngyilkos cinkosságot, aki most néma és veszteg marad.
Ebben a helyzetben mostantól senki semmit nem írhat elő a népnek; a nép úgy és ott küzd a jogaiért, a szabadságért, az életéért, ahol akar, és ahogy akar, és ha valóban küzd, győzni is fog, hiszen, Petőfit idézve, az emberi történelem tanúsítja, hogy
“…, azért a víz az úr!”
Ezt ismeri fel, és ezért bír óriási társadalmi jelentőséggel a MIÉP által meghirdetett felvilágosító és ellenállásra felkészítő Lámpás program, valamint a “Kilábalás forgatókönyve“, Csoóri Sándor Márciusi Chartájával indított értelmiségi mozgalom és számos más hazafias kezdeményezés.
Az eddigi tapasztalatok azonban azt mondatják, vigyáznunk kell rá, hogy ezek ne maradjanak pusztán meghirdetett jó kezdeményezések, hanem folytatódjanak mindaddig, amíg a céljukat el nem érik. És ebben ne csak személyesen a kezdeményezők, hanem minden nemzeti érzelmű erő érezzen felelősséget.
A kormánykoalíció politikája miatt mára olyan válságos helyzetbe kerültünk, amikor nemcsak mellébeszélni nem szabad, hanem ellenkezőleg, a véleményeket világosan és élesen kell megfogalmazni, ahogy az említett, olvasásra mindenkinek ajánlott dokumentumok teszik.
Mivel a válságból hátrálással nem lehet kijutni, az előrevivő útra és eszközre kell rátalálnunk.
Mai világunkban csak egy dolog van, ami hatalmasabb mint a pénz: az eszme, amely anyagi erővé válhat, amikor történelmileg időszerűvé válik a megvalósítása, annak a társadalmi tudata, hogy merre kell elindulni, milyen irányban kell haladni.
Ezt nyújtják ezek a dokumentumok.
Válsághelyzetünkben a Lámpás programhoz, a “Kilábalás forgatókönyvéhez”, a Márciusi Chartához való viszony politikai vízválasztó. Nem az egyes megfogalmazásaikkal kell egyetérteni, hanem a szellemükkel.
A szellemük pedig azt diktálja, hogy harcolni kell a meglévő
pozíciókért, s újabb pozíciókat kell elfoglalni az élet minden területén.
Tilos feladni a legkisebb pozíciót is, mert a feladás, a meghátrálás beláthatatlan következményekre vezethet.
Erre szolgáltat példát a közelmúltban kibontakozott vita Bíró Zoltán azon kijelentése kapcsán, hogy Antall József politikája kártékony volt, mert beengedte a hatalomba az SZDSZ-t. Azt az SZDSZ-t, amely azzal vádolta Bírót, hogy MSZMP-tag volt, s aki e vád miatt lemondott az MDF-elnökségről. Olyanért mondott le, ami az MDF-ben érdemnek kellett volna, hogy számítson!
És ekkor a semmiből előtűnt Antall József, aki előtt lemondásával éppen Bíró Zoltán nyitotta meg az utat. Bíró Zoltánnak mostani interjújában sok mindenben igaza van.
“Túlságosan jóhiszeműek voltunk” – állapítja meg helyesen.
Csakhogy már késő.
Akkor kellett volna a helyzet magaslatán állni, pozíciót nem feladni.
Másik példa: Pozsgay Imre indokolatlanul megfutamodott csak azért, mert Horn Gyula kijelentette, hogy személye akadályt jelent az MSZP-ben.
És sorolhatnánk. Intsenek ezek a példák arra mindenkit, hogy a vádaskodások előtt nem szabad meghátrálni, pozíciókat nem szabad önként feladni.
Akkor sem, ha azokat, akik nem futamodnak meg, minden eszközzel megpróbálják kiszorítani, ahogy Szűrös Mátyással tették minden magyarázat nélkül.
Neki tiszta maradt a keze, s nyíltan kitartott a nemzeti érdekek mellett, ezért nem illett bele az MSZP vezetésébe. Mindeközben neoliberális erők gátlástalanul és érdemtelenül foglalnak el minden fontos pozíciót, juttatják helyzetbe a hasonszőrűeket, kitüntetgetik egymást, tisztára mossák a nép- és nemzetellenes bűnöket elkövetőket, s ezzel maguk is azzá válnak.
A lelkiismeretlenek, gátlástalanok, erkölcsi mocskosok becsapják, megalázzák, lehetetlenné teszik a becsületeseket, a jóhiszeműeket, az igazságérzet által vezérelteket, akik ugyan látnak mindent, de naivan mégsem gondolják, hogy az előbbiek tényleg “olyanok”. Pedig olyanok! – vegyük már észre!
Ezért helyeselhető, hogy a Fidesz rendszeresen leleplezi a hazugságokat és a törvénytelen részrehajlásokat, bár arra is vigyázni kell, hogy ez a politika ne kopjon el, ne váljon unalmassá a közvélemény számára, és ne szorítkozzon csak bírálatra, hanem mindig adjon mozgósító programot is, akadályozza meg a törvénytelenségeket.
A kormánykoalíció ugyanis sikerrel terjeszti, hogy az ellenzék egyebet sem tesz, csak ismételgeti a lopás és a hazugság vádját.
És, sajnos, vannak, akik ráakadnak e manipulatív csalétekre, s nem azt helytelenítik, hogy a koalíció állandóan hazudik és lop, hanem azt, hogy az ellenzék állandóan erről beszél.
Vagy másik példa.
Másfél kormányzati ciklus óta a Fidesz nem tud beleszólni alapvető hatalmi kérdésekbe, mégis vannak, akik a szocialista-neoliberális koalíció által sorozatban okozott, súlyosabbnál súlyosabb bajok forrását hihetetlen elfogultsággal és politikai vaksággal a Fideszben, Orbánban látják.
Senkinek nem lenne szabad ennyire félrevezetni önmagát, félreérteni, félreértelmezni a szeme előtt zajló eseményeket.
Lássunk, halljunk mindent, de gondolkodjunk, s főleg merjük védeni az érdekeinket kis és nagy kérdésekben egyaránt.
Állítsanak egy és ugyanazon dologról ötféle véleményt, de attól még csak az az egy dolog létezik; azt kell látnunk mindig a maga valóságában, de nem pártatlanul.
Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a Fidesz hol kisasszony-, vagy gentleman-, hol pedig ultimátum-politikája, néha csak szónoki ellenzékisége, pótcselekvése zavart okoz a saját soraiban és a közvéleményben is.
De a közvéleményünk megütközéssel fogad olyasmit is, hogy a Fidesz a szélsőséges izraeli Likudot testvérpártjává fogadta, vagy hogy szükségtelenül nagy figyelmet szentel a kubai és a kínai emberi jogoknak és belső demokráciának, miközben e tekintetben itthon bőven akad el nem végzett feladata, hasznos tennivalója.
Ebben a helyzetben nem jövőbe mutató, nem elég és nem megoldást nyújtó politika az erkölcsre hivatkozás sem,
hiszen láttuk, nálunk az erkölcs jelenleg a pénz.
A történelemben sokszor azok hivatkoztak az erkölcsre, akik tehetetlenek voltak a valósággal szemben, nem volt reális tervük a megváltoztatására.
Ráadásul láthatjuk, hogy a kapitalizmusban az erkölcsi igazság sohasem azonos a jogi igazsággal, de a törvények, sőt az alkotmány sem az erkölcsről szól.
A Fideszt, mint jelenleg egyetlen arra képes erőt, hogy eltávolítsa a nép- és nemzetellenes koalíciót, ebben a törekvésében mindenféleképpen támogatni kell.
Ez azonban nem lehet egyoldalú.
A szövetségért a Fidesznek is tenni kell, talán nem is keveset.
A fő cél érdekében őszinte, hátsó gondolatoktól mentes nyílt szövetséget kell kialakítania minden nemzeti erővel, különben továbbra is megmarad ellenzéki erőnek.
Ennek a meggondolásnak minden más szempontot meg kell előznie.
Ha akárcsak taktikai okokból eleve lemond erről, stratégiai vereséget szenved.
A koalícióellenes új többség (amiről egy hétig beszéltek, de aztán elfeledkeztek róla) ugyanis még szervezetlen, és nem is fideszes, bár a Fidesznek tagadhatatlanul nagy szerepe volt a kialakulásában, valamint az új helyzetnek a tudatosításában és megfogalmazásában.
Nem elég azonban a Fidesszel felváltani a kormánykoalíciót.
A Fidesznek a kormányon eltöltött négy éve, és az azóta folytatott politikája ugyanis arra enged következtetni, hogy – sajnos – ha nem is jelentéktelen hangsúlyeltolódásokkal, de ő is csak ezen a rendszeren belül kíván politizálni, ezért csak a kisebbik rossznak tekinthető. Félreértés ne essék, az adott helyzethez viszonyítva ez is nagy szó.
Az elidegenült hatalommal ne legyen kiegyezés akkor sem, ha első lépésként még csak egy kisebb rosszat tudunk a helyébe juttatni.
Ezért az igazi megoldás egy nemzeti alapon álló széles népi mozgalom, vagy párt létrehozása lenne, amelynek tömöríteni kellene valamennyi párt (a szélsőséges SZDSZ kivételével, amely már a kerekasztal tárgyalásoktól kezdve egyre inkább elkülönül a nemzettől, magyarellenességet tanúsít, idegen és természetellenes érdekeket képvisel) hazafias elemeit.
Feltételesen nevezzük Magyar Béke és Haladás Pártjának, mert a magyar nemzeti érdekek és értékek, a belső és a nemzetközi béke, valamint a társadalmi haladás hármasának kellene jellemezni, nem pedig valamiféle izmusnak.
Ennek megfelelően egyaránt tömörítené mindazokat a jobb- és baloldali erőket, amelyek a lényeget, a kiutat a társadalmi béke és igazságosság megteremtésében látják.
A hatalomra jutását követően majd az izmuson is lehet gondolkodni, de annak akkor is csak hatodrangú szerepe legyen.
Lehet, hogy ez lesz az a harmadik út, a magyar út, amelyre a legjobb gondolkodóink hívtak és hívnak bennünket.
(A legutóbbi önkormányzati választáson induló független jelöltek nagy száma is arra enged következtetni, hogy valami máris megindult ebben az irányban).
Most a legfontosabb, hogy pártokban, a civil szerveződésekben tömörülő és egyre tettrekészebb minden hazafias erő – a közöttük természetszerűleg meglévő ideológiai különbségeket történelmileg hosszú időtávra félretéve – megtalálja a hatalomra kerüléshez szükséges összefogás módját, formáját.
Nem kizárt, sőt valószínű és kívánatos is, hogy a Fidesz (és a KDNP is) ebben a folyamatban jelentős, akár vezető szerepet játsszon, nagy érdemeket szerezzen.
Ha azonban nem köti meg a nyílt és őszinte szövetséget a hazafias erőkkel, ismét duplán ráfizet.
Egyrészt a neoliberális-szocialista koalíció továbbra is azzal fogja vádolni – alaptalanul – hogy “összejátszik a szélsőséges erőkkel”, másrészt, nem nyeri el ezeknek az egyre jelentősebb erőknek a támogatását, s marad ellenzékben.
A harmadik út, a magyar, a független politika megszerveződése bizonyos fokig valamennyiünktől függ.
Nemcsak a saját egyéni sorsunk, hanem országunk sorsának alakulása sem lehet közömbös számunkra.
Senki ne gondolja, hogy tehetetlen, mert kis tettekből tevődik össze a nagy.
Azt se gondolja, hogy nincs kiút.
Történelmileg nincs kiúttalan helyzet, s a néptömegek jelét adták, hogy komolyan akarják a változást, s elindultak ezen az úton.
Kívánatos lenne, hogy ez az út alkotmányos legyen, s elvben erre lenne is lehetőség, ha a köztársasági elnök mellett, a pártok vezetői is a helyzet magaslatán állanának, egyöntetűen képesek lennének nemzetféltő magatartásra.
Ennek azonban jelenleg nincsenek jelei.
Ezért, és mivel a szuverenitás hordozója a nép, a szabadnak született emberek közössége, de semmiféleképpen nem a választott – főleg a csalással hatalomra került – kormány, és mert a nép az alkotmány szerint nem ruházza át a hatalmat a képviselőkre, csak általuk gyakorolja, nincs demokratikusabb történelmi tett, mint az erre érdemtelenné és alkalmatlanná vált, a néptől elidegenedett, s külföldi érdekeket szolgáló kormány eltávolítása bármilyen eszközzel.
Erre éppen e kormány népirtó, nemzetellenes politikája adja meg az alkotmányos felhatalmazást.
A múltat s jövendőt megbűnhődött magyar népnek joga van létrehozni a saját hatalmát, megteremteni a saját rendjét a saját hazájában.
Az országunkon belül senkit, még az MSZP tagságát sem képviselő hazaáruló, kiárusító, nép- és nemzetellenes kis elit csak rohanjon a vesztébe, de mi mentsük meg önmagunkat, nemzetünket és magyar hazánkat.
